Lobogó, 1979. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1979-11-08 / 45. szám
Az eskütételhez ismét vigyázzt vezényeltek. Holott úgy álltak rég. Sapkát levéve mondták a tábori lelkész után a szöveget: — Ünnepélyesen esküszünk a magyar népnek és a demokratikus, független Magyarországot törvényesen képviselő Ideiglenes Nemzetgyűlésnek, hogy népünk iránt hűséggel és engedelmességgel viseltetünk ... — Újjászületett hazánk törvényeit megtartjuk, és másokkal is megtartatjuk ... Elöljáróinknak és feljebbvalóinknak engedelmeskedünk, őket tiszteletben tartjuk és védelmezzük, parancsaikat híven teljesítjük... (Nem is a Mindenható Istenre esküszünk? — tolakodott elő a kétely Pap Sanyiban. Gábriel atya, mikor megjött Ukrajnából, tábori lelkészségéből, sokszor mesélte, hogy a vörösöknek Sztálin az istenük, hogy pogányok, és üldözik a hívőket. Mutatott is egy képet, amelyiken Sztálin ült az íróasztalnál, kis csibuk lógott a szája szögletében. Kézről kézre adták az osztályban a fakó újságkivágást, mindenki megcsodálta a bolsevik úristent. A fiúnak hirtelen emlékezetébe ötlött ez a fénykép, mormolta az eskü szavait, és a nyakig zárt zubbonyban asztalára könyöklő, lógó bajuszú, pipázó emberre gondolt. Most majd őt tisztelik az emberek, és talán bizony hozzá fognak imádkozni? — Esküszünk, hogy szent hazánkért, a független, demokratikus Magyarországért és sokat szenvedett magyar népünkért minden külső és belső ellenség ellen, bárki legyen is az, mindenkor, mindenütt, ha kell, életünk és vérünk feláldozásával is vitézül és férfiasan harcolunk .. . (Háború után azonnal meggyónom ... — rettent el Sanyi. Megpróbálta lelke vásznáról elhessenteni a vörös atyaúristen képét, és visszaidézni a töviskoszorús Jézusét. Szégyenkezve állt a sorban, gépiesen darálta, amit a lelkész kenetteljes pátosszal előmondott. Megcsalta ősi istenét, ha csak pár pillanatra is, elfordult tőle. Új bálványt keresett magának? És éppen ő, aki hit- és erkölcstanból mindig jeles volt, elemiben pedig megnyerte kiskatekizmusból az iskolai versenyt...) — Mindig a haditörvények szerint, derék honvédekhez és a magyar nép igaz fiaihoz illő módon viselkedünk és így becsülettel élünk és halunk .. . — Isten minket úgy segélyen! (A fiú megeresztette a hangját az utolsó mondatra: — Isten engem úgy segéljen! — Csöppnyi elégtételt érzett a szívében, hogy isten nevét elharsoghatta.) A szertartás véget ért, a századok elvonultak. Pompás babgulyást mértek ebédre, és a délutáni alaki foglalkozás elmaradt. Híre terjedt, hogy másnap indulnak tovább. Cseney ezredes átvette az igényléseket. Tájékoztatta Pásztor Gézát és a többi tisztet, hogy rövidesen ruhát, bakancsot, műszaki anyagot és gyógyszert kapnak. A munka pedig hétfőn megkezdődik. Ha törik, ha szakad! Vasárnap jött. A református templomban misét hallgattak az emberek. A „misére sorakozó” meglepetést keltett, de mentek katolikusok és protestánsok együtt. A tábori lelkész Isten segítségét kérte nehéz küldetésükhöz, aztán megáldotta a katonákat. — Az embert mindig megáldják — mondta mise után Gergely Tódor. — Akkor is locsolták a keresztvizet, mikor a Don-kanyarba indultunk, most is megkaptuk az égi áldást. Akármerre forduljon a világ kereke, az a kaporszakállas vén isten soha nem megy nyugdíjba. — Csak azt tudná az ember gyereke, hogy melyik áldás az igazi — kajánkodott Barna Béla, a kalauz. — Az a másik nem annyira vált be, ott, a Donnál. Igaz-e, komám? — Annyit nem káromkodott ezer évig a magyar, amenynyit azon a télen összeszentségeltünk a lövészárokban — folytatta Gergely, miközben megnyálazta az újságpapírt, amibe a csumás dohányt sodorta. — Kutyahideg volt. Lőttek is, mint a hajderménkü. Koszt se jött, néha napokig. Hullott az ember, akár a jégesőben a szilva ... — Akkor most dupla áldással mehet megint a csatába — ugratta Zsabka Gyuri a jóízű beszédű Gergelyt. — Előbb adnak ezek szentképet mindenkinek, mint még egyszer puskát a magyar kezébe — dohogott szárazon Barna. — Szentképet? Ásót meg csákányt! A krisztusát! Az kell a magyarnak! — Mózes János tisztára törülte horpadt lábaskáját és bedugta az iszákjába. — Az kell a magyarnak meg a szuronyos puska. Ha nem őriznék az embereket, már fele ennyien se lennénk — szólalt meg Zsabka Gyuri. — Foglyok vagyunk itt is. Nyolcszáz vengerszki pléni, csak éppen szöges drót nincs körülöttünk... — Barna Béla legyintett. — ... és nem totoznak a ruszinok — fejezte be a mondatot Neusiedler Pál. — Pléni vagy nem pléni, ez itt a kérdés! — szellemeskedett Pap Sanyi. Zsabka jóízűen fölnyerített, Pali bácsi is mosolygott, tetszett neki az átköltött hamleti mondás. — Azért nem kell bekakálni ezektől a sztoripapáktól. Felőlük akár hazasétálhat az egész „magyar királyi brigád”. — Gergely Tódor leheveredett a szalmára, kezét a tarkója alá dugta. — Feküdjünk le, emberek! Holnap kezdődik a csákánytáncoltatás meg a lapátcirógatás. — ... Éspediglen a független Magyarországért, csakhogy vörös zászló alatt — fűzte tovább Zsabka Gyuri. Hahotáztak. Az emberek hamarosan lepihentek. Sejtették-tudták, hogy hétfőn valami új kezdődik. Kemény férfimunka, a test és a lélek próbája. És addig előttük még egy álló éjszaka, amikor a hazug álmok hazaröpítik a sóvárgó lelkeket. (Folytatjuk) Fejezetek a Kossuth Könyvkiadó gondozásában megjelenő dokumentumregényből.