Ludas Magazin, 1974 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1974-06-01 / 6. szám
szeretek külföldön fényképezni. Igazi, hamisítatlan népi alakokat keresek, eredeti környezetben, lehetőleg népviseletben, de mindenesetre a helyhez illő öltözetben. Velencei gondolást, norvég halászit, román pásztort, arab tevehajcsárt, úgy azonmód, ahogy húzza a gondolát, kifogja a halat, tereli a birkát, hajtja a tevét. Nem ingyen mulatság ez, az alkalmi fotómodellek némi baksist várnak a fényképező idegentől, ha mást nem, egy csomag cigarettát. De megéri, mert ezek a képek csak úgy árasztják magukból az ország, a táj, a nép atmoszféráját. A mi hazánkban megforduló idegenek is pályáznak az originál népi káderekre. A múltkoriban egy külföldi vendégemet elkalauzoltam Bugacra. Alighogy a nagy puszta székbe érünk, látjuk ám, hogy ott áll egy csikós, bő gatyában, pattintgatja a karikás ostorát. Minden úgy volt, ahogy elő van írva: szép pödrött bajsza volt a magyaromnak, meg árvalány hajas fövege, csak éppen a lovak sehol. Kérdem, hol vannak a lovak. Most abagatják őket az itatáshoz, feleli a csikós. Abajgatják? Gyanús volt ez nekem, ez a válasz és jobban megnézem a magyaromat és egyszerre kezd nekem nagyon ismerősnek tűnni. De nem tudtam rájönni, hol láttam én ezt az arcot. A külföldi csinált róla egy tekercs felvételt, elöl meg hátulnézetben, adott neki száz forintot, meg egy doboz Pali Mailt és elbúcsúztunk. Hazaérve nem hagyott nyugodni a dolog. Előszedtem a külföldi fényképalbumomat és kezdtem nézegetni a képeket. Mit látnak szemeim? A nápolyi osztrigaszedő azon a képen, amire olyan nagyon büszke voltam szakasztott ugyanaz a pofa, mint a hortobágyi csikós a lengő gatyában. Sebesen lapozom tovább, elibém kerül egy favágó a lengyel Tátrából, pörge kalappal, óriás fejszével a kezében. De hiszen ez se más, mint az osztrigás, alias csikós emberem. Előkerült azután még őkelme tiroli nadrágban, amint éppen jódlizik az Alpokban, majd pedig búsan szamaragol a dalmát tengerparton. Móg felett izgatott a dolog, hogyan kerül egy hortobágyi csikós ilyen távoli tájakra, hogyan kerülnek rá ezek a hacukák és hogyan kerül ő az én folklórfotóimra. Egy reggel, amint feketémet hörpölgetem a Hungária kávéházban, megpillantom az én emberemet — jól szabott sötétkék blézerben, széles csíkos nyakkendővel azonos mintájú és színű zsebkendővel — a szomszédos asztalnál. Odaléptem hozzá és néhány villámgyors keresztkérdéssel töredelmes vallomásra bírtam. — Tudja, úgy áll a dolog, hogy kezdetben én is fényképeztem, ha külföldre utaztam. Aztán elhatároztam, hogy felcsapok népi fotómodellnek. Némi mellékkereset sohasem árt a magamfajta kispénzű magyar turistának. Hol látogató, hol turista útlevéllel mentem, de mindig máshová. Idehaza összeeszkábáltam magamnak a kosztümöt, ami éppen kellett, velencei gondolástrikót vagy tiroli nadrágot, vagy skót szoknyát, aztán odakint kiálltam a piacra. Egy nap öthat turistának is modellt álltam. Persze nem volt könnyű kenyér. Amikor például koldus voltam Törökországban, a muzulmán kollégák úgy megkergettek, hogy szedhettem az irhámat. A svájci hegyekben, stüszivadász öltözetben, kishíján elsodort a lavina. Nem mondom, voltak kedvemre való alakítások is. Például amikor Bilbaoban büszke szabadnapos baszk szeparatista torreádorként feszítettem a főtéren. — Maga tud baszkul? — Mondja, miért ne lehetne egy büszke szabadnapos baszk szeparatista torreádor süketnéma ? — És hogy került Bugacra? — Kötelességünk, hogy tudásunkat és képességünket elsősorban szegény kis sokat szenvedett hazánk javára kamatoztassuk. Novobáczky Sándor fCTCHCDEUL