Ludas Matyi, 1956 (12. évfolyam, 1-43. szám)
1956-07-19 / 29. szám
Cádor Béla: Népszerűség — Idefigyelj öregem — erőszakoskodott barátom, Slapaj Dénes, az országosan ismeretlen újságíró, — én téged meg foglak támadni, úgy meg foglak támadni hírlapi úton, hogy belefeketedsz. — Eszelős tekintetét várakozásteljesen függesztette a szíriai metéltre, amelyet éppen fogyasztottam. Ebédnél ültünk. — Akkor szép az élet, ha zajlik — válaszoltam, mert nem szeretem izgatni magamat ebéd közben. Slapaj szárnyakat kapott szellemes válaszomtól. — Megírom, hogy nem tudsz magyarul, hogy kolorádó bogár vagy a nemzet testén. Azt is megírom, hogy 550 forintért csináltattál egy citromsárga szandált egy maszeknél. Fasirtot csinálok belőled, kedves barátom ... — Mindenki a saját szerencséjének a kovácsa — mondtam és ettem tovább a metéltet. Slapajnak szikrázott a szeme a dühtől: — Veled nem megy az ember semmire, te képes vagy és nem is válaszolsz majd a cikkemre, amilyen hal vérű vagy. Pedig ez a lényeg, nem érted? Nem akarok kimaradni a konjunktúrából. Nyolc éve vagyok újságíró és a kutya se ismeri a nevemet. Nézd meg Kovásznait, aki operettben dolgozik. Írt két cikket az operett ellen (a 250 Ft) és ma népszerűbb, mint a Kazal László. Vitáznak vele, elmondják ennek meg annak, szóval forog a neve, megismerik. Pál Frici például a kabarészakmába dolgozta be magát, azóta egyfolytában szidják és becsmérlik, de névvel, érted barátom, névvel! Most úgy hallom, párhuzamos életrajzot ír, mint Plutarchos. Balassi Bálint munkásságát veti egybe Szenes Ivánéval. Tízezer példányban fogják kiadni... Slapaj reszketett a boldogtalanságtól és könyörgésre fogta a dolgot. — Hadd támadjalak meg,s Lótetűnek foglak nevezni, meglátod, milyen népszerű leszel... — Hagyj nekem békét, én nem vitázom. Támadd meg Veres Pétert, vagy Urbán Ernőt.. — Megőrültél? Támadni csak a könnyű műfaj területén szabad, ahol még nincsenek eredményeink... Megvan! Adtál egy tippet! Megtámadom az egész könnyű műfajt szőröstül-bőröstül. A zenés vígjátéktól egészen a lóversenyig. Kimutatom, hogy egyetlen élő humoristánk van csak és az is meghalt." Mikszáth Kálmánnak hívták... Ifjú barátom telvezett erővel ugrott fel az asztaltól és elviharzott. Két hét múlva egy kórházi ágyon láttam viszont, a feje úgy be volt bugyolálva, hogy csak az egyik eszelős szeme pislogott rám szemrehányóan. — Nekem semmi sem sikerül — sóhajtotta. — Úgy beletámadtam a könnyű műfajba, hogy csak úgy füstölt. Senki sem válaszolt rá, ellenben két vad humorista tegnap este megpofozott a Légszesz utcában. — Az lehetetlen. A humoristák mind gyenge emberek, kivéve Királyhegyi Pált, de ő nem verekszik. Téged két atléta verhetett el, akik szeretnek kacagni . . . — Lehet. Az egyik azt mondta, hogy olyan laposra fognak verni, mint amilyen a cikkem volt. És valóban olyan laposra vertek... — Ilyen az élet... — mondtam, mert éreztem, hogy valahogy mégis csak össze kell foglalnom az eset tanulságát. KIITIKUSOK Pesszimista mű lehet. Levágjuk ... a 'hie! Az udvarias állomásfőnök ötlete. Mit gondolsz, mi lehet az a furcsa, négyszögletes hangszer annál a pasasnál? — Milyen jó. Csipikém, hogy útközben is próbálják ezt a príma táncszámot! Tétova író - Mit csinálsz? Egy hosszabb művön dolgozom. És miről szól? Még nem tudom..