Ludas Matyi, 1959 (15. évfolyam, 1-53. szám)
1959-08-06 / 32. szám
10 M Minden okunk megvan rá, hogy feltételezzük: a Földön élő emberek két csoportra oszthatók. Az A-csoportba azok az emberek sorolhatók, akiknek szerencséjük van, a B-csoportba pedig azok, akiknek nincs szerencséjük. Az A-csoportbeli különösebb fáradság nélkül kap prémiumot kiváló munkájáért, díjat a hegedűsök versenyén, avagy egyik héten a totón nyer, a másik héten a lottón. A B-csoportbelieknél azonban merőben másképpen áll a dolog.. Prémiumot csak kivételesen kapnak. A hegedűsök versenyén kiderül, hogy a díj elérhetetlen távolságban lebeg előttük, mivelhogy nem tudnak hegedülni. A lottózásnál mindig más számjegyeket húznak át, a totóban pedig jó, ha egyetlen mérkőzés eredményét eltalálják, s azt is csak a meccset követő napon. Az az ember, akiről most szólunk, klasszikus képviselője a B-csoportnak. Tudjuk a nevét, munkahelyét, lakáscímét, ám nehogy kínos helyzetbe hozzuk, egyszerűen csak így fogjuk nevezni: 6. A történethez elsősorban tudnunk kell, hogy ő fiatalember volt. Ebben a korban pedig az emberek függetlenül attól, hogy melyik csoporthoz tartoznak, hajlamosak a kedélyhullámzás ama fajtájára, amelyet a köznyelv és a költészet egyaránt a szerelem elnevezéssel illet Vagyis: ő szerelmes volt, s vele is az történt, ami hasonló állapotban mindenkivel történni szokott. Álmatlanság gyötörte. Törzsvendége volt a virágüzleteknek. Megtanulta mások verseit és saját versikékkel is próbálkozott Csakhogy ő a nem-szerencsések közé tartozott, következésképpen a versei nem sikerültek: hiányzott belőlük a költészet. A „szerelem” szóra mindig a „remélem” szót faragta rímnek, márpedig nem kell hozzá különösebb szakismeret, hogy megállapítsuk: az ilyesfajta rím korántsem mondható a legjobbnak. Szóval, mint már mondottuk, ő szerelmes volt, méghozzá reménytelenül. Szíve választottja vajmi kevés figyelemre méltatta, sőt, legyünk egészen őszinték, úgyszólván észre sem vette őt. ő pedig szeretett volna valami rendkívülit cselekedni, olyasmit, amivel egycsapásra nagyot nőtt volna az imádott leányka szemében. Egyszerűbben szólva, híres emberré akart válni, mégpedig hirtelen, sok-sok lelkendező, meghatódott ember — s köztük persze a kislány — szeme láttára. Egy szép napon a lány, engedve a könyörgésnek randevút adott neki ama bizonyos óránál, ott a színház mellett... ő pontosan megjelent (és — dicséretére legyen mondva — a lány is). Sétára indultak. Alig fordultak be a közeli mellékutcába, egyszeribe olyan látvány tárult elébük, hogy meg kellett állniok. Nem meszsze tőlük égett egy ház. Nagy tömeg gyűlt össze a piros tűzoltóautó körül, amelyből a víz erős nyomásától keményre duzzadt tömlők kígyóztak az égő ház ablakai felé. „Végre !” — gondolta. — „Végre itt az alkalom, hogy olyasmit tegyek, amivel meghódítom az imádott leány szívét!” Pillanatnyi gondolkodás után odarohant az égő házhoz és macskaügyességgel kúszott felfelé az esőcsatornán. Egy perc sem telt belé, s már be is ugrott az egyik ablakon. A szobában sűrű füst gomolygott, látni semmit sem lehetett, csak kiabálás, lábdobogás hallatszott. „Most!” — biztatta őnmagát. — „Most viszem véghez a nagy cselekedetet!” Behunyta a szemét, visszafojtotta lélegzetét és egyenesen a hangok irányába rohant, aztán hirtelen átnyalábolt egy