Ludas Matyi, 1953 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1953-06-11 / 24. szám

Átszervezések, költözködések idején... — Mi ez a rengeteg holmi Itt, szaktárs? Mi lesz ebben a szobában? — Vagy a számlázás, vagy a fúvós­csoport, vagy az edző, vagy az Irattár, vagy a vegyi labor, vagy valami más. Mindenesetre idehoztunk mindent. Aminek nem szabadna lennie, de megtörtént . . . -jyrh XX, oZ^Osr* 'YXPX$c­­W&AM-oX Arpit­OoVcAOCof K^yyui^cZ Jfaxtfá WJA (a o­*lJyLá«4^rU­?,|­oiuyoMA), AXYJk, AfrooStm^cat. a ‘ A KÖZLEKEDÉS/ SZABÁLYOK­ Kalauz: Tessék a kocsi belsejébe fáradni! ! Bill Smyth illő tisztelettel is csodálattal szemlélte az épület monumentális kapuját, amely mögött ■ Forcheimer professzor űzte tudományos gyakorlatát. Lehetett volna olg. egy nagyszálloda portáléin, üvegezett forgó S­­ajtóval. Vagy valamely magánbankház szi­gorú bejárata. Vagy akár egy szabadkőmű­ves templom titokzatos homlokzata. Bill Smyth tétovázott. Pillantást vetett a gyalogjáró mentén veszteglő sportkocsijára, megnézte a karóráját levette a kalapját, meglökte a forgóajtót, azután már a tükör­­folyosó útvesztője vitte tovább, mit tudni, hová. Az előcsarnok idegenszerűen hatott a fal­kárpit dús, zöld lombozata, buja növényze­tével; kaucsukcserjék, kaktuszok és farkas­alma-indák lehettek, amelyek különféle szí­nű és alakú szivárványok ritka gyűjtemé­nyét tartalmazó vitrinfülkéket húztak körül­. Sárga tunikát, mezítelen lábán kothur­­nust viselő fiatal lány fogadta. Billnek ide­je sem­ volt rá, hogy jobban megnézze; a lány vörös bársonnyal bevont falú kis szo­bába vezette. Bill Smyth két ajtót látott maga előtt, az egyiken „Férfi", a másikon „Nő" volt a felírás. — Néhány előzetes lélektani próbán kell átesnie — szólt a fiatal lány (az arca nem volt festve), — ezek megkímélik Forchei­­mer professzort attól, hogy olyan kérdésekre kelljen fecsérelnie idejét, amelyek utóbb esetleg fölöslegesnek bizonyulnak. Fő a tel­jes őszinteség. Magára hagyta. Noha zavarták és sokszor megbénították gondolkozását a különféle komplexumok, amelyek szükségessé tették számára ezt a * A nemrégiben elhunyt francia béke­harcos író „Egy,szó" címmel most aleg­­jelenő kötetéből. (Szépirodalmi Könyv­kiadó.A konzultációt Newyork leghíresebb pszicho­­analitikusával, Bal Smythnek mégis eszébe jutott férfi volta. Kinyitotta a „Férfi” fel­­irású ajtót, s egy szürkés sötét folyosón ke­resztüljutva, elindult valami keskeny siká­torfélén, amelynek csavarmenet-alakban futó párkányzata a zsarnoki kényszer erejé­vel hatott rá. Akkor már tudta, hogy ezt a dolgot végig fogja csinálni. Most a folyosó végére ért. Jobbfelől öt, balfelől ugyancsak öt lépcsőfokot számolt meg. A két kis lépcső két ajtóhoz vezetett, amelyeken „Ötven éven felül" és „Ötven­­ éven alul" volt olvasható. Nem habozhatott, a balfelőli ajtón nyitott be: „Ötven éven elül". Bill Smyth hirtelen meghőkölt a va­kító fénytől, amit egy hatalmas vetítőlen­­cse lövelt az arcába, úgy, hogy a lába gyö­keret vert. Ahogy kiszabadította magát a sugárkéve hatalmából, egy falba ütközött, annak