Ludas Matyi, 1955 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1955-10-20 / 42. szám
Szörnyű bűncselekmény Jily Heralds október 5-i száma az egyik írügynökség (British United Press) jelenimán két elvetemült amerikai bűnözőről számol be. Tettüket előre megfontolni állapotban, körmönfont módon követ- Lecsapott azonban rájuk az igazságszál: egy virginiai bíróság mindkettőjüket örtönre ítélte. Elvetemültségükben ugyanis mentek, hogy házasságot kötöttek. Nem ik örök hűséget esküdni egymásnak, sőt megátalkodottsággal már az együttélést ezdték. Jr Lee Smith, egy 49 éves fehér ember, ae Ryan, egy 50 éves néger nő. Virginiövénybe ütköző a „vegyes“ házasság. Az egy másik államban kötött házasságot, azonban már mint férj és feleség hazaelnyerték méltó büntetésüket házasságt követett orvtámadásukért. Illusztris szerző tgolszász könyvpiacon mindig is nagy pókmnak örvendeztek a bűnügyi regények, s múltban Amerika első számú kasszafúróDie Sutton írta meg emlékezéseit. Ebbe a a tartozik Otto Skorzenynek, Hitler volt írnokának emlékirata is, s helytelen lehagyni Hjalmar Schachtnak, „Hitler pénzbrázslójának“ könyvét, amely „Első 76 címmel jelent meg az angol könyvpiacon, a 25 shillingért kapható. A „New States Nation‘‘ című hetilap ismertetésében kai Schachtnak a következő megállapításátigyelemreméltónak: „Semmi sincs a múli olyasmi, amiért szégyellnem kellene ma. ‘ A szégyenkezés sohasem volt a nácik fala. Világító ruha New York Herald Tribune“ beszámol arról, z országúti balesetek elkerülése céljából ruhát hoznak forgalomba. A ruha semsem különbözik a közönséges ruhától, de Hben rávetődik az autó fényszórója, világlben sétáló szerelmespárok nyilvánvalóan s nélkül szert tesznek világító ruhára, ulószerencsétlenség ellen nem elég az, ha csak a boldogságtól sugárzik. : EMBEREK ÉRDEKLŐDÉSÉRŐL Zárszámadás előtt /! FUTB/tUptAo ° iAG ftpvortuL iFroGiA‘?M *7ue/7T£ Tf fi A, › fr/tD/o/v/Z, ; Fut&all&iR° AZ EßR£p£5~/(A›Z'CtY . miKLÓS DGÓK, KRÓnIKUJa DAL A CIPPZÁRRÓL Békéscsabán a ruhagyár Újítással lep meg miniket: Készülnek az újszabású Vllámzáras férfiingek. Hogy mért hívják villámzárnak? Egyszerű! Mert estefelé Ha rángatjuk, gyakran mondjuk:i,Hogy a mennykő csapjon belé!‘( SZÜRET TOKAJBAN Október hó huszonhárom! Végigfut az öröm rajtam, Nagy szüreti felvonulás Lesz e napon majd Tokajban. Legjobb bár az egyenes út. Annyit hozzá kell még tenni, Hogy szüreten kivételképp Lehet ciklk-cakkban is menni. /^§I# Reprezentatív személy vagyok — Jaj, még szerencse, hogy a szebbik ruhám van rajtam — gondolom hirtelen és egy pihét lefricskázok magamról: két fiatalember jön velem szemben, 20 — 30 lépésnyire vannak tőlem, de már innen látom, hogy nem hazánkfiai. Mindkettő erősen szőke, németül beszélnek, miközben hevesen gesztikulálnak. Valószínűleg a vasárnapi futballmérkőzésre jöttek, osztrák szurkolók, vagy turisták. Már messziről szemügyre vettek engem, figyelnek, néznek, és ezt nem is csodálom. Járókelő vagyok a pesti utcáról, egy számukra idegen ország fővárosában, és mint ilyen, néhány pillanatig, amíg itt elhaladunk egymás mellett, az ő szemükben egy népet képviselek. Megszédülök egy kissé a felelősség nagy súlyától, érzem, hogy minden mozdulatomról mély következtetéseket vonnak le, és ezekről azonnal általánosítanak. Igyekszem könnyednek látszani. Lazán lépkedek, vigyázni kell azonban, hogy ez a stílus ne menjen el a nyegleségig. Erősen, sportszerűen teszem lábaimat az aszfaltra, mivelhogy ezek sportkedvelő emberek, ezekre leginkább az ilyesmi hat. Ide nézzetek, jó sporttársaim, nem oda Buda, nem fontos kimenni a stadionba, figyeljétek meg ezt a járást, ezen sok mindent le lehet mérni, van ott izom, rugalmasság, szufla, még akkor is, ha nem én vagyok Puskás Öcsi. Nálunk még a szürke járókelők ilyen keményen tudnak közlekedni. Közeledünk egymáshoz. Enyhén mosolygok, megértően, biztatón, csöppet sem nagyképűen, csöppet sem tolakodón, épp csak annyira, amennyire két külföldinek kijár. És hogy szilaj jókedvemet is fitogtassam, szerényen, de mindenesetre hallhatóan egy tiszta csengésű dalocskát fütyülrészek. S már el is képzelem magam előtt, hogy odahaza ezeket a jó bécsieket hozzátartozóik várni fogják a pályaudvaron, frissen leugrattak a vonatlépcsőről ölelő karjaik közé, gyors szóváltásba kezdenek a mérkőzésről, alig győznek válaszolni a sok kérdésre, egyik azt kérdi, milyen volt a bíró, a másik afelől tudakozódik, ki volt a mezőny legjobbja. A kedélyes rokoni együttes később elmegy a „Kék Dunához” eszpresszóba, a világjárók élményeikről mesélnek, de lassanként kifogynak a szóból és a társalgás kissé lapos lesz. Ekkor valaki megkérdi: — És mondd, fiam, milyen emberek a magyarok? Az egyik utazó azonnal megörül a jól megválaszolható kérdésnek, hálásan néz a kérdezőre, majd összehúzza a szemöldökét, a semmibe tekintve. És ebben a pillanatban rám gondol! Rám, a szürke pesti járókelőre, akivel néhány pillanatra összehozta a sors kiszámíthatatlan akarata. — A magyarok — kezdi megfontoltan és rólam általánosítva, s eközben új és jól szabott ruhámra, mosolyomra, kemény lépteimre gondol, felidézi a füttyömet is — derék emberek. Szeretnek öltözködni. Minden mozdulatukon látszik, hogy országuk sport-nagyhatalom, derűsek és jókedvűek! Nagyon megszerettem őket. Eközben a két fiatalember elhaladt mellettem. És hirtelen a hátam mögött kirobbanó röhögést és magyar szót hallottam: — Hahaha ... ez óriási volt... ezt átfejtettük, hahaha . . láttad, milyen megill®tődve nézett bennünket". .. Azt hitte, osztrákok vagyunk... Hahaha... a marha... Vigyen el benneteket az ördög... Csanádi Ákos