Ludas Matyi, 1956 (12. évfolyam, 1-43. szám)

1956-07-19 / 29. szám

Halász Péter: Kortársak Kevés ember akad, aki olyan büszke a tudo­mányára, mint Bálint, a borbély. Igaz, hogy mes­tere is a szakmájának, hetedhét országból jöhet­nének hozzá a borbélyok tanulni. Hófehér és a nyaknál zárt műtősköpenyt hord munka közben, mint az operáló omlósok, borotválás előtt körülmé­nyesen készíti elő a műszereit, kését hosszasan feni s azután behatóan vizsgálgatja, többször is megmártogatja fertőtlenítő oldatban, kezei ügyébe helyezi a szappant, az ecsetet, a timsót, az alko­holt, mégegyszer a világosság felé tartja kését, az­tán lendületet vesz és villámgyorsan dolgozni kezd. A híres sebészprofesszor is törzsvendége volt vagy huszonöt esztendeje. Így szólította Bálintot: „kartárs úr!”, és őszinte elismeréssel adózott min­den alkalommal az asszisztáló kisasszonynak is. — Kitűnően ad kézre! — szokta mondogatni —­­igazán bámulatos a lélekjelenléte. S ha jókedvé­ben volt, elmenőben mindig megveregette Bálint arcát: — Mi késő lók tartsunk össze! Egyszer aztán az történt, hogy amikor a pro­fesszor bejött borotválkozni, ott találta Bálintot az egyik várószéken, összegörnyedten és nagyon keserves képpel. Még a köszönést is alig tudta ki­sajtolni a fogai közül, csak nézett a sebészre, kín­lódó szemmel és halkan nyöszörgött. —­ No, mi a baj, kortárs úr? — kérdezte a se­bész ijedten. A kisasszony halványan válaszolt: — Kérem, tanár úr, ezen a héten már harmad­szor lett rosszul. Nagyon nagy fájdalmai vannak. Ott ácsorgott Bálint körül három-négy vendég is, részvevően szólongatták, akadt, a­ki ajánlko­zott, hogy hazakíséri. A sebész udvariasan utat kért és odalépett Bálint mellé. — No, lássuk csak, kartárs úr ... Körülbelül öt percig vizsgálódott, aztán nagyjá­ból készen volt a diagnózissal. Magas pulzusszám, erős izomvédekezés. Rowsing-tünet, öklendezés ... előrehaladott állapotban lévő appendicitis, vak­bélgyulladás perforációs veszéllyel. Intett a kis­asszonynak: — Hozzon, kedvesem, taxit. Amúgy is a klinikára megyek, magammal viszem a kortárs urat. Alaposan meg kell viszgálni. Meglehet, hogy a vakbél kellemetlenkedik. A tanár gyakorlott szeme nem tévedett. Másfél óra múlva készen állott a klinikai diagnózis, alá­­támasztotta a véleményét. Ez délelőtt tizenegykor történt, az ügy sürgősnek látszott, negyedkettőkor helyi érzéstelenítéssel megoperálta Bálintot. — Nyugalom, kartárs — mosolygott rá, amikor föl­fektették a műtőasztalra — mi, késelők, tartsunk öste. Másnap délelőtt, vizit alatt, széket húzott Bá­lint ágya mellé, leült, megnézte a pulzust —min­den rendben volt. Megveregette a beteg arcát, ránevetett: — Hát megvolnánk, kortárs úr. Pedig nem volt sok híja, hogy átborotválja magát a másvilágra a vakbele. Teljes situs inversus, es k könnyen megtéveszthetett volna, az appendix fel­csapva feküdt és mégis rácsmetszéssel kellett operálni, mert ezután áll be leginkább a restitutio ad integrum, ami rendkívül fontos. Hiszen ért en­gem, kartárs úr! Bálint kerekre tágult szemmel nézett a sebész­re. Aztán bólintott. — Ismerem az ilyesmit — mondta végül csön­desen —, tanár úrnál is mennyire kellett mindig vigyázni. Tetszik tudni, van egy rossz szokása ta­nár úrnak. Amikor a nyaki tájon borotválok és a bőr megfeszül, rendszerint nyelni szokott, az ádámcsutka megmozdul