Ludas Matyi, 1956 (12. évfolyam, 1-43. szám)

1956-07-19 / 29. szám

Cád­or Béla: Népszerűség — Idefigyelj öregem — erőszakoskodott barátom, Slapaj Dénes, az országosan ismeretlen újságíró, — én téged meg foglak támadni, úgy meg foglak támadni hírlapi úton, hogy belefeketedsz. — Eszelős tekintetét várakozásteljesen függesztette a szíriai metéltre, amelyet éppen fogyasztottam. Ebédnél ültünk. — Akkor szép az élet, ha zajlik — válaszoltam, mert nem szere­tem izgatni magamat ebéd közben. Slapaj szárnyakat kapott szel­lemes válaszomtól. — Megírom, hogy nem tudsz magyarul, hogy kolorádó bogár vagy a nemzet testén. Azt is megírom, hogy 550 forintért csináltattál egy citromsárga szandált egy maszeknél. Fasirtot csinálok belőled, kedves barátom ... — Mindenki a saját szerencséjének a kovácsa — mondtam és ettem tovább a metéltet. Slapajnak szikrázott a szeme a dühtől: — Veled nem megy az ember semmire, te képes vagy és nem is válaszolsz majd a cikkemre, amilyen hal vérű vagy. Pedig ez a lényeg, nem érted? Nem akarok kimaradni a konjunktúrából. Nyolc éve vagyok újságíró és a kutya se ismeri a nevemet. Nézd meg Kovásznait, aki operettben dolgozik. Írt két cikket az operett ellen (a 250 Ft) és ma népszerűbb, mint a Kazal László. Vitáznak vele, el­mondják ennek meg annak, szóval forog a neve, megismerik. Pál Frici például a kabarészakmába dolgozta be magát, azóta egyfolytá­ban szidják és becsmérlik, de névvel, érted barátom, névvel! Most úgy hallom, párhuzamos életrajzot ír, mint Plutarchos. Balassi Bálint munkásságát veti egybe Szenes Ivánéval. Tízezer példányban fogják kiadni... Slapaj reszketett a boldogtalanságtól és könyörgésre fogta a dolgot. — Hadd támadjalak meg,­s Lótetűnek foglak nevezni, meg­látod, milyen népszerű leszel... — Hagyj nekem békét, én nem vitázom. Támadd meg Veres Pétert, vagy Urbán Ernőt.. — Megőrültél? Támadni csak a könnyű műfaj területén szabad, ahol még nincsenek eredményeink... Megvan! Adtál egy tippet! Megtámadom az egész könnyű műfajt szőröstül-bőröstül. A zenés vígjátéktól egészen a lóversenyig. Kimutatom, hogy egyetlen élő humoristánk van csak és az is meghalt." Mikszáth Kálmánnak hívták... Ifjú barátom telve­zett erővel ugrott fel az asztaltól és elvihar­­zott. Két hét múlva egy kórházi ágyon láttam viszont, a feje úgy be volt bugyolálva, hogy csak az egyik eszelős szeme pislogott rám szemrehányóan. — Nekem semmi sem sikerül — sóhajtotta. — Úgy beletámad­tam a könnyű műfajba, hogy csak úgy füstölt. Senki sem válaszolt rá, ellenben két vad humorista tegnap este megpofozott a Légszesz utcában. — Az lehetetlen. A humoristák mind gyenge emberek, kivéve Királyhegyi Pált, de ő nem verekszik. Téged két atléta verhetett el, akik szeretnek kacagni . . . — Lehet. Az egyik azt mondta, hogy­ olyan laposra fognak verni, mint amilyen a cikkem volt. És valóban olyan laposra vertek... — Ilyen az élet... — mondtam, mert éreztem, hogy valahogy mégis csak össze kell foglalnom az eset tanulságát. KI­ITIKUSOK Pesszimista mű lehet. Levágjuk ... a 'hie! Az udvarias állomásfőnök ötlete. Mit gondolsz, mi lehet az a furcsa, négyszögletes hangszer annál a pasas­nál? — Milyen jó. Csipikém, hogy útközben is próbálják ezt a príma táncszámot! Tétova író - Mit csinálsz? Egy hosszabb művön dolgozom. És miről szól? Még nem tudom..