Ludas Matyi, 1954 (10. évfolyam, 1-53. szám)

1954-01-14 / 3. szám

mo: HIDEG VAN Kalauz: Tessék a kocsi külsejébe fáradni!... Van a perronon elég holy! Egy angol csillagász 20 mérföld hosszú mesterség I­ges hidat fedezett fel a Holdban. — Mondd apu, ha félhold van, a híd — Mondja, milyen ez? Én még soha csak tíz mérföld hosszú? Il­m­ láttam ilyesmit! FŐ AZ ELŐVIGYÁZATOSSAG! — Ejnye, ne terjessze _ No látja, ez így a náthát! Ha köhög, helyes! Nem fertőzi meg tartja a kezét a szája az embertársait!­ ­!___________________________________— — Most pedig minden jót! A viszontlátásra! Adalék a T. Utazóközönség lélektanához Villamosutas nagyon sok van. Valószínűleg több van, mint csillag az égen, fűszál a réten, de minden­esetre sokkal több van, mint hely a villamoson. És minden villamosutas külön egyéniség. Laposra nyom­hatják a felszállásnál, for­mátlanná bökdöshetik a perronon, benyomhatják a mellkasát, sőt kinyomhat­ják teljesen az ember for­májából, de a külön egyé­niségét nem nyomhatják ki belőle. Ez főként akkor mu­tatkozik meg, mikor várat­lanul és meghökkentően szembetalálkozik a zsúfolt villamoson a kalauzzal. Megfigyelhető, például, hogyan kérik a vonatjegyet különböző utas­fajták, mi­kor már a menekülés útja végleg elzárult előttük és a kalauz személy­reszóló fel­szólítása nyílt színvallásra készteti őket. — Szakasz! — Ez a be­avatott, az ős-utas hangja. Nem kér, nem magyaráz, erőteljes és parancsoló. És főként megsértett, ő, épen ő váltson jegyet, amikor az a barnakalapos már itt volt, mikor ő felszállt, és az se... és a szőke nő jobbról!... Épen őt kell ki­szúrnia a kalauznak! Per­sze, kocsit azt ritkán járói­nak, az emberről leszakad­nak a gombok, mire feljut a perronra. Na, de hagyjuk — és keserűen legyint — van nap, amikor minden pech összejön ... ezért is nevezi a vonaljegyet lete­­gezően szakasznak. — Kérek egy vonaljegyet a Baross-térre! — Aggodal­mas vidéki. Mert kérem, hátha már nem megy a 44-es a Baross-térre (ezek a fránya pestiek mindig ki­találnak valami csalafin­tát), de ha nem megy is, hátha egy átszállót akar rásózni a kalauz, hogy töb­bet keressen rajta. Na, na, vigyázni kell! — Adjon egy ötvenfillé­­res jegyet! — Óvatos, de pénztelen ember hangja, mert mit lehessen tudni, hátha tegnap éjjel amíg ő aludt, megdrágult a sza­kasz ára két forint húszra, és nála csak forint hetyen van, ez esetben még ugye­bár önként visszaléphet az utazástól, a kísérlet még nem büntetendő és a ka­lauznak különben is köte­lessége lett volna előre szólni... — Egyenest kérek! — Bi­zalmatlan ember­. Nem sze­retné, ha a villamos beka­nyarodna a Rákóczi­ útról, mondjuk, a Luther­ utcába és a Köztársaság-téren le­feküdne a fűbe napozni, amikor neki a Baross-téren lenne dolga. Kerülni kíván­ja az élet váratlan fordula­tait, egyenes vonalban tör célja felé, hosszabb utazás áll előtte, de vigyázzon, mert barna férfi cselszö­­vényt tervei, de végül is övé lesz szíve választottja, mint az planétáján is ol­vasható. — Ide is! ... — A kezde­ményezési szellem teljes hiánya. Csatlakozik előtte szólóhoz, utána viszont ki­tör a reklamálás: — Nem