Lobogó, 1979. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1979-12-20 / 51-52. szám
Wichmann Tamás körül ugyanis — annak ellenére, hogy a nagy világversenyeken a legbiztosabb éremszállítók közé tartozik, hétszeres világ-, háromszoros Európa-bajnok, olimpiai ezüst- és bronzérmes — állandó viharok dúlnak. Az igazság persze az, hogy mint mindenkinek, Wichmannak is több arca van. A látható, amelyet a külvilág előtt visel: gránitból faragott, mosolytalan arc, szürkéskék szem, amely ritkán melegszik fel. És a többi ? Dacos arc. Az idei világbajnokságra az utolsó pillanatban harcolta ki a helyét, a rajthoz álló csapatban. Nem bíztak benne. Aztán frappáns választ adott a kétkedőknek. Kétszer is a dobogó legmagasabb fokára léphetett. Kamaszos, hányaveti arc. Duisburgban a kenu egyesek tízezer méteres számában az utolsó háromszáz méteren még ketten voltak versenyben az aranyéremért. Wichmann az utolsó százon faképnél hagyta ellenfelét. A cél előtt lelassított, szinte megállt, körülnézett, kiintett a parton levőknek, aztán elegánsan átcsurgott a célvonalon. — Vagány, aki egy ilyen gyilkos tízezer méter után is tud viccelni — mondták róla akkor. Nem először és bizonyára nem is utoljára. A magányosságot és a zárkózottságot cáfoló újabb arc, amely ünnepélyes, szinte átszellemült. Néhány hete Párizsban, az UNESCO székházában Wichmann Tamás vette át a világszervezet Fair playdíját, segítőkész sportemberi magatartásáért. Ennek külön története van: — Az 1976- os montreali olimpián a nagy esélyesek előtt a jugoszláv Ljubek nyerte a kenu egyes ezermétert. Wichmann a vert mezőnyben végzett. Egy évvel az olimpia után a VB-n Wichmann kiköszörülte a csorbát. A jugoszláv fiú pedig meg sem tudta közelíteni az előző évi teljesítményét. Sokan le is írták, Ljubek ekkor merész lépésre szánta el magát. Odament Tamáshoz, arra kérte, segítsen neki a felkészülésben és edzzenek együtt. Wichmann igent mondott. Ljubek a belgrádi VB előtt beállított Tamásékhoz. Heteken keresztül egymás mellett lapátoltak a Dunán. És a magyar fiú edzésterve szerint dolgoztak. A jugoszláv vendég egyre jobb formába lendült. Mozgáshibáit vendéglátója javította Hazatérése után a Magyarországról magával vitt edzésterv szerint készült a világbajnokságra. Ljubek Belgrádban ismét a világ legjobbjának bizonyult. Az utolsó métereken maga mögé utasította Wichmann Tamást. — Megszállott — mondták róla akkor. És volt, aki hozzátette, hogy szent megszállott. Mert ugyebár, hogy egy világklasszis sportember saját maga ellen dolgozzék, olyan ellenfelet neveljen, aki majdan legyőzi... ahhoz szentnek kell lennie. — Nem vagyok szent — mondta akkor Wichmann Tamás —, és nem vagyok a magam ellensége sem. Én is sokat tanultam a közös edzéseken. Aki engem egy nagy verseny utolsó méterein le tud hajrázni, az megérdemli az aranyat. És egy újabb arc Wichmann Tamásék kis házából, ahol sokáig kellett csengetnem. Odabenn énekelt valaki. Aztán egyszerre csak felbukkant a ház ura. Gitárral a kezében. Két apró indián láncolta körül. — Apu, énekelj még! Amikor belemelegedtünk a beszélgetésbe, minden indulat nélkül szólt gondjairól és örömeiről, szorongásairól és diadalairól, keservesen kemény életéről. — Hatéves voltam, amikor elütött egy autó — kezdte. — Napokig eszméletlenül feküdtem, végül a bal lábam három centivel megrövidült és maradandó károsodást szenvedtem a csípőmben. Járógépet kellett viselnem, mindenki sajnálkozva nézett rám. Feltámadt bennem valami makacsság, elhatároztam, törik-szakad, belőlem híres ember lesz. Egy híres embernek talán azt is megbocsátják, ha nyomorék. Zenei sikerekről ábrándoztam. Tagja let Fotó: Mi tem egy úttörőzenekarnak. Trombitálni szerettem