Ludas Magazin, 1987 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1987-10-01 / 10. szám
FEKETE GÁBOR: ZSÖMLE NÉGY DIOPTRIÁVAL A kövér úr szépen végigállta a sort az információs ügyfélfogadó iroda előtt és amikor végre sorra került, nem tétlenkedett. Felmutatta igazolványát az íróasztal mögött üldögélő hölgy előtt, aki épp úgy lehetett tizenkilenc éves, mint húsz. A zsenge korú hivatalnok előbb szabad szemmel próbálta kibetűzni a szöveget, aztán pironkodva orrára illesztette négydioptriás napszemüvegét, de így is tudatlan maradt. Vélhetően azért, mert a dagadt úr fordítva tartotta elébe az igazolványt. A rövidlátó, ám szőke közalkalmazott egy idő után megunta a hiábavaló böngészést és érdeklődni kezdett: — Kicsoda ön, honnét jött, hová igyekszik, mi járatban van, és miért épp nálam? A sörhasú ember türelmesen végighallgatta a keresztkérdéseket, majd legyezni kezdte magát az igazolvánnyal: — Morál Ede vagyok, a MAVIBI munkatársa. Mármint a Munkaerkölcsöt Vizsgáló Bizottság dolgozója. Reprezentatív felmérést készítek arról, hogyan dolgoznak az ügyfélfogadók. És azért fordulok éppen kiskegyedhez, mert magácskán kívül egy árva ügyfélfogadót sem találok itt. A dioptriás leányzó megnyugodva dőlt hátra székében: — Azt hittem eddig, hogy a Mumbi egy középafrikai néger törzs. Éppenséggel választhatott volna más rövidítést is az ön intézete. Meg aztán én nem vagyok az ön kiskegyede. Végül pedig azért engem lett itt egyedül, mert a kollégáim ebédszünetet tartanak. — Ilyenkor?? Délelőtt negyedtizenegykor? ? — Idefigyeljen, Mubivikáim! Hogy mikor vagyunk éhesek, azt nem az ügyfelek határozzák meg. Gyerünk, adja elő a bánatát és a százforintos okmánybélyeget ... A pufók úr lenyelte, amit válaszolni akart, de ettől köhögni kezdett. A dioptriás szöszi eközben kihúzta bal felső íróasztal-fiókját, kiemelt belőle egy szalvétába csomagolt téliszalámis zsömlét és falatozni kezdett. A dagi tekintetén kiütközött a szörnyülködés, mire a nőnemű bürokrata felemelte hangját: — Mit bámul? Nekem telik téliszalámira. Van egy olasz hapsim, ő támogat anyagilag. Nagyon jól támogat a Marcello. Ott, ahol él... — Engem nem a Marcello érdekel — szólalt meg borús tekintettel a reprezentatív felmérő —, hanem a hivatal dolgozóinak a munkaerkölcse. — Munka? Az van — csámcsogott a szalámizsömlés szőke. Ez a sok bámész ügyfél egész nap itt ácsorog, ostoba kérdéseket tesz fel, most is állnak vagy húszan ön mögött. — De hát kegyed azért ül itt, hogy informálja őket! — ön ne szabja meg az én munkaköri kötelességemet. Ahhoz ön még kisfiú, akármekkora pocakja is van. Különben is, ne tartson fel,látja, mennyien várakoznak rám. Mit lopja mások idejét! Ez nem etikus. Morál Ede vizsgálóbizottsági munkatárs nem mozdult, nem szólt, csak meredten nézett. Erre a szöszi megigazította frizuráját, és kacéran megcsavarta a dagi úr orrát: — ön voltaképp ügyfélfogadásra jött avagy lánynézőbe? — Nem magát bámulom — horkant fel Morál Ede reprezentatív felmérő. — Hanem? — A téliszalámis zsömlét, amin már tíz perce rágódik. Munkaidőben! Én magát tüstént felmérem és belekerül a statisztikába! Az információs hajadon leemelte orráról az okulárét és felpattant a székéről. A levegőben valósággal vibrált a botrány, a várakozó ügyfelek legnagyobb élvezetére. Az annyira óhajtott csetepaté azonban elmaradt. A szöszi ügyintéző ugyanis ezúttal íróasztalának jobb felső fiókját húzta ki, abból is előrángatott egy szalvétás csomagocskát, és szemérmesen lesütött rövidlátó szemével halkan odasúgta a jól táplált, felmérőnek: — Biuvukikám, van ám még egy zsömlém. Kér egy harapást?...