s ilyenkor egy pillanat alatt beleszaladhat a kés. Micsoda finom késkeze­léssel kell dolgoznom, mindig csak futva érinteni a bőrt, hogy úgy mondjam, fölkészülve a nyelés­re, hogy ha kell, rögtön az áll alá futtathassam a kést. A sebész őszinte csodálkozással nézett Bálintra: Nyelni szoktam? Igazán,­ nyelni szoktam? Ebben a kínos helyzetben? — hálásan tette a ke­­zét Bálint paplanon nyugvó kezére. — Köszö­nöm, kedves kartársam, hogy így vigyáz rám. Maga most először jött a bicskám alá, de én a magáé alá huszonöt esztendeje, mindennap ... S ki tudja, meddig hálálkodott volna még, ha Bálint egy elhárító mozdulattal nem jelzi: „Ó, szóra sem érdemes, semmi az egész..­.’­ Ahol így jutalmaznak . A harmadik ugyan, de még eddig sosem nyert. Hamis pénz jótékony célra Szombaton délután rendezték meg a margitszigeti Úttörő­pályán a színészek és újságírók úgynevezett futballrangadóját, amelyre sem a színészeknek, sem az újságíróknak, sem a futballsportnak nem volt szüksége. Sajnos, ennek az idétlen ötletnek kitűnő előzetes hírverése volt, lapjainkban és a rádióban egyaránt. A hiszékeny közönség rend­kívül nagy számban ugrott be a városban mindenfelé kiragasztott plakátoknak, amelyek a kacagtató mérkőzésen kívül színésznők ke­rékpárversenyét, tombolát, zenekart, konferansziét, Dongó-motort is ígértek, a búr a búr a búrkalappal. A gátlástalan reklám nem volt hiábavaló: a rangadón olyan botrány kerekedett, hogy magam sem kívánhattam különbet a rendezőknek, holott én már zsenge gyer­mekkorom óta utálom az efféle hecc­mérkőzéseket, akár színészek és írók, akár nősek és nőtlenek, akár kövérek és soványak között kerül­jenek megrendezésre. A botrány részleteire kitérnem nem érdemes. Jómagam is csak szemtanúktól tudom, hogy tömegverekedés, riadó­autó s a plakát kecsegtető ígéreteinek meg nem valósulása jellemezte a „rangadót“, amelynek rangja nem válik a rendező színészklub dí­szére és adója a közönség zsebéből nyert befizetést. A nyomtatott mű­sorból látom, hogy én is ott szerepelek a cserejátékosok névsorában. Mi jogon,­­ nem tudom. Két héttel ezelőtt kaptam ugyan egy kér­dőívet, hogy milyen poszton óhajtok futballzani a színészek ellen, de az ívet azonnal és dühösen a papírkosárba hajítottam, örömmel ele­gyes sajnálkozással állapítom meg, hogy nekem volt igazam. TABI LÁSZLÓ A káros vízinövények gátolják a haltenyésztést — Sírja ki nekünk Riska néni, hogy silózzák ezt fel, mert m némák vagyunk! Ahol túlzásba viszik a tisztasági versenyt Élénk kisfiú az üdülőben Több kolléga megénekelte: jaj annak a hu­moristának, aki nem rendelkezik saját gyerek­kel. Senki sem látja el a gyermektelen árvát jó ötletekkel, aranyos ,,bemondásokkal" és eredeti gyermekszáj-történetekkel, amelyek széles kör­ben oly nagy közkedveltségnek örvendenek. Érthető örömmel fogadtam tehát az üdülőben a vezető kartárs kecsegtető közlését: — Nyaral itt most nálunk egy kisfiú, Péternek hívják, csudapofa, arról aztán lehet írni bőven! Amúgy is felcsigázott érdeklődésemen még egyet feszített: — A mamája nagyon csinos. Vacsora közben sikerült megismerkednem Péterrel. Sorra látogatta az asztalokat. Akit ro­konszenvesnek talált, annak benyúlt a tányérjai­ba, a többieknek automata vízipisztollyal locsolta a marhapörköltjét. Engem az új vendégnek kijá­ró bizalmatlansággal fogadott és arra a