Lobogó, 1979. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-18 / 3. szám
Pokollá vált az életünk. Állandóan résen voltunk hát, nehogy elkapjanak. Ha tíz szemünk lenne (mondjuk, körös-körül a koponyán, a tányérsapkánk mentén), akkoriban az is kevés lett volna. Figyeltek és lestek minket. Nem győztünk eléggé vigyázni. Tudtuk, elég egy óvatlan pillanat és elvesztünk. De azért nem estünk kétségbe. Nem adjuk olcsón a bőrünket! Illés őrmeter — ez a különben marconán atyás parancsnokunk — annyira megzavarodott, hogy késsel-villával ette volna a tejeskávét is. Helyette Horváth tizedes vert lelket belénk. — Kibírjuk, fiúk, nem tart sokáig! De meddig még? — vacogott bennünk a kitartás, hiszen állandóan a nyomunkban vannak. — Tegyetek úgy, mintha nem is látnátok őket. — Van értelme a bújócskának? Horváth nyomatékosan biccentett, s már ettől is bizonytalanul lengedezni kezdett ikszbe csukló, pipaszár lábán. Is mert nem volt meg benne a kellő szesznyomás, karjával a levegőben evezve maga elé kapdosott, mintha meg akarna kapaszkodni a semmiben. — Majd csak lerázzuk, kidöglesztjük őket — nyaldosta türelmetlenül vértelen ajkát, és pelyhes szőke haja fölborzolódott. — Nyomás a kantinba! — és mi után elódultunk, hogy romos sör mellett folytassuk a haditanácsot. öreg laktanyánk, a K. u. K. hadmérnökeinek ránkmaradt remeke, a tágas udvar négyszögét körülvevő, hasmenéssárgára vakolt épületkolosszusokból állt. Egy közepesen jelentéktelen nagyhatalom gigantomániájával mindent eltúloztak benne. Folyosóin, száguldó társzekerek tudnák kikerülni egymást. A lépcsőkön mielőttünk nyilván óriások jártak, nekem legalábbis mindig hasamba döccent a fejem, akkorákat kellett lefelé lépkednem. Hálótermeink áttekinthetetlenek, mind egy-egy birodalom, ahol sose nyugszik le a nap. Így hát a mindössze háromemeletes épületek az eget verték. Dekoratőreink számtalan Sztálin-képet pingáltak, akkorákat, hogy a generalisszimusz váll-lapjának csillaga bármelyik galaktikába beillett volna — ám ezek a monumentális portrék az irdatlan falakon csak légypiszoknak látszottak. Műszaki századunk a határon szétszórva dolgozott, csupán mi négyen tartózkodtunk odabent, hogy különleges esetekre a parancsnokságon is mindig kéznél legyen valaki. Illés és Horváth vitathatatlanul a legjobb aknászok, én ír- GÁLL ISTVÁN neki teendőket is végeztem, és volt egy rohamkocsink sofőrrel. Kivételezett és irigylésre méltó helyzetünk egyszeriben csapdává vált. Kilépni se mertünk az utcára, dekkoltunk a laktanyában. Odakint ugyanis vártak és lestek minket. Az a nőszemély egész pereputtyát mozgósította! A kapuknál, a falak mentén csizmás falusi férfiak és sokszoknyás debellák állingáltak, s a figyelő szolgálat tagjai között, összekötő futárokként, a rokonság gyerekei cikáztak. Hálót vontak körénk. Tagadhatatlan, hogy a Dráva menti Bolhón valaki felcsinálta Emmikét. Igaz, hogy mi is jártunk arra. De ha egy folyóban bőven folyik a víz, nem meríthetünk szabadon belőle? Emmike, ez a förtelmes némber, a laktanya körül keringett, és amikor elénk tornyosult, alig tudtunk eliszkolni előle. Azóta nem mertünk kilépni az utcára, üldöző lihegésére és a járdát kongató trappolására borzadva gondoltunk vissza. Megrohamozta a kapuőrséget is, szerencsére a fiúk útját állták, és hiába követelte rikácsolva a „legfőbb parancsnokot”. A veszély azonban nem múlt el, Vesztegzár alá vette a laktanyát. A kiskatonák szolidárisak velünk — de mi lesz, ha lecsap egy tisztre? Márpedig ha Emmike bejött a városba és fejébe vette, hogy egyikünket apává teszi, akkor nem fog tágítani! Ki lesz az áldozat? És mikor? Hervadtan kuksoltunk szobánkban, a menekülés módját latolgattuk. Ha eltűnhetnénk a határon, Mohácstól Sopronig kereshetne! — de nem hagyhattuk el a körletet a górék tudta nélkül. Különleges beosztásunk foglyai voltunk. Bent járt nálunk Pólyák törzsőrmester, a barcsi műszakiak parancsnoka, aki továbbszolgálóként isten tudja hogy maradt meg a régi garnitúrából, utáltuk ezt a sliffentyűt, egy szakasz