Ludas Matyi, 1949 (5. évfolyam, 2-52. szám)

1949-12-22 / 52. szám

Jenő* az aranyszívű — K­ — Én pedig azt mon­dom, hogy a Jenő igenis jó ember! Arany szíve van! — mondta Gyula és körülnézett. — Az lehet — mondtam én —, hogy a szíve arany, de hogy a Jenő egy go­nosz, rossz, zsugori alak, azt tudom! — Várj — ingatta fejét Gyula —, majd mindjárt más véleményen leszel. El­mondok neked egy történe­tet egy kisfiúról és a Je­nőről. — Halljuk a történetet. — Jenőnek abban az időben kis játéküzlete volt. Karácsony előtt tör­tént két héttel, hogy be­jön az üzletbe egy kisfiú, lehetett úgy öt éves és megkérdi Jenőtől: — Kérem szépen, az a szalmahajú baba a kira­katban, mennyibe kerül? — Nyolc pengő — mondta Jenő. A gyerek megköszönte a felvilágosí­tást és elment. Másnap láttuk, hogy ott áll a kira­kat előtt, nekinyomja kis orrát az üvegnek, nézi a szalmahajú babát, aztán nyílik az ajtó, bejön, kö­szön. — Bácsi kérem, meny­nyibe kerül ma az a szalmahajú baba? Jenő megmondta a teg­napi árát — folytatta Gyula —, a gyerek köszönt, kiment. Másnap megint ott állt a kis emberke, or­rát a kirakatüveghez szo­rítva, nézte, nézte a babát, aztán bejött, megkérdezte az árat, Jenő megmondta, erre köszönt és kiment, így ment ez egy hétig. Gyerek áll a kirakat előtt, orr nekinyomva az üveg­nek, bejön, ár, válasz, kö­szön, kimegy... A nyolcadik vagy kilen­cedik alkalommal, amikor éppen ott bökte orrával a kirakatot, Jenő odament és kiemelte a babát. A gyerek rémülten követte tekintetével a bábut, látta, hogy Jenő a pulthoz viszi és becsomagolja. — Bácsi kérem — nyi­tott be szepegve az üz­letbe — az a baba... az a szalmahajú... az meny­i nyibe... — Semennyibe — mondta Jenő. — Nem kerül sem­mibe! A tiéd! Tessék! Azzal átnyújtotta a be­csomagolt nyolcpengős szalmahajút. A gyerek el­vette, alig tudott beszélni az örömtől és kifutott az üzletből. — Hát ilyen szíve van a Jenőnek — fordult fe­lém metsző gúnnyal Gyula — Ezzel még nincs vége a történetnek! — szóltam én. — Miért adta oda a Jenő a babát a gyereknek? — Mert rendes, jószívű, derék ember! Arany szíve van!­­— szólt Gyula. — És akkor miért nem adta mindjárt a második vagy a harmadik napon, miért csak a kilencediken? Gyula hallgatott. — A kalkuláció miatt — folytattam diadalmasan. — A gyerek nap mint nap odajárt az üzlethez és nekinyomta orrát, kezét a kirakathoz. A kis orr és kis kéz nagy foltot hagyott az üvegen, Jenőnek tehát naponta kellett mosatnia a kirakatot. Kilenc nap alatt kikalkulálta, hogy olcsóbb, ha a gyereknek odaadja a babát... Hát így fest a te barátod aranyszíve... Vajda Albert. — Könyvtárunknak az ezerkétszáz tagja mellett tizenöt féltagja is van.­­ Mi az a féltag? — Aki csak kiveszi a könyveket, de sohasem hozza vissza. ' a­­kki — Elnök úr, rémes/Miogy az utóbbi időben hány munkatársunk halt meg természetes halállal! — Mi történt már megint? — Megint felakasztottak egy kémünket. Truman megcsinálja Nagywashingtont! Amikor Truman értesült arról, hogy január elsején a peremvárosok hozzácsa­tolásával végre meglesz régi vágyunk, Nagybuda­­pest, dühbe gurult. — Én meg megcsinálom Nagywashingtont! —­­kiál­totta dühösen. — Hogyan gondolja? — kérdezte munkatársunk. — Hát először is — fe­lelte Truman kissé lecsilla­podva — hozzácsatolom Washingtonhoz a Potomac­ szerkesztőségének telefonjelentő folyó túlsó partján lévő külvárosokat, úgyszintén az Atlanti Óceán túlsó partján lévő külvárosokat, úgymint London, Páris, Brüsszel, Hága, Bonn. Az Atlanti Óceán túlsó partján levő külvárosok (Páris, K­S­I London, stb.) minden lakosa 1 megkapja az USÁÉRT 1 VALÓ VÉRZÉS JOGÁT,­­ vagyis ezentúl akkor dö­ 1 gélhetnek meg a kapitális­ 1 fákért, amikor nekik jól­ 1 esik, ami ezen külvárosok 1 lakóinak régi vágyuk.