Ludas Matyi, 1957 (13. évfolyam, 1-45. szám)
1957-10-10 / 34. szám
. Talán az is károsan befolyásolta az eseményeket, hogy olyan furcsa neve volt: Törmelék Vincének hívták. Az ilyen név feltűnő, nem lehet elfelejteni. Akit Szabónak, vagy Kovácsnak hívnak, az nehezen kap ugyan útlevelet, mert vagy negyven-ötven rablógyilkossal való személyazonosságát kell tagadnia, viszont feltűnés nélkül elvegyülhet a széles tömegekben. Törmelék Vince maga is érezte, hogy neve jóvoltából a nyilvánosság fényszórójának sugárnyalábjában áll, de nem ERÉNYEs volt hajlandó lemondani becsületes eredeti nevéről, büszke volt rá, hogy egykori krónikák szerint már a tizenhetedik század második felében feltűnt az első Törmelék. Éppen a történelmi név dicsőségének további növelése érdekében elhatározta, hogy példás magatartással érdemli ki embertársai megbecsülését. Elhatározásához szilárdan ragaszkodott mindenütt és mindenkor. Mivel mindenkiben van nagyravágyás, Törmelék Vince elképzelte magát mint az erény bajnokát, nemzedékek példaképét, akiről könyvet írnak mint a két lábon járó kategorikus imperativusról. Elképzelte, amint atyák és pedagógusok így intik az ifjúságot: „Tégy úgy, mint Törmelék, s akkor büszkén emelheted tekinteted az égnek!” S lesznek majd tétovázó, töprengő halandók, akik nehéz helyzetben azon tűnődnek, mit tenne hasonló helyzetben Törmelék Vince. Ő tudatában volt roppant felelősségének. Sohasem hazudott, nem tagadtatta le magát, tilos jelzésnél nem ment át az úttesten, s tisztelte a törvény minden betűjét. Amikor hivatalában egy Nagy János nevű dolgozótársa ellopta tőle a pénztárcáját, kötelességszerűen feljelentette a sajnálatos módon megtévedt embert, harag és gyűlölet nélkül tanúskodott az ügyben. Bárki ellenőrizhette szavai becsületes tárgyilagosságát, hiszen a lapokban rövid tudósítás jelent meg a törvényszéki tárgyalásról. Néhány esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Törmeléket, akit közben vidékre helyeztek, első ízben érje kellemetlen meglepetés. — Törmelék... Törmelék.... — ismételgette valaki a nevét társaságban. — Nem volt annak valami lopási ügye? Másoknak is úgy rémlett. Mindenesetre hidegen bántak Törmelékkel. Volt, aki megjegyezte: — Nem vagyok engesztelhetetlen, de elsősorban mégis azokat az embereket szeretem, akik nem tértek le a becsület útjáról. Törmelék Vince sokáig nem értette, miért húzódnak el tőle az emberek, míg végre egyik kartársát kezdte faggatni. Az sokáig hímezett-hámozott, majd karját széttárva, zavartan mondta: — Nézd... igazságtalanok az emberek... elvégre megbűnhődtél érte.. . esetleg nagyon meg lehettél szorulva... betegség vagy ilyesmi... persze nem nézik meg a dolog másik oldalát! — De hát... — dadogott Törmelék Vince — nem én loptam, tőlem, loptak. . . — Látod, ez jó ötlet! — kiáltott felderülve a kortárs.— Ezt mondd, ez jó lesz! Megértő, segítő mosollyal hagyta ott. Később névtelen bejelentés érkezett ellene, tiltakozás, hogy rovott múltú ember énekkari tag ne legyen. Törmelék Vince hivatalos iratokkal tisztázta magát, de mindenki érezte, hogy valami azért még sincs rendben. Ha valakinek ennyire kéznél vannak a bizonyítékai, ott van mit eltitkolni. Szóval nem tiszta dolog. Mondanunk sem kell, hogy Nagy Jánosról senki sem beszélt, egy alkalommal ő maga legyintett mosolyogva, mondván, hogy mennyi vele azonos nevű csibész van, hol egy betörő, hol egy tolvaj Nagy János kompromittálja egyszerű, de becsületes nevét. Egy alkalommal Törmelék Vincét kitüntetésre is felterjesztették, de végül semmi sem lett a dologból, mert noha munkáját mindig jól végezte, a büntetlen előélet követelményétől nem tekinthettek el. Sőt megrótták Törmelék főnökét, hogy miért nem jár el nagyobb körültekintéssel a felterjesztések terén. A főnök szemrehányást tett Törmeléknek, főként azért, hogy miért titkolta el életrajzában sajalatos, bár emberileg talán érthető tettét. Törmelék kétségbeesetten bizonygatta, hogy nem ő lopott, tőle loptak. A főnök fejcsóválva korholta: — Törmelék elvtárs, a lónak négy lába van, mégis megbotlik. Nemcsak maga a hibás, hanem a társadalom, a nevelése is. De engedjen meg valamit: sokkal rokonszenvesebb, sokkal önkritikusabb lenne, ha nem köntörfalazna, hanem őszintén beváltaná a tettét. Úgy könnyebben menne a megbocsátás. Törmelék Vince a következő évtizedekben még jobban belegabalyodott a dologba, s minél többször tisztázta magát, annál gyanúsabbá vált. Hiába magyarázták neki, hogy ha már megesett a dolog, ne bolygassa minduntalan, az a baj, hogy olyan szerencsétlen neve van, ha Kis Péternek vagy Nagy Jánosnak hívnák, a kutya sem emlékezne rá... Amikor végül nyugdíjazták, az igazgató melegen méltatta érdemeit: — És itt van a mi kedves Törmelék Vince bácsink. Az ő példája is azt mutatja, hogy dolgozó társadalmunk nem mond le senkiről sem, nem ismeri a kiközösítés kegyetlen intézményét, nálunk mindenki számára nyitva áll a felemelkedés útja. Törmelék Vince fiatal korában megtévedt, de egy élet szorgalmas munkájával hozta helyre ballépését, s megmutatta, hogy mégis helye van a tisztességes emberek társadalmában. Dörgő taps tört ki ezekre a szavakra, s maga Törmelék Vince is könnyet törött ki a szeme sarkából. Feleki László A filmgyár tűvé teszi a várost egy Rodin: „Gondolkodó“ szobormásolatért Sándor Károly rajzé — Na végre, megvan! Tessék, itt a szerződés! — Várjanak. Még gondolkodom ...