( Egy kis gyakorlat (Az Operaház a margitszigeti „Bahcsiszeráji szökő­kút" előadásához az Állatkertből tevéket szerződ­tetett.) Fog ez menni.., Itt állnak sorba? Hiszen maguk mind kitűnően beszélnek, hallanak! Az igaz. De szeretnénk megérteni a moziban a magyar filmek szövegét is.. i Zalaegerszegen történhetne ! VZ K« r*L SZÁJMOZGÁSRÓL való 5 BÍSZIOIEOLVASÁST GARANCIÁVAL tanít?*.1 Az igazi értékmérő Peleskei, a szerkesztő, elégedet­len arccal ült íróasztalánál. Gyom­ra körül furcsa űrt érzett, bár éhes nem lehetett, hiszen csak az imént fogyasztott el két elvi cik­ket és egy leleplező irodalmi ri­portot. Valami csemegére vágyott. Durcásan lapozgatni­­ kezdte az előtte fekvő kézirathalmazt. Egy­szerre felcsillant a szeme. Meg­pillantott egy gusztusos kis versi­két. — Ez az! — csámcsogta derűsen ,a verset már időtlen idők óta nem ettem! ízlésesen feltálalta magának, majd haladéktalanul hozzálátott. Mindenekelőtt megnézte, hogy a verset ki írta, mert nem mindegy, hogy mivel él az ember. És ekkor kiderült, hogy baj van. A szerző elfelejtette a versét aláírni. — Ki adhatta be? ... Ki adhat­ta be? — töprengett magában, az­tán abbahagyta a gondolkodást, mert tudta magáról, hogy elké­­pesztően feledékeny. Nem könnyű a tárgyilagos szer­kesztő dolga. Ha ugyanis ezt a verset Kondor írta, akkor a vers kétségkívül egy verkli-sláger ní­vóján mozgó, igénytelen tákol­mány. Tetszhetik bár sokaknak, de már bocsánat, Kondor az csak Kondor. Ha azonban Pedrőczi írta volna netán, akkor minden kétsé­get kizáró tény, hogy a műből op­timista derű, sőt, derűs optimiz­mus szárnyaló illata árad, illetve áradó illata szárnyal. Lehet egyéb­ként, hogy Beregszalóki a vers szerzője. Ez esetben a második sorban előforduló „nemde” szócs­ka ízléstelen érzékiséget takar. No, de mi van akkor, ha Berke­nye írta a verset? Lehet-e tagad­ni a vers homéroszi pátoszát? Nem látja-e mindenki a verslábak karcsú és kecses hajlatait? — Ó, ez a gyilkos bizonytalan­ság! Hogyan közöljem, ha nem tudom, ki írta? Mert ő a művet sohasem vá­lasztotta külön a művelőtől, őszinte perceiben büszkén vallot­ta meg önmagának, hogy nem hagyja magát elkábítani a mű erényeitől és nem kedvetlenítik el az esetleges gyengeséget. Szer­kesztői pályafutása alatt vala­hányszor döntenie kellett egy írás sorsa fölött, lelkiismeretesen így szólt hozzá: „Mutasd meg a szü­lőd, s megmondom milyen vagy!“ Nem, ő sohasem hebehurgyásko­­dott. Lelkiismeretesen becsülte azokat, akik köztiszteletben áll­tak. Rajtuk kívül csak önmagát becsülte, s így mindig megvolt a kialakult véleménye. Még egyszer elolvasta a költe­ményt, hátha felismeri a szerzőt a stílusáról — hiszen jól tudjuk, minden költőnek megvan a maga sajátos stílusa. — Ismerős, ismerős a dolog! — dünnyögte magában. — Valahol már találkoztam ezekkel a sorok­kal... — "Nem jutott dűlőre. — Eh, nézzünk valami mást! — le­gyintett bosszúsan, de az ügy nem hagyta nyugodni. Ekkor lépett be hozzá szerkesz­tőtársa, akinek tekintetében udva­rias öröm csillant föl, amikor meg­pillantotta a kéziratok tetején a verset — Megtaláltad? — udvariasko­dott tovább hangosan is ,— azon­nal adjuk le a nyomdába, nehogy megint hónapokig kallódjon!__ — De ... de ... ki írta? — kér­dezte Peleskei, ökleit meggyötört homlokára szorítva. — Hát nem emlékszel? — ne­vetett a szerkesztőtárs. — Nem is­mersz rá? ... Te! Peleskei­­szívéről nagy kő esett le. Végre erről a versről is meg­volt a kifakult véleménye. Hala­déktalanul betette a lapba. Országh György

Next