azt mondtam, hogy olyat adjon, mint a feketebaju­­szosnak, hanem olyat, mint annak a tűzoltónak, aki az előbbi megállónál szállt le. Elég világosan mond­tam, mindenki hallotta, és ha maga nem hallja, akkor ne menjen kalauznak, ha­nem járjon taxin... érde­kes! — Csak ide a sógorom­hoz, a Lajoshoz adjon egyet! — Ez a legrosz­­szabb, a villamoshumorista, a maga szellemeskedésé­vel. Ilyenkor diadalma­san körülnéz, hogy hal­lotta-e mindenki, ő milyen vicces gyerek, nahát ugye micsoda remek pofa, még szerencse, hogy erre a ko­csira ültünk. A megismé­telt kérdésre közli, hogy: „Egész a második emelet­re kérek, mert telefonált a sógor, hogy haldoklik az anyósa és hogy hát ő se akar kimaradni az ilyen családi örömből. Jó, mi?" Negyedórás faggattás után bevallja, hogy egy vonalat kér és magában keserűen állapítja meg, hogy ezen a savanyú Pesten nincs már ember, aki értékelni tudná az ő szívből jött, igazi hu­morát. Bezzeg, húsz év előtt mindenki hogy neve­tett ezen az anyós­ dolgon, szavamra, meg kellett állí­tani a kocsit a nyílt pályán, februárban. De manapság... ki nevet ilyen remek, jól bevált ötleteken? Nincs már kedély a villamosutasok­ban ... F. M. Három pár selyemharisnya (A selejtes harisnyákat gyártó és azokat álcázva eladó kortársaknak ajánlom ezt a kis történetet.) Nem vagyok parázna, semmi közöm Micike térdeihez, mindennek az ajándékba vásárolt selyemharisnya az oka. Meg kell jegyeznem, családalapítási terveim voltak Micikével, háziasszonyom lányával, amit csak azért nem közöltem vele, mert úgy gondoltam, előbb kiütöm a nyeregből ve­­télytársamat, a nehézsúlyú boxbajnokot, aki a jelek szerint jobban tetszett neki. A ki­ütés formáján hosszan töprengtem, ugyanis ha csak egyszerűen megütöm, ez a kilenc­ven kilós bajnok meg se érzi, viszont ké­pes visszaütni, mely esetben szertefoszlok minden családalapítási tervemmel együtt. Úgy gondoltam, lassan, óvatosan közele­dem Micskéhez, lássa milyen finom ember vagyok s a közlekedésnek azt az eredeti for­máját választottam, hogy állandóan kijár­tam a konyhába pohár vízért, mikor tud­tam: otthon van. Ravasz taktikámnak rövi­desen megvolt az eredménye. Egy ízben elismerően nyilatkozott rólam a mamájá­nak, özvegy Sztőnének. Annyit iszik mint egy teve — mondotta. Most már úgy éreztem, cselekednem kell. Sztőnéből körmönfont keresztkérdésekkel kivettem, hogy Micikének kilences haris­nyaszáma van, karácsonyi ajándéknak vá­sároltam neki három pár nylonharisnyát celofánborítékban. Azért egyszerre hár­mat, mert úgy számítottam, hogy ő is meg­kérdi, miért ilyen sokat... mire én azt válaszolom, hogy házasságunk első évében talán elég lesz... He... he... Szellemes, mi? ... így tesz vallomást egy teve. Sajnos nem került rá sor. Másnap, mikor átmentem a szobájukon, Micike és özvegy Setőné komor, megvető arccal fogadtak, az ajándék nylonharisnyák felbontott celofánborítékukkal ott hevertek az asztalon, a háttérben pedig a boxbaj­­nok vigyorgott kárörvendőn ... Mi tör­tént? ... kérdeztem meglepődve... A ha­risnyák ... sziszegte Micike mérgesen ... a harisnyák ... térdig érnek csak ... Hogy viseljek térdig