Lobogó, 1979. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1979-10-18 / 42. szám
__________________________Jókai Mór egyedülvaló jelensége irodalmunknak. Az első világra zárt kapu, mindenkit nyitott jóhiszeműséggel üdvözöl. Számon kérhették rajta acéltollú kritikusai a romantikát, az elegyességet, a mérhetetlen munkaütem velejáróját, azóta is sok nyelven gyógyítja a sebeket, elandalít, ha fáradunk, történelmi tudatra serkent, a természetre kápráztat, újabban már a film formanyelvén, a televízió milliókat szembesítő képernyőjén is. Minden alkotó önálló csillag az egyetemesség csillagrendszerében. A szülőföld, az elindító osztály, az áldott bilincsű anyanyelv elkötelezettségében, él. Ez a kékszemű, korán kopasz embercsoda azonban e tekintetben is más. Nagy szívébe, felmérő értelmébe, örökszomjú kíváncsiságába világok férnek bele s talán ezért önálló naprendszernek is felfogható az irodalom egén. Ha témagazdagságát mérjük, legjobb, ha önvallomása nyomán indulunk el. „A régi Magyarországot bejárta a fantáziám a Kárpátokon kezdve, a Székelyföldön, a magyar tengerparton, a pusztákon, a várakon keresztül a bányákig és a névtelen Dunaszigetig s aztán átszáguldozta a kerek földet: elbeszéléseim játszanak a tengereken és azok szigetein. Észak-, és Délamerikában, a régi és új Egyiptomban, a cézárok Rómájában és a forradalmi Rómában, Párizsban, Londonban, Szentpétervárott (itt különös előszeretettel), Lengyelországban, azután az orosz sivatagokon, Szibériában, Kamcsatkában. Törökország története, kelet meséi. Sztambul nagy tért foglalnak el regényeimben, hozzájárul a Krím, a Kaukázus, továbbá Perzsia, Palmyra, Afganisztán, Kína, az Amur vidéke, Ázsia pompás városai, majd Szíria, a régi Palesztina, az egész olasz paradicsom, Raguza, Bosznia; aztán Poroszország, megállapodva a régi Bécsben. Azonkívül még szárnyára eresztve uratlan, léttelen régiókba: az elsülylyedt világrészbe, Óceániába, az eltemetett Leaptungba, a hozzájárulhatatlan északi pólus alá, s a jövő század álomországába, sőt a pliocén özönvíz előtti világba.” S mindezt, a szuperszónika korában is megmérhetetlent, legtöbbször az értő olvasás nyomán lángra gyulladt fantázia szekerén járta be csupán. Tudjuk, hogy a Vaskapu „megszűkült” a szemében, amikor Az aranyember megírása után valóságosan látta. Ahogy a felvidéki, erdélyi témái sem várták meg mindenkor a postakocsin, vonaton, lóháton oly szívesen utazgató személyes felfedezését. Szinte mindenkor megelőzték az álmai, ezek azonban rendszerint a valóság vagy a lehetséges valóság ikertestvérei voltak. Engem is oly messzire vitt, alig tízévesen, a szomszéd cselédlány Pesten szerzett, oldala-díjas könyve, a Minden poklon keresztül lapjain, el egészen a Szentföldig, hogy ma is „belső térképnek” látom, ha a baj látogatta térség jelen gyötrelmeiről olvasok. Ahogy valóságos lába nyomába való járásnak éreztem komáromi, lőcsei, kassai, kolozsvári, sepsiszentgyörgyi, verespataki, orsovai, bárhol való időzésemet, s ha változott is a világ (mint ahogy örvendetesen változott), az olvasmány-előzményekhez képest, az is odaszivárványlott fölébe, mert a szeretet, az embertestvériség, a jóakarat szépen sodrott szálaiból állott össze Jókai-remekké. Így voltam, vagyok a hőseivel, elsősorban a földönjáró mellékszereplőivel is. A Mócvidék öreg románjai ma is a Szegény gazdagok Onic apójára, fátácskái a szépség Anitára hasonlítanak. Minden vén hajós egy kicsit Az aranyember Fabulája. Huszárságáról mesélő édesapám akár A kőszívű ember fiai Pál ura lehetett volna. Mint ahogy a Fekete gyémántok, az Egy az Isten bányászaival, verőivel is találkoztam, akár Salgótarjánban, Komlón, vagy Csepelen is. S feltűnt-e valakinek, hogy a Jókai-égbolt e haloványabb, mellékszereplő csillagai, a nép, soha nincsen feketébe-fehérbe, jóba-rosszba osztályozva, mint az urai? Együttérzés, vállalás parázslanak a tolla hegyén, s ha ezt nem is rója le egyértelműen mindenkor, akkor is ott hat a leírt mondatok mélyén. Legalább ilyen hitelesek értelmiségi figurái, akikben a holnapok pallérjait látja. Ráby Mátyás, Adorján Manasszé, Berend Iván, Jeney Kálmán másruhás alakmásai ma is itt járnak közöttünk, s ha más is a társadalmi közeg, a vállalt, képviselt és közjóvá változtatható igazság, a jellem villózásai akkor is rokoníthatók, ahogy a jóért, szépért, igazért való küzdelem állomásai is. A négy égtáj iránt otthonos Jókai Mór azonban korának jóhiszemű, de az ábrándokat olykor valóságként felfogó ábrázolása mellett, valójában a történelemben él. Hordozza a súlyát, megveti, vagy szépíti a csúnyáját, beleálmodja azt is, ahogy szerinte történnie kellett volna s épp ezért — ha olykor görögtüzesen is — az ifjúság egyik szeretett história-tanárja ma is. S nem is akárhogyan. Találunk-eakár elbukott szabadságtörekvést is mű- ■ veiben, mely mellett nem kiáltotta volna világgá a voksát? Nem! Léteztek-e számára rossz, vagy elmarasztalt népek? Nem! Szolgálta-e valaki jobban a Dunavölgyi szomszéd népeinkkel való barátságot — jelentős hatást gyakorolva nemzeti kultúrájukra is —. Jókai Mórnál? Sohasem. Ezért népkönyv minden jelentősebb műve a Szovjetunióban, Lengyelországban, Csehszlovákiában s ki tudja merre még. S ezért támad fel mindahányszor, ha elhantolnák a 19. század alá. Jókai sosem volt elszárnyaló üstökös, melengető, tápláló fénylése van, mint a napnak. Magyarsága is egyetemes, ahogy embersége magyarul szólal. Sokan a magyar „ezergyéjszakát”, mások az időbe felivódott magyar népeposz prózai megvalósítóját keresik benne. Talán ezek is, de én úgy gondolom, hogy ő a mi egyetemes és időtlen arcunk, négy égtáj iránt nyitott szájunk, és minden szépre, jóra, újra doboló szívünk. Ezért nem is lehet divat, csupán évfordulós téma, míg önmagunkkal azonosak leszünk. Itt él közöttünk. Egyszerű sírjának körárkádján ez áll: „Ami bennem lélek, veletek megy, ott fog köztetek lenni mindig. Megtalálsz virágaid között, mikor elhervadnak, megtalálsz a falevélben, mikor lehull, megtalálhatsz az esti harangszóban, amikor elenyészik, s mikor megemlékezel rólam mindig szemközt fogok veled állani.” "Tájoljunk meg előtte! T. M.