Lobogó, 1979. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1979-12-20 / 51-52. szám

­ Vánszorgott a 101/4 ki­segítő munkaszolgálatos századdal a vonat. Egy hétig. Május első napjaiban érkeztek meg Kurszkba. Az árkászokhoz osztották be a századot. Mint kiderült első­sorban egy kis „fegyelmezés­re”. Hegyi Gyula, nyugalma­zott iskolaigazgató emlékezé­seiből tudjuk, mit is jelentett ez valóságban.­­ Megalázó szidalmakkal, ütlegeléssel kezdődött a „civil­­bagázs” nevelése. Lovakat szállító vagonokból szóratták ki velük a lótrágyát, majd két vagonsor alatt négykézláb át­bújva kellett a trágyát a kije­lölt helyre összegyűjteniük. Sem lapátokat, sem kosarakat nem adtak. A kiskabátjukba kézzel kellett rakniuk a lótrá­gyát és a gyűjtőhelyre cipel­niük. Az egyik munkaszolgálatos nem bírta már a négykézláb mászást, megpróbált kiegyene­sedni. A vagon ajtajából csiz­más altiszt ugrott a nyakába. A szerencsétlen embert úgy rúgta meg, hogy koponyaalapi törést szenvedett, másnap meg is halt... Egy reggel, miután záporeső söpört végig Kurszkon és kör­nyékén, a legénység mulatta­­tására — s persze: „fegyelme­zésére” — az egyik altiszt sap­karózsáját a terjedelmes po­csolyába dobta, s éppen Pet­­schauer Attilát kényszerítette, hogy hasra fekve, szájjal ha­lássza ki. Történetesen arra járt egy német tiszt. Felismerte a ma­gyar bajnokot, azonnal közbe­lépett, megszüntette a „foglal­koztatást”. Másnap a felsőbb parancsnokságnál feljelentést tett a történtekről, Angyal had­nagyot és altisztjeit leváltot­ták. Ettől kezdve a 101/4 mun­kaszolgálatos század „arány­lag” emberségesebb feladato­kat kapott. A nyári,őszi hónapokban szinte minden munkaszolgála­tos alakulatnál javult némileg a helyzet. Ezen csak annyi ér­tendő: az élelemből, egyéb já­randóságból kevesebbet lopott a keret, s többnyire a m. kir. honvédség szolgálati szabály­zatában nem szereplő „fegyel­mezési” eszközöket sem vet­ték igénybe. Kossa István Timben talál­kozott vele. Egy kút körül to­longott a század — megeről­tető gyalogmenet után vizet akartak az emberek. A kútnál honvédek is voltak. Az „első­ség” nem kétséges. Azaz még­is. A kútkerékhez állították a muszosokat — húzzák a vizet. „Istentelen mély kút volt. A vödör meg kicsi. A szerencsétlen fiú már leg­alább tizedszer eresztette le villámsebesen a vödröt és húz­ta fel, amikor odaszólt kö­­nyörgőn a csoportjához: — Attila, gyertek, váltsatok le. Attila: Petschauer Attila volt. Másnap még kétszer ta­lálkoztam vele. Vízhordó volt a konyhán. Inkább toprongyos, öreg kol­dusnak, mint kardvívó olim­piai bajnoknak nézett ki. Örömmel újságolta, hogy találkozott valaki ismerőssel. Sporttársával. Megígérte neki, hogy visszaviszi Kurszkba, hogy ott vívóleckéket adjon a tiszteknek. Ő elhitte. Én nem. A konyhán tűrhetően ment a sora. Vizet hordott, moso­gatott. Ehetett. Széltől kifújt, cserepes kezét mutogatta. — Mi lesz, ha vissza kell mennem Kurszkba? Ilyen kéz­zel nem tudok kardot fogni. Többet nem láttam őt. Egy­szer még Sztarioszkol előtt ta­lálkoztunk századával. Érdek­lődtem utána, hogy visszavit­­ték-e Kurszkba. Nem.” Soha többé nem kellett kar­dot fognia. A sporttársak több­sége — igaz — nem ígért neki semmit. Feljegyezték találko­zását egyikükkel, Cseh Kál­mánnal, akivel együtt indultak Amszterdamba, az olimpiára. „Cseh a vonaton így szólt Petschauerhez, miután meg­ölelte: „Te karddal, én lovon fogok dicsőséget szerezni a magyar névnek.” Erre gondolhatott az ukraj­nai sáros utcán Petschauer, amikor megpillantotta a nagy hatalmú alezredest. Amikor látta, hogy Cseh is felismerte őt, abban reménykedett, hogy ez a találkozás életmentés le­het számára. Cseh azonban in­tett egyik tisztjének és kiad­ta az utasítást. Ezt a zsidót is megtáncoltatni! És tovább lo­vagolt. A vádlott nem tagadta le ezt a jelenetet. A népügyész — nem vádpontként, hanem csak a volt alezredes lelkületét bi­zonyítandó — felolvasta azt a levelet, amelyet Cseh Kálmán írt Budapestre volt sporttár­sáról a találkozás után. A le­vélben ez állt: „Petschauerben egy ideig volt még egy kis tar­tás, de amikor szakaszvezető­je jól elpofozta a fejét, akkor megszelídült, és esze nélkül kezdett dolgozni.” Még egy töredék, 1942. ok­tóberéből. Sallai Elemér — va­lamikor maga is jónevű ököl­vívó — Mozgó vesztőhely cí­mű könyvében írja le utolsó találkozását Petschauerrel. .. Tipegett-topogott, akár egy nagyon öreg, beteg ember. A hangja is megtört. Révedez­ve bámult rám. — Sáli... Sáli? — alig is­mert ő is rám. — Á, igen ... — lehajtotta fejét. — Hát így találkozunk? PETSCHAUER ATTILA Mókásan vettem elő egy do­boz cigarettát. — Parancsolj, kérlek a lás­­san valódi Szimfónia. Szomorúan mosolygott. — Most is van kedved vic­celni? — sóhajtott, s totyogva továbbment.” 1942. novembere. A 101,4 munkaszolgálatos század meg­­tizedeltetésének ideje. Félreér­tés ne essék: minden tizedik maradt a majdnem ezer ki­lométeres menetelés után élet­ben — harminc-egynéhányan a Nagykátáról indult 214 em­berből. Dr. László György orvost idézzük: „— Kezdetben, amíg Attila azt a maga választotta szerepet játszotta, hogy utolérhetetlen humorával igyekezett enyhíte­ni, feledtetni, társai és saját maga szenvedéseit, nagyon megszerettem. Amikor azon­ban a legnagyobb szükség lett volna reá , letört, elhagyta magát. Az akkor még jó testi kondícióban levő, atlétikus fel­építésű sportember lelkileg ad­ta fel a harcot az élettel, mo­rálisan összeomlott. Pedig, ha rám hallgatott volna, maga számolhatott volna be — mi­ként én — mérhetetlen szen­vedéseinkről.” (Folytatás a 60. oldalon) Útépítő munkaszolgálatosok

Next