Ludas Magazin, 1978 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1978-07-01 / 7. szám
uultúrzzonAhos tud lépést tartani a könyváradattal, a folyóiratzuhataggal, az újságözönnel, ami eláraszt bennünket? Hogy ki? Barátom, Koppenhághay Elemér. Halálra idegesít az olvasottságával. Egyfolytában dicsekszik vele, hogy ezt olvasta, azt olvasta. Csak azért, hogy cselesen rámpirítson. — Mondd csak, mit szólsz Grószártig tanulmányához az Igazságban? Be kell vallanom, hogy nem olvastam. Koppenhágbai még azzal is megszégyenít, hogy nem tesz szemrehányást. Csak szánakozón sóhajt egy mélyet. Ebben a sóhajban minden benne van. Az is, hogy minek tart engem. Tudatlan baromnak. Néha mentőkérdést tesz fel. — De, ugye, kiválóak a Tanganyikai novellák. Neked melyik tetszett a legjobban? Nekem, úgy éljek, egyik se tetszett. Mert nem olvastam. Sőt a színét se láttam. Mi több, ebben a kerek életben egyetlen tanganyikai sort sem olvastam. Eddig azt hittem ez nem is olyan nagy baj. De talán ... mégis olvasnom kellett vona? Legközelebb nem szolgáltatom ki magam ennyire neki. Ha rámkérdez ... És rámkérdez: — Mit szólsz a legújabb vitához a Harsonában? Úgy teszek, mintha nem hallottam volna a kérdést. — Hogy van a kedves feleséged? Csakhogy Koppenhágbay átlát a szitán, megszorongat: — Azt kérdeztem, mit szólsz a Harsona-vitához? — Egyetértek vele! — vágom rá merészen. Jönnek a keresztkérdések. Kivel értek egyet és miért, kivel nem, és miért nem? Összeomlok, be kell vallanom, hogy nem ismerem a Harsona-vitát. Meg vagyok szégyenítve. Koppi gúnyosan végigmér, a mindent olvasott kultúrember fölényével. Szellemi pellengérre állítottak, anyaszült kultúrmeztelenül. Valamit tennem kell. Vissza kell vágnom. Legalább egyszer zavarba kell hoznom. Csak ne héjázzon annyira fenn, illetve ne fennhéjázzon annyira, illetve ne ázzon annyira a fennhéja. Széjjelnézek, aztán felteszem a kérdést neki: — Olvastad a Hűvös helyen tartandót? Látom, hogy zavarba jön, időt akar nyerni. — Nekem is tudom ... Úgy rémlik... — Ha nem is olvastad, bizonyára hallottál róla. Nagyon meglepne, ha nem hallottál volna... — Persze, hogy hallottam ... Talán olvastam is ... — És tetszett? — Nagyon. — Érdekes. Ugyanis ilyen könyv nem létezik. Létezik viszont ez a tubus, amiről leolvastam. Tessék: Hűvös helyen tartandó. ő elvörösödik, én viszont elsápadok a dühtől. Egy ilyen alak járatta velem a bolondját. Megragadom a fülét és megcsavarom. — Most rögtön beismered, hogy tanganyikai novelláskötet nincs is! — Jajjj!... De van ... — Csakhogy te nem olvastad! — Egy részét... — Melyik részét? — A címét. A kirakatban. Juujjj! — És Grószártig tanulmánya? Ugye csak kitaláltad?! — Nem ... Hallottam róla ... — Hol? ,— A metrómegállóban. A Fehér útnál. Két ember beszélgetett ... — Szégyellő magad, te szélhámos! És elengedem a fülét. Végtére is kultúremberek vagyunk. Novobáczky Sándor GYORSKISZOLGÁLÁS