Ludas Magazin, 1987 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1987-10-01 / 10. szám

FEKETE GÁBOR: ZSÖMLE NÉGY DIOPTRIÁVAL A kövér úr szépen végig­­állta a sort az információs ügyfélfogadó iroda előtt és amikor végre sorra került, nem tétlenkedett. Felmutat­ta igazolványát az íróasz­tal mögött üldögélő hölgy előtt, aki épp úgy lehetett tizenkilenc éves, mint húsz. A zsenge korú hiva­talnok előbb szabad szemmel próbálta kibetűzni a szöve­get, aztán pironkodva orrá­ra illesztette négydioptriás napszemüvegét, de így is tudatlan maradt. Vélhetően azért, mert a dagadt úr fordítva tartotta elébe az igazolványt. A rövidlátó, ám szőke közalkalmazott egy idő után megunta a hiábavaló böngészést és érdeklődni kezdett: — Kicsoda ön, honnét jött, hová igyekszik, mi já­ratban van, és miért épp nálam? A sörhasú ember türel­mesen végighallgatta a ke­resztkérdéseket, majd le­gyezni kezdte magát az igazolvánnyal: — Morál Ede vagyok, a MAVIBI munkatársa. Már­mint a Munkaerkölcsöt Vizsgáló Bizottság dolgozó­ja. Reprezentatív felmérést készítek arról, hogyan dol­goznak az ügyfélfogadók. És azért fordulok éppen kiskegyedhez, mert magács­­kán kívül egy árva ügyfél­­fogadót sem találok itt. A dioptriás leányzó meg­nyugodva dőlt hátra széké­ben: — Azt hittem eddig, hogy a Mum­bi egy közép­afrikai néger törzs. Éppen­séggel választhatott volna más rövidítést­ is az ön­­ in­tézete. Meg aztán én nem vagyok az ön kiskegyed­e. Végül pedig azért engem lett itt egyedül, mert a kol­légáim ebédszünetet tarta­nak. — Ilyenkor?? Délelőtt negyedtizenegykor? ? — Idefigyeljen, Mubivi­­káim! Hogy mikor vagyunk éhesek, azt nem az ügyfe­lek­­ határozzák meg. Gye­rünk, adja elő a bánatát és a százforintos okmánybé­lyeget ... A pufók úr lenyelte, amit válaszolni akart, de ettől köhögni kezdett. A dioptriás szöszi eközben kihúzta bal felső íróasztal-fiókját, ki­emelt belőle egy szalvétába csomagolt téliszalámis zsömlét és falatozni kez­dett. A dagi tekintetén ki­ütközött a szörnyülködés, mire a nőnemű bürokrata felemelte hangját: — Mit bámul? Nekem telik téliszalámira. Van egy olasz hapsim, ő támo­gat anyagilag. Nagyon jól támogat a Marcello. Ott, ahol él... — Engem nem a Marcello érdekel — szólalt meg bo­rús tekintettel a reprezen­tatív felmérő —, hanem a hivatal dolgozóinak a mun­kaerkölcse. — Munka? Az van — csámcsogott a szalámizsöm­­lés szőke. Ez a sok bámész ügyfél egész nap itt ácso­­rog, ostoba kérdéseket tesz fel, most is állnak vagy húszan ön mögött. — De hát kegyed azért ül itt, hogy informálja őket! — ön ne szabja meg az én munkaköri kötelessége­met. Ahhoz ön még kisfiú, akármekkora pocakja is van. Különben is, ne tart­son fel,­­látja, mennyien vá­rakoznak rám. Mit lopja mások idejét! Ez nem etikus. Morál Ede vizsgálóbizott­­sági munkatárs nem moz­dult, nem szólt, csak me­redten nézett. Erre a szöszi megigazította frizuráját, és kacéran megcsavarta a dagi úr orrát: — ön voltaképp ügyfél­­fogadásra jött avagy lány­­nézőbe? — Nem magát bámulom — horkant fel Morál­ Ede reprezentatív felmérő. — Hanem? — A téliszalámis zsömlét, amin már tíz perce rágó­dik. Munkaidőben! Én ma­gát tüstént felmérem és belekerül a statisztikába! Az információs hajadon leemelte orráról az okulá­rét és felpattant a székéről. A levegőben valósággal vib­rált a botrány, a várakozó ügyfelek legnagyobb élve­zetére. Az annyira óhajtott csetepaté azonban elmaradt. A szöszi ügyintéző ugyanis ezúttal íróasztalának jobb felső fiókját húzta ki, ab­ból is előrángatott egy szalvétás csomagocskát, és szemérmesen lesütött rövid­látó szemével halkan oda­súgta a jól táplált, felmérő­nek: — Biuvu­kikám, van ám még egy zsömlém. Kér egy harapást?...

Next