züllött szét a keze alatt, most mégis a kint melózók fölényével vigyorgott rajtunk. — Ha keresztapa kell, értesítsenek. Vállalom. — A keresztapa fizeti a gyerektartást, ez a legújabb divat — tromfolta le Völler, rókaképű, csigás hajú sofőrünk. Elég vagány volt ahhoz, hogy ennyit megkockáztasson egy sarzsival szemben. Illés őrmester azonban — aki egyenrangúként gyűlölte a barcsi tiszthelyettest — megfeszítette durván elnagyolt, inas paraszttestét, mint aki pofozkodásra készül. — Név is kell a gyereknek. Pulykára gondoltunk. Polyákot csúfolták Pulykának, mert lebernyeges vékony nyaka mérgében mindig kivörösödött, és felfújta az arcát. A gorombaságra most is pirosló pulykafejét rezegtetve masírozott el és ránk vágta az ajtót. Emmike végül csak rávetette magát a főkapu elé érkező egyik Pobedára, biztos női ösztönnel szúrva ki, hogy abban ül a „legfőbb parancsnok”, annak kell sivalkodni. És perceken belül berobbant hozzánk az ügyeletes tiszt, még a levegő is lila volt körülötte az idegességtől, hogy egy műszakit hívatnak. Én voltam az írnok, engem löktek oda áldozatnak. Köpcös őrnagyunk szétvetett lábbal, vértolulásos dühvel rezgett íróasztala előtt, és mutatóujjával a szőnyeg túloldalára bökdösött. — Mi ez itt? Erre feleljen, mi ez itt! Nem mertem őszinte és megalapozott véleményt mondani Emmikéről. — Jelentem, egy nő. Az őrnagy mérgében szinte a levegőbe emelkedett. Hangja mindenesetre a csillárról süvített alá. —•’ Először is elvtársnő. Jegyezze meg! De nem ezt kérdeztem, tudja maga jól. Mi ez a disznóság? A dolgozók küldöttsége keres föl engem maguk miatt?! Valóban ott sorakoztak mindannyian, ünneplőbe öltözött bolhói férfiak és asszonyok, kiglancolt csizmában, bajszosan, főkötősen, egymásnak veje, menye, anyósa, apósa, apa, napa, nászúra és sógora, az egész nagycsalád kidülledt szemmel, lüktető véres nyakkal, és mint köztes vetemény, kézenfogva a megszeppent gyerkőcök. Emmike a jobb szélen fölvetett fejjel, mártírpózban domborodott, lila ruhájában , másodmagával. Magas szárú cipőjéből kidagadt a lába, vájdling nagyságú keblei hullámzottak, rezes arcán megbántottság fénylett. Majdnem nőformája volt. — Ki tette azt vele? — rivallt rám az őrnagy. Dermedt rémülettel ráztam a fejem, hogy én nem. Hogy tudnám megmászni a Himaláját? Emmike szerencsére fitymálta girnyóságomat, és telten rezgő hangját most nőies lágyra igazítva jelentette ki. — Ők jártak ott márciusban, drága parancsnok úr, mindenki látta. — A család hevesen bólogatott, erre elfeledkezett magáról, és vérszomjasan harsogta: — Majd én megismerem a tettest, vezessék ide mind! Az ügyeletes tiszt elviharzott a többiekért. Helyzetünket az tette reménytelenné, hogy a rendcsinálás időszakát éltük. A déli határkörzet éléről azt a veterán ezredest, aki Európa forradalmi harcaiban három évtized alatt olyan viharvertté csonkult, akár egy villámok hasogatta tölgyfa — de eddig legalább életben maradt! —, lefüggönyözött autón, éjszaka fuvarozták el. És megérkezett az utódja, Fus őrnagy. Ez az egykori Vasas-ifi — némi nyilast riogató szakszervezeti múlttal — új eresztés volt, pár éves káder, akit oly frissen töltöttek be a politikába, miként kolbászba a darált húst. Ideérkeztekor az udvaron feszítő ezred előtt a még mozgó autójából úgy pattant ki, mint egy gumilabda, amit eddig a markába szorított valaki. Gömbölyű, kopaszra nyírt, kicsattanó arcú férfi, egyenruhájába úgy beleduzzadva, hogy a gombok szinte pattogzottak le róla, örökké ide-oda forgott, és egy piros vérhullám ár apálya szinte percenként csapott át a fején. Illés mindjárt mondta, hogy nem jó egy apró emberbe eleven ördögöt dugni. Nem fér el benne. Kioktatták, hogy a nevét — ezt a Füst —esszel kell ejteni, nem másképpen. Mi aztán egymás közt mondtuk o-val és s-sel, a-val és sz-szel, meg úgy is, hogy „fuccs”, tudniillik a nyugalmunknak. Kiderült, nem rossz ember, csak olyan, aki álmában is katttonásan pattog. Új politikai helyettest is kaptunk, egy igen fiatal, szinte gyerekember főhadnagyot. \w\