Ludas Matyi, 1949 (5. évfolyam, 2-52. szám)

1949-09-16 / 38. szám

A HÁLA Az e­gy­ik amerikai újságban olv­astam a követ­­kező hldetést. Mi nem dicsérjük magunkat, mert ízlésünk ezt nem engedi. Minden öndícséret helyett, hadd álljon itt ez a kis levél: Szomorú, fáradt, öreg ember voltam már huszon­hároméves koromban. Járni nem tudtam, csak négykéz­láb, azt is csak hátrafelé és lassan. Állandó fájdalmak kínoztak. Beszélni már régen nem tudtam, csak hörögni, mert minden lélegzetvételnél szúró, maró fájdalmak leptek meg. Az is bosszantott, hogy két karomat egyáltalában nem tudtam használni, olyan heves fájdalmaim voltak. Ülni, állni, vagy feküdni évek óta képtelen voltam. Étvá­gyam nem volt, a táplálékról annyira leszoktam, hogy csak csodálkozni tudtam, ha láttam enni embereket. Ez még van? — mondtam volna, ha beszélni engedett volna szörnyű betegségem, esetleg motyogtam volna, ha lettek volna még fogaim. De már régen kihullottak. A fejem olyan volt, mint egy billiárdgolyó. Teljesen kopasz voltam, mert kínzó betegségem első hetében el­fújta a szél azelőtt dús, selymes hajamat. Már nem volt kedvem semmihez. Munkanélküli voltam és annak sem tudtam igazán örülni. A lányok, nem szerettek, hiába járkáltam körülöttük négykézláb. Életem határozottan szomorú volt, amikor elolvastam hirdetésüket a Pink Pank labdacsokról. Eleinte még ebben sem bíztam, de egyet mégis be­vettem, ímmel. Az ámmaira már nem volt erőm. Haldo­koltam. Az első labdacs, az első Pink Pank után azon­ban valósággal újjászülettem. Tíz perc múlva járni tud­tam, egyelőre csak hátrafelé, de már nem négykézláb, hajam megnőtt, fogaim kinőttek, izmos lettem, minden fájdalom eltűnt, mintha elvágták volna. Karommal má­zsás súlyokat emeltem minden erőfeszítés nélkül. A nők imádni kezdtek. Munkát kaptam és ami a legnagyobb csoda, észrevettem, hogy szeretek is dolgozni. Megnősül­tem. Pillanatok alatt három gyermekem született, akiket nejem már az első házasságából hozott magával. Most úgy érzem magam, mintha apa és anya lennék egyszerre. Jókedvemben villamosokkal dobálózom. Azt hiszem, használtak nekem ezek a labdacsok. K.P. Fene nagy előkelőség Helyszíni felvételünk az Őszi Vásárról Éppen a kanalat emeltem a számhoz, telve párolgó húslevessel, amikor valaki megszólalt az asztalom mellett: — Tartsa egy kicsit fer­débben a kanalat! — Akkor kifolyik belőle a leves — mondtam, anél­kül, hogy felnéztem volna, mert roppant nyugodt em­ber vagyok. — Az most nem fontos — jelentette ki az ismeret­len, mert ő is nyugodt volt. — A lényeg, hogy a kana­lat fordítsa kijebb. Csak így látom a levest a kanál­ban. Mi az ördögnek akarja, ez az ember az én levesemet megnézni a kanalamban, amikor kint a konyhában húsz literes fazékkal néz­heti? Felpillantottam. Ekkor már az étkezőteremben többen odafigyeltek. Aszta­lomnál Lajos állt, a köny­velésből, kezében fényké­pezőgéppel. — Most vettem — muta­tott a masinára — mielőtt lejöttem üdülni. Egész se­reg fényképet akarok csi­nálni az üdülőnk életéből. Tartsa kijebb azt a kana­lat! Már kattant is a gép, le­fényképezett, amint eszem és a kanalamból folyik ki a leves. Ez megnyugtató lehetett számára, mert to­vábbment és lefényképezte a fekete Bruceket, meg a kisebbik fiát, amint marha­húst esznek, ecetes tormá­val. Igazán, milyen kedves ez a Lajos a könyvelésből, mondta mindenki, üdülni jött és közben mindent le­fényképez. Igazán, milyen kedves ez a Lajos... Reggel arra ébredtem, hogy valaki lehúzza rólam a takarót és a fejem mellé tesz egy csomó mezei vad­virágot. Lajos volt. — Hogyan ébred fel az üdülő az üdülőnkben! — mondta és kattantott. A strandon többen vízbe akar­tunk menni, de a Lajos másfél órát vett el a vízbe­­mentéstől, mert nem álltunk megfelelő pózban. Végre, mikor intett, hogy bemehe­tünk, akkor addig nem en­gedett kijönni, míg többen lilára nem váltak és resz­kető szájszéllel vacogták, hogy még két perc és nem élik túl a felvételt. Ekkor még mindig többen azt mondták, hogy kedves a Lajostól, hogy ilyen remek képeket csinál, de többen nem tudtak beszélni, mert bedagadt a torkuk a fel­vételtől. •­­ Hazaérkezésem után há­rom nappal villamosbérletet akartam váltani. Fénykép kellett hozzá. Szerencsémre eszembe jutott, hogy Lajos barátom az üdülőben szá­mos pompá­sn­ál­ pompása­bb felvételt készített rólam. Habozás nélkül felkerestem hát, hogy a képek egyikét elkérjem tőle. — Még nem hívattam elő a tekercset, — mondta egy kicsit vörösen, — de ott van a fényképésznél. Nem tudta elég gyorsan becsukni az íróasztal fiók­ját, láttam, hogy ott van a gépe benne. — Nem tudom kinyitni, — mondta erre még vörö­sebben. — Tudod, ezekhez a technikai dolgokhoz nem értek ... Igazi művész va­gyok. — Fogd a gépedet és azonnal megyünk a fény­képészhez, — szóltam rá erélyesen. Nem tudott mit mondani,­­fogta a gépét és mentünk a fényképészhez. A fényképész bement a sötétkamrába, de már jött is vissza: — Kérem, ebben a gép­ben nincs is film. Lajos meghökkenve né­zett rám és a füle tövét vakarta: — Ettől féltem egész idő alatt — szólt fejcsóválva — pedig milyen ragyogó fel­vételek voltak. Vajda Albert Anonymus: Ilyen jó vásárt hatszáz éve nem láttam! Kezdő kenguru — Fiacskám, ne fékezz olyan hirtelen, mert tönkretesze^a^ék^ofámaL^^^^^^ Ting Csüng rajza Szűr Szabó Józsefről. Kedves vendége volt Ludas Matyinak a napokban. A sza­bad Kína egyik fiatal rajzolóművésze, Ting Csüng kereste fel szerkesztőségün­ket, hogy megismerkedjék magyar kollé­gáival. Jing Csüng a DIVSz-kongresszus alkalmából tartózkodott Budapesten. A kínai-magyar rajzoló-barátságnak percek alatt két rajz lett az eredménye: Szegő Gizi lerajzolta Csüng barátunkat, aki vi­szont Szűr Szabó Józsefet vázolta fel pil­lanatok alatt, méghozzá kitűnően. Ting Csang arcmásán saját írásával szeretet­tel köszönti lapunk minden olvasóját.

Next