­­ A Ludas Matyi washingtoni Nehéz ott elnöknek lenni Munkatársak egymás közt — Na kolléga úr, hogy van megelégedve a mostani elfoglaltságunkkal? — Remekül! Sokkal szívesebben mutatom a sztaha­­novista munkások óriási teljesítményeit, mint azelőtt a tőkések óriási kamatlábait. — De anyu, igazin ne forszírozd! Láthatod, hogy úgyis milyen rengetegen tisztálkodnak Budapesten! StriccArtxsL Az angol élelmezésügyi miniszter ugyan többször kijelentette, hogy az ango­lok élelmezési helyzete ka­tasztrofális, de­ az ő szava nekünk nem garancia. Most azonban egy pesti tisztvi­selő levelet kapott London­ban élő barátjától, amely levélnek szavahihetőségé­ben semmi okunk kételked­ni. Íme az írás: „A dollárválságot” kö­vető élelmiszerhiány elő­térbe hozta a bálnát, mint tápcikket és ezért a követ­kező jelentést közlöm vele­tek a bálnafrontról: A bálna igen nagy állat. Hogy pontosan mekkora, azt sokáig nem tudták, mert csak tengerészek el­beszéléséből ismerték és az elbeszélt bálna nagy­sága a tengerész által el­fogyasztott rum mennyisé­gétől függött. Ugyanígy nem tudták: hal e, vagy másféle állat. E kérdések körüli vitákból nőtt ki a balneológia tudománya. A balneológusok lemérték a bálnát és megállapították, hogy emlős állat, amely kicsinyeit és újabban az angol népet is táplálja. Az angol nép eddig főleg margarin formájában ette, de most hús formájában is eszi, illetve enné, ha bír­ná. A bálna rendkívül rossz­­szagú állat, de felettébb értelmes és tudja, hogy milyen rosszszagú, ezért orrán keresztül állandóan friss tengervízzel locsolja magát, azonkívül egy zacs­kó parfömöt is hord ma­gával arra az esetre, ha más bálnákkal közeli vi­szonyba kerül. Ezt a parfü­­möt a bálnából kivonva, az angol nők is használják ha­sonló célokra A bálna azt is jól tudja, hogy az angolok megeszik, ha elkapják és ezért elke­rül minden olyan helyet, ahová angol turisták bete­szik a lábukat és 500 kilo­méterre nem közelíti meg a Cook fiókirodáit. Ezért található a bálna csak a Sarkvidék elhagyott vizei­ben. A bálnát tehát vadászni kell. Ez úgy történik, hogy a vadászhajó rengeteg kö­telet visz magával egy óriási spumnin. A kötél egyik végére egy óriási horgolótűt erősítenek, ame­lyet ágyúval a bálnába lő­nek. Ha ez sikerül, akkor a hajó visszaviszi a kötél másik végét a legközelebbi kikötőbe, ahová aztán a bálnát behúzzák. A bálna megfőzése és fel­tálalása mind nagysága, mind illata miatt bonyolult dolog és ezért kétlem, hogy egyha­mar megpróbáljátok, ha­csak­ olyan helyzetbe nem kerültök, mint mi, amitől isten mentsen. De azért ízelítőül receptet is közlök: Egy 15—20 méter hosz­­szú bálnát gőzfűrésszel vékony szeletekre vágunk. A gyomrában található esetleges hajóroncsokat, vagy robbanó aknákat eltá­volítjuk. Aszfalttörő gép­­pel félméterenként lyuka­kat fúrunk bele, hogy sütés közben a zsírja kifolyjék és ne kelljen öntözni. Emelő­daruval ráemeljük a szele­teket 2—3 szalmakazalból készült ágyra és a szalmát meggyujtjuk. Miután szé­pen megpirult, kotrógéppel és vasvillával tálaljuk. Fő­zés esetén tanácsos a húst gőzhengerrel kiklopfolni. Italnak bálnaszörpöt ad­junk hozzá... Én egy félkilós bálna­­steakkel kísérleteztem. Az illat­­ csökkentése céljából erősen fűszerezett paprikás szelettel próbálkoztam. — Mondhatom, nagyon gusz­tusos volt a gázmaszk ab­lakán keresztül, de, sajnos, gázmaszkban nem lehet enni, anélkül meg nem tudtam a bálnával egy szo­bában maradni. Erre kény­telen voltam lemondani az ínyencségről és kitettem a macskának. A macska egy­­szer megszagolta és kiván­dorolt Észak-Angliába."

Next