Ludas Matyi, 1950 (6. évfolyam, 1-53. szám)

1950-08-11 / 33. szám

á/4Pifá¥fii Pintfoli A Biztonsági Tanács tagjai azért ülnek össze, hogy különböző dolgo­kat megbeszéljenek. Egyesek azért, hogy mellé-, illetve félrebeszéljenek és ha a Szovjetunió nem lenne, a Biztonsági Tanácsot nyugodtan le­hetne Bizonytalansági Tanácsnak nevezni. Azonban a Szovjetunió van, sőt nagyon is van, mert a béke kérdé­sét tűzette napirendre. Az Usának persze ez nem tetszik. Ha tőle függne, legszívesebben a következő napirendi pontokat terjesztené be: 1. A Szovjetunióban helyezzék vissza a cárizmust, nevezzék ki cárrá a Romanov Bercit, aki jelen­leg selyemfiú New-Yorkban s a Meztelenek klubjának is tagja. 2. Holnaputántól kezdve semmi­féle eső ne essen a Szovjetunió és a népi demokráciák földjeire, leg­feljebb kéneső, amit a pápa jutá­nyos áron szállítana, ha tudna. 3. Azonnal tiltsák be az alsóbb néposztályok részére a gondolko­zást, amely öl, buzit és nyomorba dönti a tőkéseket. 4. Hitler Adolfot nyilvánítsa szentté a Vatikán, akit Truman máris úgy tisztel mint egy szentet, mert az elnök úr igazi romlott ka­tolikus, aki csak szentet, illetve cen­tet, de méginkább dollárt szeret imádni. 5. Nyilvánítsanak h­áborús bűnös­nek mindenkit, aki őszintén békét akar és nyilvánítsanak békebűnös­nek mindenkit, aki őszintén háborút nem akar és a békeivet aláírta. Kxw&v) JoAlO? eheti teljed itmén^e ÖNQÓL! (Tito amerikai parancsra határsértéseket követ el.) PARDON Lábamra léptek a villamoson. Azt rebegi az illető: — Pardon. Én erre szelíden biccentek. Sőt, ha a rámlépőnek a képén azt lá­tom, hog fáj neki, amit cseleke­dett, rámosolygok és azt mondom: semmi baj kérem. De vannak nervózus emberek (meg asszonyok), aggodalmasak, túl lelkiismeretesek, olyan szeren­csétlen természetek, könnyen megy náluk, hogy gyötörjék magukat. Ha az ilyenfajtának a bűnbánó arcá­val találkozom, minekután a ci­pőmre hágott, én érzem magamat hibásnak. Szégyellem, hogy a tet­tesnek lelkiismeretfurdalást, bána­tot találtam okozni. Hogy segíthetnék ezen? Talán úgy, ha bevezetnék olyan reformot, hogy mikor a Hálámra lépett valaki és pardont kér, azt felelem­ neki: — De kérem, egész jól esett. Pa­rancsolja a másik lábat is? Tes­sék. És körülfordulok: — Akinek jól esik, hogyan kérem a lábamra. Siessünk, mert leszál­lok. Ezt persze a legvidámabb pofá­val kell csinálnom, azt ne higyje, aki a lábamra lépett, hogy csúfoló­­dom keservemben. Azután kérem megkönyököli egyik utas a másikat a földalatti pénztára előtt, mozipénztár előtt, KÖZÉRT pultja előtt, stb. Van, aki be se várja a pardont, ami netalán elhangzanék, nem­­öptön ráförmed arra, aki­ a könyökét horzsolta: — Ne lökdösődjön. Egyik is harcias természet, a másik is, kitör a szócsata, a vége esetleg pofozkodás, bekerülnek a rendőrőrszobára. Micsoda kellemet­­­elen percek ugyebár, mennyi idő­­s veszteség, egyiknek egy pofontól ki­­­­esik egy plombája, másik szív­bajos, belehalhat az esetbe. Nem lenne okosabb, édes­ és tisz­telt barátaim az én receptemmel élni, tréfára venni ilyen véletlen, apró sérelmeket, lábralépést, könyökölést, aki elkövette azt mondán,­edvesen, jól higyje meg kérem, és erről jut eszembe: mennyivel kedvesebb, okosabb és kellemesebb lenne, ha a Koreába betolakodott amerikaiak, akiknek ott alaposan a tyúkszemére léptek, így szólnának: köszönöm, ez jól esett, ebből is ta­nultam valamit. És szépen visz­­szahajókáznának az ő szeretett ha­zájukba, mielőtt még a tengerbe hajigálnák őket. HANGJA

Next