Ludas Magazin, 1987 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1987-05-01 / 5. szám
FÖLD S. PÉTER: elöl kiabál? Divatba jöttek a versenyek : elmebajnokság és nagyotmondó verseny, zsákbafutás, lepényevés, hogy csak a legfontosabb vetélkedőket említsük. Ma már alig múlik el nap verseny nélkül, vagy ha igen, azt a napot fekete betűkkel írják be a történelemkönyvekbe. Japánban nemrégiben kiabáló versenyt rendeztek, annak eldöntésére, ki a leghangosabb japán? Bár az egyenjogúság világszerte öles léptekkel tör magának utat, e hagyományokkal rendelkező országban külön kiabáltak a férfiak és külön a nők. Csupán a teljesség kedvéért jegyezzük meg, hogy a férfiverseny győztese azt kiabálta büszkén a világ képébe, hogy Idiot. Ez, a pesti zsargonban nagy vonalakban annyit tesz, hogy: hülye. Nem egy hülye ötlet, bár azt már nyilván kevesebben tudják, hogy mi ebben is megelőztük a japánokat. A dolog úgy kezdődött, hogy a nyolcvanas évek elején egy veszteséges kohászati nagyüzem vezetői úgy határoztak: a mérleghiány enyhítésére kiabáló versenyt rendeznek. A tiszta nyereségből gépsorokat kívántak vásárolni, a fennmaradó összegből pedig dolgozóik fizetését szándékoztak rendezni. Az események ezután viharos gyorsasággal követték egymást. Az első napon létrejött a Kiabálási Bizottság, négy rendes, valamint tíz póttaggal. A második napon megtartották első ülésüket, de a kedvezőtlen cserearányok miatt ezt elnapolták. A százhetedik napon megválasztották a tisztségviselőket és meghatározták a feladatokat. A bizottság több tagját beiskolázták egy gyorsított, bentlakásos tanfolyamra, ahol azok kellő mennyiségű füldugóval felszerelve a szocialista és a kapitalista kiabálás közötti különbségekkel ismerkedtek. Újabb másfél hónap elteltével erkölcsileg és ideológiailag felvértezve ült össze ismét a bizottság. Sajnos, a bentlakásos tanfolyam egyik résztvevője nem tért vissza nyugati turistaútjáról — nem tudta, hogy az ilyen jellegű cselekmények már régen kimentek a divatból. A kétszázadik napon a bizottság majdnem eldöntötte, hogy a kiabálóknak mit kell majd ordítaniuk. Volt aki azt javasolta, ezt bízzák a versenyzőkre, ám rövid vitában — három hónap — a józanság kerekedett felül: úgy határoztak, ösztönösségnek nincs helye a mi társadalmunkban. Néhány nap múlva valaki azt indítványozta, hogy a versenyzők egységesen ugyanazt a szót kiabálják. Segítség!ét is leszavazták, mondván, hogy a helyzet azért nem annyira súlyos, mint amilyennek azt mi érezzük, de még annál is jobb valamivel, mint amilyen valójában. Ugyancsak elvetették az „Éljen a Dél- és Középdunántúli Ideiglenes Kő- és Betonelemkikészítő Közös Vállalat Harmadik Gyáregysége” jelszót — a bizottság túlságosan hosszúnak és nehezen kiabálhatónak ítélte meg. A 354. napon egy nyelvész jellegű értelmiségi különös ötlettel állt elő: azt mondta, hogy a versenyzők kiabálják azt, hogy Idiot, mert azt a szót tolmács nélkül is majdnem mindenki megérti — természetesen az idiótákat kivéve. A bizottság már-már hajlott ennek elfogadására, de végül ezt az ötletet sem fogadták el: még úgy tűnne, hangzott a hivatalos indoklás, hogy jelenlegi nehéz helyzetünkben nem a kiutat keressük, hanem egymásra mutogatunk. A 365. napon a bizottság úgy döntött, hogy Magyarországon egyelőre nem lesz kiabáló verseny; egyénenként, vagy öt főnél nem nagyobb csoportokban természetesen szabad kiabálni, de az össznépi kiabálást semmi sem indokolja. Különben is, állapította meg végezetül a bizottság: aki kiabál, annak soha nincsen igaza. A feleség nyakkendővel lepi meg a férjét. — Ugye szép? — kérdi hozzásimulva. seled majd? A férj, morogva. — Hosszú szakállhoz. Mihez vi- Ü