Ludas Matyi, 1955 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1955-04-28 / 17. szám
Családi arányok — Bemutatom neked, ő az én jobbik felem ... (Pirchalov rajza a moszkvai ,,Krokodil“-ból.) (Férfi-vélemény) ... Mikor még csak kirakatban Láttam, hogy van halász-blúz, Azt hittem én, hogy magára Ilyet csak a halász húz, Ebben ül ki a vízpartra, Hol nem látja, csak a hal. A halacska úgy meghökken: A kukacba belefal... Ám nagy az én ámulásom: A halász-blúzt nőkön látom, Irodában, sétatéren! Feljajdulok: — Mi ez, kérem?! Mancikát, a kollégámat Úgy megnéztem, hogy rámtámadt: — Megterem, ha kinevet! Mondtam neki: — Nem nevetek, De e blúzhoz még vegye meg A botot és zsineget! Szólt Mancika: — Zsineg nélkül Fogom így a gavallért. A halász-blúz megmozgatja Férfiban is a halvért! Iti Szegény Manci, hogyha tudná, Hogy ez milyen tévedés. A halász-blúz olyan, mint egy Búvárharang! Rém kevés A nő, aki csinos benne. Én megsúgom, ha szabad: Ha nem látok derekat én, Hát mi vonzza karomat?! No, de hogyha jól látom a Női divat berkeit: Ha nem hat a halász-blúz, a Vadász-szoknya majd segít? Néhány bohó női agyban Gyökeret vert az a hit, Hogy felsliccelt csőszoknyában Elsüti a lábait! De ravasz vad ám a férfi! Sértetlenül megy tovább. Bár a szoknya fel van vonva, Csütörtököt mond a láb... Részemről a halász-blúz és Vadász-szoknya se hat rám. Nem kapok be semmi horgot, Bajsz alatt csak annyit morgok, Hogy: — Aki ezt kitalálta, Hát, azt viszont — bekapnám! K. Tóth Lenke Aggódó férj a cipőboltban — A feleségemet keresem . .. Szandált jött venni... «— Tessék, éppen ott válogat! Késsül a Wehrmacht új egyenruhája Dulles munkábans AZ ELSŐ HAZUGSÁG A történet hőse — istenem hány történetem hőse lesz, míg élek! — négyéves kisleányom, Évike. A történet időpontja: a húsvét előtti szombat este, színhelye: otthonunk. Ölünk a vacsoránál és a gyermek evés közben szüntelen locsog, csacsog, mint egy tavaszi hegyipatak. Arról beszél éppen, hogy délután sétálni voltak a nagymamával. — No és találkoztatok valakivel? — kérdezem éppen, hogy csak kérdezzek valamit. Évi gondolkodik egy pillanatig és habozva kimondja: —■ Hogyne, találkoztunk a nyuszival. Ezen érthető módon elképedek egy kissé. Az én lányom még soha nem hazudott. De már érdekel, vajon hogyan tudja rögtönözve felépíteni a képzeletszülte találkozást. — Volt csizma a nyuszin? Lányom zavaran hallgat. Pillarezdülésnyi időre rámnéz, aztán nagyanyjához fordul. — Mondd csak, nagymama, volt csizma a nyuszin? Anyósom nevet és ráhagyja, hogy volt. Éva felém fordul és közli velem: — Volt. — Mit mondott a nyuszi, mit kapsz húsvétra? Töprengő csend. Aztán a gyermek a bevált módszerhez folyamodik. — Mit is mondott?... Anyósom felsorolja rendre azokat az apróságokat, amelyeket már előre megvásároltunk a gyermeknek húsvétra. Utána Évi, mint a visszhang engedelmesen elismétli a kurta lajstromot. — Mit üzent nekem a nyuszi? — teszek fel egy kellemetlen keresztkérdést. Az én szőke virágszálam most már zavar nélkül fordul a nagymamához és gyakorlottan fordítja a fáradt öregasszony-szót friss tavaszi hegedű-hangra. — Nem üzent neked a nyuszi semmit. Erre úgy teszek, mintha vérig sértett volna, hogy nem kaptam üzenetet. Szótlanul kanalaztam a levest, rá sem nézek láncomra. Az pedig mindent elkövet, hogy ringára vonja a figyelmet. Látom, piros az arca, izgalom harangoztatja a szívét. Végül megszólal: — Ugye édesapukám, én már nagy lány vagyok? — Hogyne — hagyom rá —, már nem cuclizol, mint a szomszédék Juliskába. — Nem azért vagyok nagylány — tiltakozik és kis, hatáskeltő szünetet tart, mielőtt büszkén brllentené: — Nem látod, tudok már hazudni. A helyzet meglehetősen komoly és mégis derűt keltő. Egy kicsit elítélem magamat lélekben, hogy annak örülök: lám már a gyermek nemcsak verset mondani, papírhajót készíteni tud, hanem hazudni is. De azért mégsem tudok rendet teremteni lelkiismeretemben, miért nem foglalkozom pedagógiával, hogy most tudnám mi is a teendőm. Mert nyilván nem hagyhatom meg a gyermekben azt a tudatot, hogy hazudni valamiféle jeles cselekedet — ok a büszkeségre. Azután mit tehet az ember? — szomorúan megkérdezem Évit: — És mondd, jó volt hazudni, becsapni édesapádat? Most rajta a sor lelkiismeretvizsgálásban. Arcomat fürkészi komoly tekintettel, azután becsukja szemét és nehezen tagolva vallja be: — Hát azt hittem, jobb lesz ... — Majd váratlanul így folytatja. — Édesapukám, van olyan nyuszi, amiről ti meséltetek? Olyan, amelyik beszélni tud? Most rajtam a sor pironkodásban. Már fordulnék anyósomhoz a kérdéssel lányom módszere szerint. Hátha ő kisegít a válasszal. De mégsem teszem, hanem szűnni nem akaró zavaromban szótlanul bekanalazok két tányér borsófőzeléket, aminek még a színét sem állhatom gyermekkorom óta ... Bajor Nagy Ernő