neki­támaszkodott. A fénysugár nyomon kö­­vette, elkísérte a tekintetét is. Ennek a fiú­nak díszein egymásba tekeredő orchideák és fajtalan puhányok voltak. Bill megtörölte a homlokát, keresztülment a szobán — állan­dóan a fénysáv nyomában, mely nem tágí­tott az útjából — és egy másik fal felé tar­tott, amelyen trópusi gyümölcsök élénk szí­nekkel festett torz idomait vélte felismerni. Ezen a falon egy fehér ajtót érintett meg, amelybe ez a szó volt vésve: „Nős". Rögtön kiszámította, hogy a másik ajtó, amely ár­nyékban volt, nőtlenek számára van fenn­tartva és nagy elégtétellel töltötte el, hogy olyan gyorsan, tétovázás nélkül megtalálta .Azt, amelyen be kell lépnie, vagyis az ő ajtaját, az anyakönyviig hitelesített házas-­ emberét. Elképzelte, hogy Forcheimer pro­fesszor asszisztense, aki a vetítőberendezést kezeli a kulisszák mögött, jó pontként írja a­­javára kiegyensúlyozottságának ezt az ösztönszerű megnyilatkozását. Különös egy sétál Bill Smyth már nem újabb terembe jutott, hanem egy vastag fe­kete szőnyeggel borított, tizenhárom lépcső­fokból álló nagyszabású díszlépcső előtt állt meg. Mikor az első lépcsőfokra tette a lábát, néhány ütemet vert ki egy indián tamtam. Mikor teljes testsúlyával a máso­dikra nehezedett, egy láthatatlan harmó­­nium rázendített a „Mily szép és tiszta ez az új barátság" kezdetű egyházi himnusz első dallamsorára, és így tovább, hatszor a tamtam, hétszer a himnusz szólalt meg. A díszlépcső két alacsony ajtóhoz vezetett, csak meghajolva lehetett belépni rajtuk. „Istentagadó" és „Istenhivő” felírású ajtók voltak. Bill Smyth tulajdonképpen sohasem foglalkozott saját vallási meggyőződésének tüzetes vizsgálatával. Kissé visszahőkölt, mi­nek következtében kénytelen volt gyorsan hátrafelé botorkálni néhány lépcsőfokon, ami fülsértő hangzavart váltott ki. Egy szö­késsel az „Istenhivő” ajtónál termett, be­nyitott rajta és hirtelen becsapta maga mö­gött. Egy karosszék várt rá, abba belero­­gyott. Valóban fárasztók voltak az efajta pró­batételek. Eleinte látszólag elzsongítanak, de végeredményben arra kényszerítik az em­bert, hogy szemtől-szembe nézzen önmagá­val, amiből nagyon kínos dolgok sülhet­nek ki. Erre gondolt Bill Smyth, amikor megakadt a szeme a szamáron és az elefánton. A sza­már alakját a dem­orata ajtón, az elefán­tot a republikánus ajtón pillantotta meg, mert a nyolcszögletű teremnek is, ahol most tartózkodott, két kijárata volt, is mindket­tőnek más-más fontos jelentése. BTZ Smyth pár h­ónappal ezelőtt gomb­­lyukába töütött egy nagy kerek plakettet, amely ezt harsogta­ ,JEsser­howert válasz­tottam." Utána ki kellett mennie a pálya­udvarra, lehurrogni Stevensont. Attól fogva nem szavazhatott másra, mint a varázsereje tábornokra. De mi volt ő, Bill Smyth? Re­publikánus, vagy demokrta? A terem nyolc fala közül hat szembeszö­kően példázta a lángoló hazafiságot. Csilla­gos zászlók nyalábjai alatt hat híres elnök mellszobra volt a dekoráció. Csakhogy most nem a múlt nagyságai közül kellett választani, hanem dönteni az ismeretlen jövőről, amelyet két ajtó jelképezett, az