Ludas Matyi, 1959 (15. évfolyam, 1-53. szám)

1959-08-06 / 32. szám

10 M Minden okunk megvan rá, hogy fel­tételezzük: a Földön élő emberek két cso­portra oszthatók. Az A-csoportba azok az emberek sorolhatók, akiknek szeren­cséjük van, a B-csoportba pedig azok, akiknek nincs szerencséjük. Az A-csoport­­beli különösebb fáradság nélkül kap pré­miumot kiváló munkájáért, díjat a hege­dűsök versenyén, avagy egyik héten a totón nyer, a másik héten a lottón. A B-csoportbelieknél azonban merőben másképpen áll a dolog.. Prémiumot csak kivételesen ka­pnak. A hegedűsök verse­nyén kiderül, hogy a díj elérhetetlen tá­volságban lebeg előttük, mivelhogy nem tudnak hegedülni. A lottózásnál mindig más számjegyeket húznak át, a totóban pedig jó, ha egyetlen mérkőzés eredmé­nyét eltalálják, s azt is csak a meccset követő napon. Az az ember, akiről most szólunk, klasszikus képviselője a B-csoportnak. Tudjuk a nevét, munkahelyét, lakáscí­mét, ám nehogy kínos helyzetbe hozzuk, egyszerűen csak így fogjuk nevezni: 6. A történethez elsősorban tudnunk kell, hogy ő fiatalember volt. Ebben a korban pedig az emberek függetlenül attól, hogy melyik csoporthoz tartoznak, hajlamosak a kedélyhullámzás ama fajtájára, ame­lyet a köznyelv és a költészet egyaránt a szerelem elnevezéssel illet Vagyis: ő szerelmes volt, s vele is az történt, ami hasonló állapotban minden­kivel történni szokott. Álmatlanság gyö­törte. Törzsvendége volt a virágüzletek­nek. Megtanulta mások verseit és saját versikékkel is próbálkozott Csakhogy ő a nem-szerencsések közé tartozott, követ­kezésképpen a versei nem sikerültek: hiányzott belőlük a költészet. A „szere­lem” szóra mindig a „remélem” szót fa­ragta rímnek, márpedig nem kell hozzá különösebb szakismeret, hogy megállapít­suk: az ilyesfajta rím korántsem mond­ható a legjobbnak. Szóval, mint már mondottuk, ő szerel­mes volt, méghozzá reménytelenül. Szíve választottja vajmi kevés figyelemre mél­tatta, sőt, legyünk egészen őszinték, úgy­szólván észre sem vette őt. ő pedig sze­retett volna valami rendkívülit cseleked­ni, olyasmit, amivel egycsapásra nagyot nőtt volna az imádott leányka szemében. Egyszerűbben szólva, híres emberré akart válni, mégpedig hirtelen, sok-sok lelkendező, meghatódott ember — s köz­tük persze a kislány — szeme láttára. Egy szép napon a lány, engedve a kö­nyörgésnek randevút adott neki ama bi­zonyos óránál, ott a színház mellett... ő pontosan megjelent (és — dicséretére legyen mondva — a lány is). Sétára in­dultak. Alig fordultak be a közeli mellékutcá­ba, egyszeribe olyan látvány tárult elé­­bük, hogy meg kellett állniok. Nem mesz­­sze tőlük égett egy ház. Nagy tömeg gyűlt össze a piros tűzoltóautó körül, amelyből a víz erős nyomásától kemény­re duzzadt tömlők kígyóztak az égő ház ablakai felé. „Végre !” — gondolta­­. — „Végre itt az alkalom, hogy olyasmit tegyek, ami­vel meghódítom az imádott leány szívét!” Pillanatnyi gondolkodás után odaro­hant az égő házhoz és macskaügyességgel kúszott felfelé az esőcsatornán. Egy perc sem telt belé, s már be is ugrott az egyik ablakon. A szobában sűrű füst gomolygott, látni semmit sem lehetett, csak kiabálás, láb­dobogás hallatszott. „Most!” — biztatta ő­­nmagát. — „Most viszem véghez a nagy cselekedetet!” Behunyta a szemét, visszafojtotta lélegzetét és egyenesen a hangok irányába rohant, aztán hirtelen átnyalábolt