Lobogó, 1979. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1979-11-22 / 47. szám
mi munkánk az orosz hadsereg előretörését segíti elő. Minden lapát föld, minden csákányütés egy-egy lépés Németország felé, munka a Hazáért, amit a németek tettek tönkre. Az új magyar hadsereg tagjai vagyunk. Mindenki jól emlékezik arra, hogy önként jelentkezés alapján került ebbe a hadseregbe, senkit sem kényszerítettek arra, hogy ide jöjjön. A törvényeket és szabályzatokat mindenkinek be kell tartania, mert a hadseregbe való jelentkezéssel együtt ezek betartására is köteleztük magunkat. A becsülettel és a jó munkával saját helyzetünkön segíthetünk. Szövetségesünk megbecsülését csak ezzel a két tényezővel érdemelhetjük ki. Sorsunk alapja az ő megbecsülésük, ha ezt kiérdemeljük, ugyanabban az elbánásban fogunk részesülni, mint az orosz hadsereg tagjai. önálló munkát fogunk végezni, lesz tábori posta, szabadság, jobb élelmezés stb..., de addig, amíg nem bíznak bennünk, addig természetesen semmit sem várhatunk. Bízom abban, hogy a kivégzés a jövőben mindenkit vissza fog rettenteni a szökéstől és nem lesz szükség arra, hogy még egyszer feleslegesen magyar vér folyjék. Lezáratott Állomáshelyen. 1945. március 17. 17 h. Pásztor Géza szds. sk. II. vép. zsj. pk.” — Kinek kell még, emberek? — Mózes János kínálgatta a kétoldalas napiparancsot. — Maguk miért nem fekszenek le? Holnap vasárnapot tartanak? — kérdezte este Gyuránszky. — El is mennék a szagosmisére — sóhajtotta Knapp József. — A kommunisták bezárják a templomokat! Így volt az tizenkilencben is, mesélte az apám. — Barna nem bírta ki szó nélkül. — A papokat meg fölkötötték az eperfákra. — Az eszed tokját kötötték föl! — Mózes János szúrós pillantást vetett Barnára. — Volt nálunk egy bizalmi a gyárban, Plózer szaktárs. Az négy évet ült, mert tizenkilencben egy vörösbrigádot vezetett, ő mondta, hogy akkoriban jó volt a munkásembernek. A gyárakat elvették a tőkéstől, rendes fizetést adtak. Csak negyvennyolc órát kellett dolgozni egy héten. A proligyerekeket a Balatonra vitték nyaralni. Az volt a baj, hogy az urak behívták a cseheket, az oláhokat meg a franciákat, és leverték a kommünt. Aztán lógtak az eperfákon az emberek, de nem a papok, hanem a kommunisták meg a vöröskatonák. — Most mi is vöröskatonák vagyunk. Na, melyik fog lógni az eperfán, ha a német megcsinálja a csodafegyvert és megnyeri a háborút? — Barna Béla csak nem nyugodott. — Téged én kötlek föl a mestergerendára, ha még egyet szólsz! — Mózes ökölbe szorított kézzel fenyegette a kalauzt. — Mondta azt már ember is — nyegléskedett Barna. Mózes János fölemelkedett, és karon ragadta a hátráló Barnát. — Most ki mondja, te rohadt? — A pofon hatalmasat csattant a kalauz orcáján. Nyomban utána bal kézről is kapott egyet. A zömök művezető még csépelte volna, ha Neusiedler Pál és Gergely Tódor be nem avatkozik az egyenlőtlen küzdelembe. — Baj, vigyázz! — üvöltötte Gyuránszky szakaszvezető. — Kapják össze magukat, de azonnal! Nem hallották?! Vigyázz! Az istenit... Az emberek kénytelen-kelletlen fölkászálódtak, és vigyázzba álltak. Az egész szoba őket figyelte. — Maguk ketten reggel jelentkeznek Zakariás főhadnagy úrnál, és jelentik, hogy verekedtek. Most pedig takarodó, de azonnal! Két perc múlva ne lássam, hogy fönt vannak és pofáznak! Értettem? Na, pihenj, oszolj! Takarodó ! Az emberek gyorsan levetkőztek és elnyugodtak. Gyuránszkyval nem lehetett packázni. Parancsait kíméletlenül végrehajtatta, aki megpróbálta elfelejteni vagy kibúvót keresett, rendszerint pórul járt. A szakaszvezető másnap a legnehezebb munkát sózta rá, és egy-két napig igyekezett kibabrálni vele. Végre elfújták a petróleumlámpát. Pap Sanyinak nehezen jött álom a szemére. Nyitott szemmel feküdt. Forgolódott. Még egyszer végigélte a reggelt, látta Madó Gyulát, összekötözött kézzel ült a szekéren. Neusiedler Pali bácsi a diák fölé hajolt. — Aludj, fiam. Ne kiabálj. Éjszaka van. (Folytatjuk)