kiáltozó embert Vállára vette, majd villámgyorsan letépte az ablakról a plüss függönyszárat, tetőtől-talpig belebugyolálta védencét — és usgyi az ablakpárkányra. A tűzoltók eközben az ablakhoz toltak egy létrát, ő pedig, magához szorítva becses terhét, óvatosan ereszkedett alá a létra fokain. A megmentett ember eközben vadul rángatózott a függönyben, és ordítozott is valamit. „Alighanem megzavarodott a nagy izgalomtól” — gondolta ő. — Nyugodjék meg — szólt vidáman a csomagon belüli emberhez. — Maga már biztos helyen van. Mindjárt visszamegyek a többiekért. Szavaira azonban dühödt rángatózás, rúgkapálás volt a válasz odabent a csomagban. A megmentett mindenáron ki akarta magát tépni megmentője karjai közül. ,Alighanem a még bent levők miatti aggodalom idézte elő nála a kétségbeesésnek ezt a heveny kirobbanását” — gondolta, miközben még erősebben szorította a „csomagot”. És a tömeg — s a tömegben a kislány is — szótlanul, lélegzetvisszafojtva figyelte őt, amint terhével lefelé igyekezett. Már lent voltak az utcán. A tömeg utat nyitott neki, ő pedig, büszke pillantással végigmérve szíve választottját, óvatosan lefektette a megmentett embert az aszfaltra. A kislány szeme elé ezután a következő kép tárult: A megmentett, aki nagynehezen kivackolódott a függönyből, dühtől vörös arccal tápászkodott fel a nedves aszfaltról. A tűzoltócsapat parancsnoka volt... (Oroszból fordította: Kristóf László) 1. Történetünk hőse, Lepuska Dénes elhatározta, hogy lefordít egy új párizsi színdarabot, mert arról értesült, ezzel a munkával sok pénzt lehet keresni. Kemény elhatározásában az sem okozott problémát, hogy nem tudott franciául. Felkereste ugyanis barátját, aki francia nyelvű meghívólevelek magyarra való átültetéséből tartotta fenn magát. Majd az lefordítja.2. A „Madártej” című francia darab, nagyon tetszett a színháznak és a színművet gyorsan műsorra tűzték. Mielőtt azonban az előleget kiutalták volna, az igazgató ravasz keresztkérdést tett fel: — Parlez vous mancais? — Oui — válaszolta Lepuska. Az igazgató megnyugodott A fordító csakugyan tud franciául. . .• — Azonnal a pályaudvarra! -- kiáltotta egy hang Lepuska telefonjába. Ez a premier előtt két nappal történt és az izgatott telefonáló a színház igazgatója volt Kiderült, hogy a francia szerző félóra múlva érkezik a Nyugati pályaudvarra és Lepuska lesz a tolmácsa. 4. A vendég megilletődött a sötétruhás emberektől és a bemutatkozások után úgy gondolta — biztosan szokás ez errefelé — beszédet kell tartania. Szép, nyugodt hanghordozással beszélni kezdett. Lepuska kétségbeesett Egy szót sem értett az egészből. Természetesen. De azért tolmácsolt. Hiszen mit lehet ilyenkor mondani? Csak a sablont. — „Az illusztris szerző nagyon örül, hogy Magyarországon is színrekerül a „Madártej” és reméli, hogy a két nép....” — és mondta a sablont, mint a vízfolyás. Minden rendben ment, csakhogy a színház igazgatója is megköszörülte a torkát és beszélni akart. 5. Lepuska szívverése megállt Hogyan fog ő magyarból franciára fordítani? De megkönnyebbült mindjárt Mert az igazgató franciául szólalt meg. — Milyen jól tud franciául, igazgató elvtárs — hízelgett Lepuska, amikor már a kijárat felé ballagtak. — Tud a fene — mosolygott az — betanultam öt mondatot Mit lehet mondani ilyenkor? Csak a sablont... Tardos Péter