Ludas Matyi, 1957 (13. évfolyam, 1-45. szám)
1957-06-27 / 19. szám
tkét éve történt. Egy nyári nap levélolvasás közben, felindultan és meghatottan találtam a feleségem. — Mi történt? — kérdeztem tőle s ő szótlanul felém nyújtott egy vidékről érkezett, kalligrafikusan címzett levelet. Nem igaz, hogy az írót minden novellája után rajongó olvasók százai ostromolják. Az elismeréssel takarékos az emberiség, sokkal előbb reagálnak kritikus hangú vagy érzékenységet sértő írásainkra. De ez a levél igazi elismerés, meleghangú, sőt hódoló írás volt. Pongrácz Károly, Sopron, Vasút utca 32. — így szólt a feladó. Kétoldalas levele válogatott dicsérettel volt tele ... Többek közt így szólt: „Szerencsére meghallgattam az ön »Könyv hatalma« című rádióelőadását s bevallom önnek, már rég nem volt ilyen lélekrngásban részem. Én önt mindig legjobb, legválasztékosabb irányú íróink közé soroltam. Martinovics élete című könyve könyvespolcom dísze..Nem sorolom tovább, hisz szemérem is van a világon, csak a levél végét idézem: „Akadhattak talán a múltban olyanok, akik megfeledkeztek Barabás Tiborról, de én soha. Az ön szobra régóta ott áll szívem főterén és ott is marad.” Utolsó mondata végkép lefegyverzett, eloszlatta kezdeti gyanakvásomat, igen ez igaz hang, ez már maga a dicsőség... Szobor a főtéren ... Ezt nem lehet, ezt nem szabad szó nélkül hagyni, akiben ennyi tisztelet van az írói munka iránt és ennyi hozzáértés... Ennek írni fogok" Felindultan és elérzékenyülten dőltem a rekamiéra. Hogy is ne lettem volna az. Irodalmi kritikánk nincs, az alkalmi bírálatot klikkérdekek irányítják, különben is, oly kevesen értenek a művészet lényegéhez. De van az olvasó, a közönség, a kárpótlás és a jutalom... És fáradtan, szórakozottan, felkattantottam a rádiót... Mit hallok? Öreg, reszketeg hang elfojtott könnyek keserűségével beszél múltjáról, a sorsáról... Egy öreg, tiszteletre méltó költő, lassanként felismertem.. . Dutka Ákos az. Elmondotta, hogy őt a „Holnap” harcosát, a nagyváradi napok, Ady harcostársát még életében elfeledték, szinte eltemették ... Az Irodalmi Újság egy elvétése hívta fel rá ismét a figyelmet. Egy régi-régi versét Ady költeményül prezentálták, mire ő egy szelíd, finom kis cikkecskében felkiáltott: „Fiatalok, még itt vagyok!” A „Holnap” költője reszketeg hangon, mélyen megindultan a nyilvánosság előtt mondott köszönetet a hálátlan utókornak a késői felfedezőknek ... Köszönetet mondott a sok-sok levélért, de különösen egyért, amely őt lelke mélyéig meghatotta: — Annak a vidéki barátomnak felelek, aki annyi szeretettel a következőket üzente nekem. „Akadhattak a múltban olyanok, akik megfeledkeztek Dutka Ákosról, de én soha. Az én szívem főterén mindig ott állt Dutka Ákos szobra és ott is marad .. — Mi az? — Döbbentem rá az ünneplő mondatra.. Nem akartam hinni sem a fülemnek, sem a véletlennek. De Dutka Ákos nem hagyott kétséget bennem.. „Pongrácz Károly, Sopron, Vasút utca 32. — fogadja érte őszinte, baráti, igaz köszönetemet!” Tehát így állunk, kedves Pongrácz Károly? Egyszóval a maga szívének főterén nem egyedül az én szobrom áll, hanem Dutkáé is, s ki tudja még hányé? S én egy ilyen embernek akartam hinni, válaszolni. . Ilyen csélcsap lélek dicséretének dőltem be... Nem, nem írok magának! — Mondd csak? — fordultam önmagamhoz — miért vagy ennyire hiú, buta és kérkedő, egy órával ezelőtt még sehol sem volt szobrod, most már van ... Ha nem is nyilvános helyen ... S ki tudja, mekkora szíve van ennek a Pongrácz Károlynak s mekkora lehet annak a főtere... Nem muszáj neked egyedül szoborkodni egy olyan tágas,nagy, széles főtéren, elférsz majd Dutka Ákossal szépen kettesben is... De azért a soproni levélírónak még sem válaszoltam. Az a maradék hiúság, melyet ki kell még irtanom, mindig megállította töltőtollamat Barabás Tibor A bürokrata — Ejnye, ennek az egérnek az E-betűnél kellene lennie... Futball (Zbigniew Lengren a budapesti Lengyel dezett kiállításának karikaturaművésznek Olvasóteremben zenanyagából.) A Palatínuson — Te Öcsi, nem is mondtad, hogy ilyen klassz nővéred van . . . mmmm — Hát tudtam