Ludas Matyi, 1953 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1953-06-11 / 24. szám
Átszervezések, költözködések idején... — Mi ez a rengeteg holmi Itt, szaktárs? Mi lesz ebben a szobában? — Vagy a számlázás, vagy a fúvóscsoport, vagy az edző, vagy az Irattár, vagy a vegyi labor, vagy valami más. Mindenesetre idehoztunk mindent. Aminek nem szabadna lennie, de megtörtént . . . -jyrh XX, oZ^Osr* 'YXPX$cW&AM-oX ArpitOoVcAOCof K^yyui^cZ Jfaxtfá WJA (a o*lJyLá«4^rU?,|oiuyoMA), AXYJk, AfrooStm^cat. a ‘ A KÖZLEKEDÉS/ SZABÁLYOK Kalauz: Tessék a kocsi belsejébe fáradni! ! Bill Smyth illő tisztelettel is csodálattal szemlélte az épület monumentális kapuját, amely mögött ■ Forcheimer professzor űzte tudományos gyakorlatát. Lehetett volna olg. egy nagyszálloda portáléin, üvegezett forgó Sajtóval. Vagy valamely magánbankház szigorú bejárata. Vagy akár egy szabadkőműves templom titokzatos homlokzata. Bill Smyth tétovázott. Pillantást vetett a gyalogjáró mentén veszteglő sportkocsijára, megnézte a karóráját levette a kalapját, meglökte a forgóajtót, azután már a tükörfolyosó útvesztője vitte tovább, mit tudni, hová. Az előcsarnok idegenszerűen hatott a falkárpit dús, zöld lombozata, buja növényzetével; kaucsukcserjék, kaktuszok és farkasalma-indák lehettek, amelyek különféle színű és alakú szivárványok ritka gyűjteményét tartalmazó vitrinfülkéket húztak körül. Sárga tunikát, mezítelen lábán kothurnust viselő fiatal lány fogadta. Billnek ideje sem volt rá, hogy jobban megnézze; a lány vörös bársonnyal bevont falú kis szobába vezette. Bill Smyth két ajtót látott maga előtt, az egyiken „Férfi", a másikon „Nő" volt a felírás. — Néhány előzetes lélektani próbán kell átesnie — szólt a fiatal lány (az arca nem volt festve), — ezek megkímélik Forcheimer professzort attól, hogy olyan kérdésekre kelljen fecsérelnie idejét, amelyek utóbb esetleg fölöslegesnek bizonyulnak. Fő a teljes őszinteség. Magára hagyta. Noha zavarták és sokszor megbénították gondolkozását a különféle komplexumok, amelyek szükségessé tették számára ezt a * A nemrégiben elhunyt francia békeharcos író „Egy,szó" címmel most alegjelenő kötetéből. (Szépirodalmi Könyvkiadó.A konzultációt Newyork leghíresebb pszichoanalitikusával, Bal Smythnek mégis eszébe jutott férfi volta. Kinyitotta a „Férfi” felirású ajtót, s egy szürkés sötét folyosón keresztüljutva, elindult valami keskeny sikátorfélén, amelynek csavarmenet-alakban futó párkányzata a zsarnoki kényszer erejével hatott rá. Akkor már tudta, hogy ezt a dolgot végig fogja csinálni. Most a folyosó végére ért. Jobbfelől öt, balfelől ugyancsak öt lépcsőfokot számolt meg. A két kis lépcső két ajtóhoz vezetett, amelyeken „Ötven éven felül" és „Ötven éven alul" volt olvasható. Nem habozhatott, a balfelőli ajtón nyitott be: „Ötven éven elül". Bill Smyth hirtelen meghőkölt a vakító fénytől, amit egy hatalmas vetítőlencse lövelt az arcába, úgy, hogy a lába gyökeret vert. Ahogy kiszabadította magát a sugárkéve hatalmából, egy falba ütközött, annak nekitámaszkodott. A fénysugár nyomon követte, elkísérte a tekintetét is. Ennek a fiúnak díszein egymásba tekeredő orchideák és fajtalan puhányok voltak. Bill megtörölte a homlokát, keresztülment a szobán — állandóan a fénysáv nyomában, mely nem tágított az útjából — és egy másik fal felé tartott, amelyen trópusi gyümölcsök élénk színekkel festett torz idomait vélte felismerni. Ezen a falon egy fehér ajtót érintett meg, amelybe ez a szó volt vésve: „Nős". Rögtön kiszámította, hogy a másik ajtó, amely árnyékban volt, nőtlenek számára van fenntartva és nagy elégtétellel töltötte el, hogy olyan gyorsan, tétovázás nélkül megtalálta .Azt, amelyen be kell lépnie, vagyis az ő ajtaját, az anyakönyviig hitelesített házas- emberét. Elképzelte, hogy Forcheimer professzor asszisztense, aki a vetítőberendezést kezeli a kulisszák mögött, jó pontként írja ajavára kiegyensúlyozottságának ezt az ösztönszerű megnyilatkozását. Különös egy sétál Bill Smyth már nem újabb terembe jutott, hanem egy vastag fekete szőnyeggel borított, tizenhárom lépcsőfokból álló nagyszabású díszlépcső előtt állt meg. Mikor az első lépcsőfokra tette a lábát, néhány ütemet vert ki egy indián tamtam. Mikor teljes testsúlyával a másodikra nehezedett, egy láthatatlan harmónium rázendített a „Mily szép és tiszta ez az új barátság" kezdetű egyházi himnusz első dallamsorára, és így tovább, hatszor a tamtam, hétszer a himnusz szólalt meg. A díszlépcső két alacsony ajtóhoz vezetett, csak meghajolva lehetett belépni rajtuk. „Istentagadó" és „Istenhivő” felírású ajtók voltak. Bill Smyth tulajdonképpen sohasem foglalkozott saját vallási meggyőződésének tüzetes vizsgálatával. Kissé visszahőkölt, minek következtében kénytelen volt gyorsan hátrafelé botorkálni néhány lépcsőfokon, ami fülsértő hangzavart váltott ki. Egy szökéssel az „Istenhivő” ajtónál termett, benyitott rajta és hirtelen becsapta maga mögött. Egy karosszék várt rá, abba belerogyott. Valóban fárasztók voltak az efajta próbatételek. Eleinte látszólag elzsongítanak, de végeredményben arra kényszerítik az embert, hogy szemtől-szembe nézzen önmagával, amiből nagyon kínos dolgok sülhetnek ki. Erre gondolt Bill Smyth, amikor megakadt a szeme a szamáron és az elefánton. A szamár alakját a demorata ajtón, az elefántot a republikánus ajtón pillantotta meg, mert a nyolcszögletű teremnek is, ahol most tartózkodott, két kijárata volt, is mindkettőnek más-más fontos jelentése. BTZ Smyth pár hónappal ezelőtt gomblyukába töütött egy nagy kerek plakettet, amely ezt harsogta ,JEsserhowert választottam." Utána ki kellett mennie a pályaudvarra, lehurrogni Stevensont. Attól fogva nem szavazhatott másra, mint a varázsereje tábornokra. De mi volt ő, Bill Smyth? Republikánus, vagy demokrta? A terem nyolc fala közül hat szembeszökően példázta a lángoló hazafiságot. Csillagos zászlók nyalábjai alatt hat híres elnök mellszobra volt a dekoráció. Csakhogy most nem a múlt nagyságai közül kellett választani, hanem dönteni az ismeretlen jövőről, amelyet két ajtó jelképezett, az egyiken a szamár, a másikon az elefánt figuráin. Bill Smyth habozott: mit gondoljon? Mit tegyen? Merre menjen? Minthogy már leszavazott Eisenhowerra, addgff,hogy menthetetlenül fejest kell ugrania a republikánus pártba. Ültéből nyílegyenest az elefánt flé toppant. Az ajtó feltárult előtte. Egy láthatatlan hangszóró halkan, de paradcsolóan sugallta: „Koncentráció. Őszinteség ... Teljes őszinteség." Bil Smyth két tenyerébe hajtotta a fejét és, természetesen, koncentrálta magát. Amikor kiegyenesedett, látta, hogy tiszta, sőt nemes stílusú kerek csarnokban van, ahonnét két hatalmas, bronzveretes márványkapu nyílt. Feliratos tábla az egyiken: „Húszezer dollárnál kevesebb jövedelem", t a másikon „Húszezer dollárnál több jövedelem”. Bill Smyth kissé fáradtan, de abban a nyugodt öntudatban, hogy becsületesen járt el, a húszezer dollárnál kevesebb jövedelműeknek szánt kapu súlyos, domborművű kilincsét nyomta le. A bronzveretes márványkapu megfordult a sarokvasain, és Bill Smyth kint volt az utcán. (Fordította: Lányi Viktor? PSZICHOANALÍZIS GOMBNYOMÁSRA IRTA: YVES FARQE* Történet a sakkozó Erkel Ferencről Enkel Ferenc nagy sakkozó volt. Nemes szenvedélye a napnak és az éjnek minden órájában sarkalta. Még a Nemzeti Színház színfalai között is tartott sakktáblát, hogy minden szabad percét ■ a hatvannégy kockás művészetnek szentelhesse. A „Hunyadi László“ egyik előadása előtt körülnézett a mester a színpadon, kit keverhetne egy kis parázs sakkozásba? Nem volt ott senki más, csak egy kacagányos vitéz: Körcsek, a kórista. Nappal csizmadiamester, este énekes, tenor prím. Bíz egy kicsit kapálatlan hang, de az nem baj, mert a kis szürke , tüskés bajuszú Körcsek bácsi különben igen haszna vehető ember: jeles mimikus és apró cigányszerepek kitűnő játszója. Hej, de tudta fújni azt a keserves nagyidai nótát! Erkel megcsípi a kacagónyánál fogva. — Jöjjön Korcseit, játszszunk egyet hirtelenében. Korcsek szó nélkül megy. Erkel a színfalak mögött leül a sakktábla mellé. Körcsek, letelepszik vele szemben. — No, ne vesztegessük az időt! Kezdem én! — mondja Erkel és egy szép spanyol gambit reményében kilép a paraszttal. Korcsek lekönyökölt az asztalra és le nem veszi a szemét a tábláról. De nem húz. A percek múlnak. Korcsek összeráncolja a szemöldökét, fütyörész, majd titkos értelmű szavakat mormog. De csak nem húz. — Es ha, — gondolja magában Erkel, — micsoda hatalmas sakkozó lehet az, hogy már az első húzáson is így gondolkodik! És örvendez a szíve mélyén. Mindazonáltal várja, hogy mozduljon már a félelmes ellenség. Korcsén azonban csak tovább mereszti a szemét és lógázza a lábát. Végre az ügyelő csenget. Mindjárt kezdeni kell az ouverturet. — No, de hát húzzon már, édes barátom! — szól Erkel türelmetlenül. — Én? — álmélkodik Kölesek. — Maga hát! — De én, kérem a lássan — nem tudok sakkozni! (Tóth Béla gyűjteményéből.) Nők a béke frontján GALAMBOK AZ ÉGEN ! —• Nézd, mennyi fehér galamb kíséri azt a gépet... — Ez egy békejárat megtakarított benzinből, és az a díszkíséret!