kissé se­matikus kérdésemre, hogy hány éves vagy, így felelt: — Fejbelőlek a puskámmal! Helyette a csinos mamától kaptam érdemle­ges választ: — Öt éves vagy, ugye, Péterke? Majd hozzám fordulva, a gyermek helyett ön­kritikát gyakorolt: — Kicsit élénk a kisfiú. Egy bajuszos vendég, akinek a mama szem­­mel láthatóan jobban tetszett, mint a gyerek, han­gosan szólt közbe: — Inkább élénk legyen, mint mulya. Amikor ekkora voltam, mint ő már flaubert-puskával lőttem a csókákat. Péter erre minden átmenet nélkül bömbölni kezdett, puskát és csókát követelt.­­ — Édes pofa! — áradozott a bajuszos és áhí­tattal nézte a mamát. Péter nem tiltakozott a személyi kultusz túl­­tengése ellen, abbahagyta a sírást és termékeny vitába kezdett asztalszomszédjával, a háromne­gyednégy éves szöszke Zsuzsikával, aki pontosan olyan lófark-frizurát viselt, mint a mamája. Hi­teles jegyzetek alapján a krónikásnak módjában van közölni a vita pontos szövegét: Péter: Én vagyok a katona, te vagy a fogó! Zsuzsi: Én vagyok a katona, te vagy a fogó! Péter: Én vagyok a katona, te vagy a fogó! Zsuzsi: Én vagyok a katona, te vagy a fogó! A párbeszéd még tizenötször ismétlődött, ekkor aztán Péter letért a vita elvi síkjairól és egy tá­nyérral úgy vágta fejbe Zsuzsikát, pontosan a ló­­fark fölött, hogy a kislány éktelen bömböléssel végigvágódott a szőnyegen. Meghökkenésemet a vendégek gúnyos legyintéssel fogadták. — Tulajdonképpen nagyon szeretik egymást — magyarázta Péter mamája —, sajnos, az én fiam egy kicsit élénk. Zsuzsit az anyja levonultatta a pályáról és Pé­ter most már csak a marhapörkölt illatával osz­tozott az ebédlő uralmában. Percekig semmi sem zavarta a szertartásos étkezést csupán Péter ma­májának ismétlődő vezényszava törte meg a csendet: — Péter, vedd fel a pulóveredet, megfázol! ! — Péter, vesd le a pulóveredet, kimelegszel! A gyerek mindig az ellenkezőjét csinálta an­nak, amit az anyja parancsolt és a tavasz szülő ennek tudatában, mindig az ellenkezőjét kérte annak, amit óhajtott. Cinkosan mosolyogtak ösz­­sze a vendégek, amikor a mama jelentősen el­harsogta: — Péter, kilenc óra, megtiltom neked, hogy lefeküdjél! Péter ezúttal szófogadónak bizonyult és lefeke­­vés helyett a buzgón játszó zongoristanő háta mögé settenkedett és kis öklével nagyokat vágott a Bösendorferre. — Nagyon muzikális a kölyök — rebegte át­­szellem­ülten a csinos mama. A zenei intermezzo után új jelenet követke­zett. Zsuzsika kényeskedve visszajött a színtérre, affektáltan húzta a lábacskáját, mint egy futball­­primadonna, aki egy fault után ismét a pályára vonul. Egyenesen Péternek tartott és a nőket már zsenge korban jellemző következetességgel alábiggyesztve csupán ennyit mondott: — Én vagyok a katona és te vagy a fogó! Péter ezúttal nem volt vitatkozó kedvében, egyenesen a tányérhoz nyúlt és meglóbálta a ke­zében mint egy diszkoszt. És ekkor csoda tör­tént. A csinos mama lefogta a lendületes dobás­ra készülődő kezet és szemrehányóan mondotta: — Hogy viselkedsz a menyasszonyoddal?! Az élénk kisfiú engedelmesen a földhöz vágta a tányért. — Na, látod, tudsz te jó kisfiú is lenni — he­­lyeselt a mama. — Majd ráértek akkor civakod­ni, ha férj és feleség lesztek. Eszményi házasság lesz, annyi bizonyos. Egy életen át vitatkozhatnak majd rajta, hogy ki a katona és ki a fogó* Stella Adorján

Next