( Egy kis gyakorlat (Az Operaház a margitszigeti „Bahcsiszeráji szökőkút" előadásához az Állatkertből tevéket szerződtetett.) Fog ez menni.., Itt állnak sorba? Hiszen maguk mind kitűnően beszélnek, hallanak! Az igaz. De szeretnénk megérteni a moziban a magyar filmek szövegét is.. i Zalaegerszegen történhetne ! VZ K« r*L SZÁJMOZGÁSRÓL való 5 BÍSZIOIEOLVASÁST GARANCIÁVAL tanít?*.1 Az igazi értékmérő Peleskei, a szerkesztő, elégedetlen arccal ült íróasztalánál. Gyomra körül furcsa űrt érzett, bár éhes nem lehetett, hiszen csak az imént fogyasztott el két elvi cikket és egy leleplező irodalmi riportot. Valami csemegére vágyott. Durcásan lapozgatni kezdte az előtte fekvő kézirathalmazt. Egyszerre felcsillant a szeme. Megpillantott egy gusztusos kis versikét. — Ez az! — csámcsogta derűsen ,a verset már időtlen idők óta nem ettem! ízlésesen feltálalta magának, majd haladéktalanul hozzálátott. Mindenekelőtt megnézte, hogy a verset ki írta, mert nem mindegy, hogy mivel él az ember. És ekkor kiderült, hogy baj van. A szerző elfelejtette a versét aláírni. — Ki adhatta be? ... Ki adhatta be? — töprengett magában, aztán abbahagyta a gondolkodást, mert tudta magáról, hogy elképesztően feledékeny. Nem könnyű a tárgyilagos szerkesztő dolga. Ha ugyanis ezt a verset Kondor írta, akkor a vers kétségkívül egy verkli-sláger nívóján mozgó, igénytelen tákolmány. Tetszhetik bár sokaknak, de már bocsánat, Kondor az csak Kondor. Ha azonban Pedrőczi írta volna netán, akkor minden kétséget kizáró tény, hogy a műből optimista derű, sőt, derűs optimizmus szárnyaló illata árad, illetve áradó illata szárnyal. Lehet egyébként, hogy Beregszalóki a vers szerzője. Ez esetben a második sorban előforduló „nemde” szócska ízléstelen érzékiséget takar. No, de mi van akkor, ha Berkenye írta a verset? Lehet-e tagadni a vers homéroszi pátoszát? Nem látja-e mindenki a verslábak karcsú és kecses hajlatait? — Ó, ez a gyilkos bizonytalanság! Hogyan közöljem, ha nem tudom, ki írta? Mert ő a művet sohasem választotta külön a művelőtől, őszinte perceiben büszkén vallotta meg önmagának, hogy nem hagyja magát elkábítani a mű erényeitől és nem kedvetlenítik el az esetleges gyengeséget. Szerkesztői pályafutása alatt valahányszor döntenie kellett egy írás sorsa fölött, lelkiismeretesen így szólt hozzá: „Mutasd meg a szülőd, s megmondom milyen vagy!“ Nem, ő sohasem hebehurgyáskodott. Lelkiismeretesen becsülte azokat, akik köztiszteletben álltak. Rajtuk kívül csak önmagát becsülte, s így mindig megvolt a kialakult véleménye. Még egyszer elolvasta a költeményt, hátha felismeri a szerzőt a stílusáról — hiszen jól tudjuk, minden költőnek megvan a maga sajátos stílusa. — Ismerős, ismerős a dolog! — dünnyögte magában. — Valahol már találkoztam ezekkel a sorokkal... — "Nem jutott dűlőre. — Eh, nézzünk valami mást! — legyintett bosszúsan, de az ügy nem hagyta nyugodni. Ekkor lépett be hozzá szerkesztőtársa, akinek tekintetében udvarias öröm csillant föl, amikor megpillantotta a kéziratok tetején a verset — Megtaláltad? — udvariaskodott tovább hangosan is ,— azonnal adjuk le a nyomdába, nehogy megint hónapokig kallódjon!__ — De ... de ... ki írta? — kérdezte Peleskei, ökleit meggyötört homlokára szorítva. — Hát nem emlékszel? — nevetett a szerkesztőtárs. — Nem ismersz rá? ... Te! Peleskeiszívéről nagy kő esett le. Végre erről a versről is megvolt a kifakult véleménye. Haladéktalanul betette a lapba. Országh György