Ludas Matyi, 1950 (6. évfolyam, 1-53. szám)
1950-08-11 / 33. szám
á/4Pifá¥fii Pintfoli A Biztonsági Tanács tagjai azért ülnek össze, hogy különböző dolgokat megbeszéljenek. Egyesek azért, hogy mellé-, illetve félrebeszéljenek és ha a Szovjetunió nem lenne, a Biztonsági Tanácsot nyugodtan lehetne Bizonytalansági Tanácsnak nevezni. Azonban a Szovjetunió van, sőt nagyon is van, mert a béke kérdését tűzette napirendre. Az Usának persze ez nem tetszik. Ha tőle függne, legszívesebben a következő napirendi pontokat terjesztené be: 1. A Szovjetunióban helyezzék vissza a cárizmust, nevezzék ki cárrá a Romanov Bercit, aki jelenleg selyemfiú New-Yorkban s a Meztelenek klubjának is tagja. 2. Holnaputántól kezdve semmiféle eső ne essen a Szovjetunió és a népi demokráciák földjeire, legfeljebb kéneső, amit a pápa jutányos áron szállítana, ha tudna. 3. Azonnal tiltsák be az alsóbb néposztályok részére a gondolkozást, amely öl, buzit és nyomorba dönti a tőkéseket. 4. Hitler Adolfot nyilvánítsa szentté a Vatikán, akit Truman máris úgy tisztel mint egy szentet, mert az elnök úr igazi romlott katolikus, aki csak szentet, illetve centet, de méginkább dollárt szeret imádni. 5. Nyilvánítsanak háborús bűnösnek mindenkit, aki őszintén békét akar és nyilvánítsanak békebűnösnek mindenkit, aki őszintén háborút nem akar és a békeivet aláírta. Kxw&v) JoAlO? eheti teljed itmén^e ÖNQÓL! (Tito amerikai parancsra határsértéseket követ el.) PARDON Lábamra léptek a villamoson. Azt rebegi az illető: — Pardon. Én erre szelíden biccentek. Sőt, ha a rámlépőnek a képén azt látom, hog fáj neki, amit cselekedett, rámosolygok és azt mondom: semmi baj kérem. De vannak nervózus emberek (meg asszonyok), aggodalmasak, túl lelkiismeretesek, olyan szerencsétlen természetek, könnyen megy náluk, hogy gyötörjék magukat. Ha az ilyenfajtának a bűnbánó arcával találkozom, minekután a cipőmre hágott, én érzem magamat hibásnak. Szégyellem, hogy a tettesnek lelkiismeretfurdalást, bánatot találtam okozni. Hogy segíthetnék ezen? Talán úgy, ha bevezetnék olyan reformot, hogy mikor a Hálámra lépett valaki és pardont kér, azt felelem neki: — De kérem, egész jól esett. Parancsolja a másik lábat is? Tessék. És körülfordulok: — Akinek jól esik, hogyan kérem a lábamra. Siessünk, mert leszállok. Ezt persze a legvidámabb pofával kell csinálnom, azt ne higyje, aki a lábamra lépett, hogy csúfolódom keservemben. Azután kérem megkönyököli egyik utas a másikat a földalatti pénztára előtt, mozipénztár előtt, KÖZÉRT pultja előtt, stb. Van, aki be se várja a pardont, ami netalán elhangzanék, nemöptön ráförmed arra, aki a könyökét horzsolta: — Ne lökdösődjön. Egyik is harcias természet, a másik is, kitör a szócsata, a vége esetleg pofozkodás, bekerülnek a rendőrőrszobára. Micsoda kellemetelen percek ugyebár, mennyi idős veszteség, egyiknek egy pofontól kiesik egy plombája, másik szívbajos, belehalhat az esetbe. Nem lenne okosabb, édes és tisztelt barátaim az én receptemmel élni, tréfára venni ilyen véletlen, apró sérelmeket, lábralépést, könyökölést, aki elkövette azt mondán,edvesen, jól higyje meg kérem, és erről jut eszembe: mennyivel kedvesebb, okosabb és kellemesebb lenne, ha a Koreába betolakodott amerikaiak, akiknek ott alaposan a tyúkszemére léptek, így szólnának: köszönöm, ez jól esett, ebből is tanultam valamit. És szépen viszszahajókáznának az ő szeretett hazájukba, mielőtt még a tengerbe hajigálnák őket. HANGJA