érő nylonharisnyákat?... Kilences számot mondott a kedves mamája és én kilencest vásároltam. Látható a borí­tékon — védekeztem ... A lábfej nagysága megfelel... zokogott tovább Micike ... de a szárak rövidek ... Ezért igazán nem kell kétségbeesni ... — vigasztaltam férfiasan. Valami gyártási hiba. Majd visszamegyek és kicserélem. Kicseréli? ... Ha ... ha ... ha ... neve­tett özvegy Sütőné pokoli gúnnyal ... Ki­cseréli? ... Próbálja meg!... zokogott to­vább Micike, azután minden átmenet nél­kül dühösen felugrott és elrohant A nyi­tott ajtón keresztül láttam, hogy az előszo­bában a boxbajnok szárítja le könnyeit. Az ajkával szárította, amit nem tartottam he­lyesnek. Majd én megmutatom, hogy kicserélik... mondottam harciasan Sütőnének s a ha­risnyákkal elvonultam a Ruházati Boltba, ahol nagyon erélyesen léptem fel, de min­den hatás nélkül . .. Sajnálom ... mondotta a kiszolgáló kartársnő .. . sajnálom, de fel­bontott csomagolású harisnyát nem szabad kicserélni. Tiltja a rendelet... Na de ké­rem . . méltatlankodtam__ hát én fizes­sem meg, mert hibás áru van benne? ... Sajnos, tiltja a rendelet... makacskodott az tovább. Megpróbáltam a szívére hatni. El­mondottam családalapítási terveimet, meg­említettem a boxbajnokot, beszéltem a ren­geteg vízről, amit a konyhában megittam, jeleztem a tevét is, lehet izgalmamban talán kicsit összezavartam a dolgokat, de úgy hiszem megértett, mert mosolygott s végül egy jóindulatú tanácsot adott. Csere ki van zárva, de próbáljam meg privátim eladni. Makacs ember vagyok. Ezt is megkísé­reltem. Eddig eredménytelenül. Kiderült ugyanis, hogy kilences lábfejjel ilyen kurta lábszárai normális nőnek nincsenek. Leg­feljebb egy gnómnak. Most női gnómot ke­resek, akinek, szüksége van három pár selyemharisnyára. Andor Leon Nem kényezteti el? Mit adjak még az én Mókuskámnak? Egy baloldali túlzóra „Szerelem?" — hördül. — „Mikor odaát csóvát lóhatnak?/ Álljunk meg egy szóra! Nem szerelem kell, hanem katonák! S a probléma, mely megírásra vár, a túlóra és nem a pásztorára!" így érvel­t. S miközben szája jár s az asztalra vág, mit se gondol róla, hogy emberekről — s embereknek ír. „Fegyver , szó és röplap a papír!" — ezt megtanulta immár csodajól, de hogy a munkás mit érez, ha este kedvese fölébe hajol, ne tőle kérdezd — nem tudja szegény... S hogy a parasztnak földjén kívül teste és vágya is van? Fáj! — Ő az erény fölkent dalnoka nem tűr ilyen parázna és rossz ügyet: „Ez nem versbe való!" És tajtékzik és kérges öklét rázza: „Ez polgáriság, semmi más!" Na jó, hallgattam eddig, de most már elég, minek karattyol annyit ostobán? Én azt tanácslom, édes egykomám, hogy jobb ügyért koptassa tüdejét. Miattam ne legyen boldogtalan s ne ócsárolja szívem és szerelmem, mert — higgye el — mindkettő benne van a Legfelsőbb Állami Tématervben! Tímár György Nagyon porosak a kirakatok — Megkaphatnám azt a hamuszürke pulóvert a kirakatból? — Hogyne kérem. A sárgát, vagy a kéket? Igám vast szegény tónak r~tr-x^ ^ —. ' / A LC: Látja hányan reparálják? De ha nekem van valami bajom, nem visz orvoshoz, hanem mindjárt a virslit emlegeti..

Next