egyiken a szamár, a másikon az elefánt figu­ráin. Bill Smyth habozott: mit gondoljon? Mit tegyen? Merre menjen? Minthogy már leszavazott Eisenhowerra, ad­dgff,hogy ment­hetetlenül fejest kell ugrania a republiká­nus­ pártba. Ültéből nyílegyenest az elefánt flé toppant. Az ajtó feltárult előtte. Egy láthatatlan hangszóró halkan, de pa­­rad­csolóan sugallta: „Koncentráció. Őszin­teség ... Teljes őszinteség." Bil Smyth két tenyerébe hajtotta a fejét és, természetesen, koncentrálta magát. Amikor kiegyenesedett, látta, hogy tiszta, sőt nemes stílusú kerek csarnokban van, ahonnét két hatalmas, bronzveretes márványkapu nyílt. Feliratos tábla az egyiken: „Húszezer dollárnál keve­sebb jövedelem", t a másikon „Húszezer dol­lárnál több jövedelem”. Bill Smyth kissé fáradtan, de abban a nyugodt öntudatban, hogy becsületesen járt el, a húszezer dollárnál kevesebb jövedel­műeknek szánt kapu súlyos, domborművű kilincsét nyomta le. A bronzveretes márványkapu megfordult a sarokvasain, és Bill Smyth kint volt az utcán. (Fordította: Lányi Viktor? PSZICHOANALÍZIS GOMBNYOMÁSRA IRTA: YVES FARQE* Tört­énet a sakkozó Er­kel Ferencről Enkel Ferenc nagy sak­kozó volt. Nemes szenve­délye a napnak és az éjnek minden órájában sarkalta. Még a Nemzeti Színház színf­alai között is tartott sakktáblát, hogy min­den szabad percét ■ a hatvannégy kockás művészetnek szentel­hesse. A „Hunyadi László“ egyik előadása előtt körülnézett a mester a színpadon, kit ke­verhetne egy kis parázs sak­kozásba? Nem volt ott senki más, csak egy kacagányos vitéz: Körcsek, a kórista. Nappal csizmadiamester, este éne­kes, tenor prím. Bíz egy ki­csit kapálatlan hang, de az nem baj, mert a kis szürke , tüskés bajuszú Körcsek bá­csi különben igen haszna ve­hető ember: jeles m­imikus és apró cigányszerepek kitűnő játszója. Hej, de tudta fújni azt a keserves nagyidai nó­tát! Erkel megcsípi a kacagó­nyánál fogva. — Jöjjön Korcseit, játsz­­szunk egyet hirtelenében. Korcsek szó nélkül megy. Erkel a színfalak mögött le­ül a sakktábla mellé. Kör­csek, letelepszik vele szem­ben. — No, ne vesztegessük az időt! Kezdem én! — mondja Erkel és egy szép spanyol gambit reményében kilép a paraszttal. Korcsek lekönyökölt az asztalra és le nem veszi a szemét a tábláról. De nem húz. A percek múlnak. Kor­csek összeráncolja a szemöl­dökét, fütyörész, majd titkos értelmű szavakat mormog. De csak nem húz. — Es ha, — gondolja magában Erkel, — micsoda hatalmas sak­kozó lehet az, hogy már az első húzáson is így gondol­kodik! És örvendez a szíve mé­lyén. Mindazonáltal várja, hogy mozduljon már a félel­mes ellenség. Korcsén azon­ban csak tovább mereszti a szemét és lógázza a lábát. Végre az ügyelő csenget. Mindjárt kezdeni kell az ouverturet. — No, de hát húzzon már, édes barátom! — szól Erkel türelmetlenül. — Én? — álmélkodik Köl­esek. — Maga hát! — De én, kérem a lássan — nem tudok sakkozni! (Tóth Béla gyűjteményéből.) Nők a béke frontján GALAMBOK AZ ÉGEN ! —• Nézd, mennyi fehér galamb kíséri azt a gépet... — Ez egy békejárat megtakarított benzinből, és az a díszkíséret!

Next