volna. Már a menetgyakorlatnál eltanácsoltak. Hogyan fest egy sánta trombitás a zenekarban?! Aztán mégis megesett rajtam a szívük, kezembe nyomtak egy F-tubát. Az jókora hangszer, az utolsó sorban kell masírozni. Majd azt hiszik, azért bicegek, mert nehéz a lába. Nehéz is volt. Wichmann kinyújtja a lábát a karosszékben, hátradől, a mennyezetet nézi. — Miután megváltam a zenekartól, másfél évig csak moziztam magamban. Előrehátra pergettem életem filmjét, mi volt, mi lehetett volna, hogyan kéne... Erről mostanáig sem tudtam leszokni. Töprengek, gondolkozom, elfoglalom magam. Talán ezt értik sokan félre. Nos, visszatérve a múlthoz, titokban levettem a járógépet. Eleinte nagy fájdalmaim voltak, de lassan hozzászoktam. Tizenhárom éves lehettem, amikor unokabátyám levitt az MHS-be kajakozni. Ez nagyon tetszett nekem. A kajakban ülni lehetett és kímélni tudtam a fájós lábamat. Aztán ez sem jött össze. Kevés volt a kajak, néha órákig várni kellett a hajóra. Türelmetlen ember vagyok. Észrevettem, hogy kenu mindig van, mert az kényelmetlen, abban térdelni kell. Hát kenuzni kezdtem. Nyílik az ajtó. Tamás felesége lép be. — Mennyi borsot tegyek a töltelékbe? És légy szíves, gyere, vágd fel a hagymát. — Tamás ördögi gyorsasággal szeleteli fel a hagymafejeket. Minden mozdulatán látszik, hogy profi. Tanult szakmája szakács. Nem meglepő, hogy a főzést végül is Tamás fejezi be. Addig a felesége veszi át a szót: — A férjem nagyon szeret főzni, majdnem abba is hagyta miatta a versenyzést. Édesapja halála után szükség volt a keresetére. Hogy mielőbb megszerezhesse a szakmunkás-bizonyítványt, elindult a szakma ifjú mestereinek versenyén. Az országos döntőben harmadik lett, fél évvel előbb végzett és a Szeged étterembe került. Az edzéseket elhanyagolta, pedig akkor már jegyezték a sportban. Egy napon a főpincér bement a konyhába, odaszólt Tamásnak: „Az egyik vendégnek panasza van rád, beszélni akar veled.” Dühösen ment ki az étterembe. A vendég, Granek István, a válogatott keret edzője volt. „Jól főzöl — mondta Tamásnak. — De mi ketten még jobbat tudnánk kisütni, ha visszajönnél versenyezni.” Graneknek lett igaza. Tamás 1966-tól futószalagon szállította a nagy eredményeket. Csak az olimpia nem jött be. Ez keserves dolog volt. Én láttam, hogy mit szenvedett Tamás az edzéseken. Begyulladt a csípőízülete, menni is alig tudott. Nem hagyták pihenni, mindenki vele akarta bizonyítani edzői kiválóságát. Aztán, hogy nem sikerült az arany... mindnyájan megsértődtek. Mintha férjem csakis az ő bosszantásukra nem nyert volna. Tamás folytatja: — A következő évben mindenki elmaradt mellőlem. Saját fejem szerint készültem, nem törődtek velem. Nincs magányosabb ember egy olimpiai esélyesnél, ha az egyszer „csak” ezüstöt nyer. Talán akkoriban alakult ki bennem ez a visszahúzódás. 1969-ben kaptam egy lehetőséget, hogy csak az utolsó válogató versenyen kell bizonyítanom. Bejött, Európa-bajnok lettem. Az idén is ilyenfajta helyzet alakult ki körülöttem. Csak viharosak — bocsánat — még viharosabbak voltak a körülmények. De hát a világbajnokság újra engem igazolt. Nem gondolunk arra, mi történik, ha Wichmann Tamás — isten őrizz — újra „csak” egy ezüstöt nyer. Nem törődünk azzal, miért van az, hogy a sikert nálunk mindenki a sajátjának érzi, s ha ez a siker hajszál híján elmaradt, mindenki megsértődik. Nem gondolunk arra, hogy egy nagyszerű embert, aki már számtalanszor szerzett dicsőséget a hazájának, miért nem lehet olyannak elfogadni, amilyen. Pedig gondolhatnánk rá. Csak hát az ilyen keserves gondolatokhoz — túl jó ízű Wichmann Tamás főztje. FLUCK MIKLÓS Segítőkész sportemberi magatartásáért nemzetközi Fair play-díjban részesült