Ludas Magazin, 1972 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1972-09-01 / 9. szám
^fsküdt barátomat, Ezer Jenőt, mély bánatba temetkezve találtam meg a minap, kedvenc presszónkban, a Kis Rozogában. Szomorú szemeket meresztett rám, s epekedve várta, hogy megkérdezzem, mi bántja. Tüntető közömbösségem láttán, kérdés nélkül is rákezdte: — Nem sikerült bejutnom az olimpiai keretbe! — Miért, milyen számban akartál indulni? — Nekem teljesen mindegy lett volna. Mindegyik sportágban próbálkoztam, de sehol sem volt szerencsém. — Ezen nem is csodálkozom, Jenő. Hiszen te távolba se ugrasz annyit, amennyit Szepesi Ádám magasba, s a gerelyt sem tudod olyan messze eldobni, mint Varjú Vilmos a súlygolyót. — Kifogást, persze, könnyű találni! És a lelkesedésem, az akarásom, az semmi? ... Megkíséreltem azt is, hogy legalább a kísérők közé bejussak. Jelentkeztem szakácsnak. Rögtön feltették a keresztkérdést: tudok-e főzni? Igen, tudok, mondtam én bátran és határozottan. Igaz, hogy csak paprikás krumplit, de azt nagyon jól. Erre azt mondták, hogy nem ehetnek két héten át reggelire, ebédre, vacsorára, meg még uzsonnára is paprikás krumplit a versenyzők ... — Kimehettél volna turistaként, Jenő. — Az nem az igazi! Nem önös érdekből akartam oda kijutni. Én a magyar sportdicsőséget szerettem volna öregbíteni, mindenáron. De nem adom fel a reményt. Ami az idén nem sikerült, majd sikerül négy év múlva. Montreálban én is ott leszek! — És mit fogsz ott csinálni? — öregbíteni fogom nemzeti sportdicsőségünket! — Ha lennél szíves részletekkel szolgálni... — Leszállítottam az igényeimet. Már nem ragaszkodom ahhoz, hogy versenyző, vagy hivatalos kísérő legyek az olimpián. Már ott tartok, hogy bármit szívesen elvállalnék. Lennék én már a legegyszerűbb technikai segédeszköz is, csak ott lehessek az olimpián. És öregbíthessem. A sportdicsőséget. Szívesen lennék például eredményjelző tábla, de az a Pataki Ferenc reszortja. Lennék én startpisztoly, stopperóra, célszalag, partjelző zászló. Lennék én rózsa, rózsa, rózsabimbó ... — Azzal ne fáradj. Rózsabimbó, tudtommal, nem kell az olimpián ... — Ez persze csak költői túlzás, amit a te prózai eszed fel nem ér. De van egy nagyon fontos kellék, amit én kitűnően tudnék helyettesíteni. Ez pedig a céltábla. — Nagyon meleg van, Jenő — mondtam szánakozva. ■ — Köszönöm a részvétet, de nem olvadt meg az agyam a hőségben, ahogy azt te hiszed. Nézd, bármily szerény eszköz is egy céltábla, s bármily kellemetlen is a helyzete, mégis szerepe van abban, ha sportlövészeink dicsőséget szereznek nekünk. Passzív szerep, az igaz, de céltábla nélkül egyszerűen elképzelhetetlen a lövészsport. Mégis furcsa volna, ha Balczó Andrásnak vagy Hammerl Lászlónak sajátkezűig kellene megrajzolni a köröket, amibe aztán lövöldözhetnének. — Mit szólsz ezekhez a tenyérnyi bőrszoknyákhoz, Jenő? Ugye gusztusosak? — Juszt se fogunk másról beszélni! Tudod te, hogy hányszor voltam én már céltábla az életemben? Hogy milyen nagy prakszisom van nekem már ebben?! Diákkoromban tanáraimnak és diáktársaimnak egyaránt szemet szúrt a két elálló lapátfülem, s emiatt állandó céltáblája lettem élcelődéseiknek, csúfolódásaiknak. Bevonulásom másnapján a kiképző őrmester sasszeme rögtön felfedezte, hogy nem tengenek túl bennem a katonai erények, s attól kezdve én lettem kitolásainak a legfőbb alanya, otromba vicceinek a céltáblája. Az ötvenes évek legelején egyszer öt percet késtem, s ennek következtében öt évig egyfolytában én voltam az elrettentő példa minden beszámolóban és hozzászólásban. Aztán nem is szólva a húszéves házasságomról! Hányszor kellett végighallgatnom feleségem csöppet sem gyöngéd célzásait, az élhetetlen, tutyimutyi férjekre vonatkozóan ... — És mondd, Jenő, milyen érzés állandó céltáblának lenni ? — Ezt miért tőlem kérdezed? Elég régen dolgozol már ahhoz a könnyű műfajban, hogy ezt magad is tudd!... Mit bámulsz úgy rám? Azt hiszed, én nem olvasom a kritikákat? ... Vagy beszéljünk inkább mégis a lányok bőrszoknyájáról?! Radványi Barna