egy kiáltozó embert Vállára vette, majd villámgyorsan letépte az ab­lakról a plüss függönyszárat, tetőtől-tal­­pig belebugyolálta védencét — és usgyi az ablakpárkányra. A tűzoltók eközben az ablakhoz toltak egy létrát, ő pedig, magához szorítva be­cses terhét, óvatosan ereszkedett alá a lét­ra fokain. A megmentett ember eközben vadul rángatózott a függönyben, és ordítozott is valamit. „Alighanem megzavarodott a nagy izgalomtól” — gondolta ő. — Nyugodjék meg — szólt vidáman a csomagon belüli emberhez. — Maga már biztos helyen van. Mindjárt visszamegyek a többiekért. Szavaira azonban dühödt rángatózás, rúgkapálás volt a válasz odabent a cso­magban. A megmentett mindenáron ki akarta magát tépni megmentője karjai közül. ,Alighanem a még bent levők miatti aggodalom idézte elő nála a két­ségbeesésnek ezt a heveny kirobbanását” — gondolta­­, miközben még erősebben szorította a „csomagot”. És a tömeg — s a tömegben a kislány is — szótlanul, lélegzetvisszafojtva fi­gyelte őt, amint terhével lefelé igyeke­zett. Már lent voltak az utcán. A tömeg utat nyitott neki, ő pedig, büszke pillantással végigmérve szíve választottját, óvatosan lefektette a megmentett embert az asz­faltra. A kislány szeme elé ezután a követ­kező kép tárult: A megmentett, aki nagynehezen ki­­vackolódott a függönyből, dühtől vörös arccal tápászkodott fel a nedves aszfalt­ról. A tűzoltócsapat parancsnoka volt... (Oroszból fordította: Kristóf László) 1. Történetünk hőse, Lepuska Dénes el­határozta, hogy lefordít egy új párizsi színdarabot, mert arról értesült, ezzel a munkával sok pénzt lehet keresni. Ke­mény elhatározásában az sem okozott problémát, hogy nem tudott franciául. Felkereste ugyanis barátját, aki francia nyelvű meghívólevelek magyarra való átültetéséből tartotta fenn magát. Majd az lefordítja.2. A „Madártej” című francia darab, na­gyon tetszett a színháznak és a színmű­vet gyorsan műsorra tűzték. Mielőtt azonban az előleget kiutalták volna, az igazgató ravasz keresztkérdést tett fel: — Parlez vous m­ancais? — Oui — válaszolta Lepuska. Az igazgató megnyugodott A fordító csakugyan tud franciául. . .• — Azonnal a pályaudvarra! -- kiál­totta egy hang Lepuska telefonjába. Ez a premier előtt két nappal történt és az izgatott telefonáló a színház igazgatója volt Kiderült, hogy a francia szerző fél­óra múlva érkezik a Nyugati pályaud­varra és Lepuska lesz a tolmácsa. 4. A vendég megilletődött a sötétruhás emberektől és a bemutatkozások után úgy gondolta — biztosan szokás ez erre­felé — beszédet kell tartania. Szép, nyu­godt hanghordozással beszélni kezdett. Lepuska kétségbeesett Egy szót sem ér­tett az egészből. Természetesen. De azért tolmácsolt. Hiszen mit lehet ilyenkor mondani? Csak a sablont. — „Az illusztris szerző nagyon örül, hogy Magyarországon is szín­rekerül a „Madártej” és reméli, hogy a két nép....” — és mondta a sablont, mint a vízfolyás. Minden rendben ment, csakhogy a színház igazgatója is megköszörülte a torkát é­­s beszélni akart. 5. Lepuska szívverése megállt Hogyan fog ő magyarból franciára fordítani? De megkönnyebbült mindjárt Mert az igaz­gató franciául szólalt meg. — Milyen jól tud franciául, igazgató elvtárs — hízelgett Lepuska, amikor már a kijárat felé ballagtak. — Tud a fene — mosolygott az — be­tanultam öt mondatot Mit lehet monda­ni ilyenkor? Csak a sablont... Tardos Péter

Next