Ludas Matyi, 1960 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1960-06-16 / 24. szám

Kevesen tudják, hogy Bla­­gore kapitány, capitano Blago­­re, captain Blagore, a vas­idegzetű, a félelmet nem isme­rő, a bátrak bátra, az orosz­lánszívű Blagore — hazánk­fia. Magyar anya, magyar apa gyermeke és nem Blagore a neve, ez csak művésznév, ha­nem Kovács. Kovács János. Blagore kapitány, a világ­szám, a nagy attrakció, negy­ven év körüli, testes, pápasze­mes, mosolygós arcú férfi. Ha nem tudnám, hogy ő Blagore, a vakmerő, a csodálatra méltó, azt hinném, azt hihet­­ném, hogy egy könyvelővel ülök szemközt. — Most honnan jön? — kérdem Blagore kapitánytól. — A halál torkából — feleli közönyös hangon és rá­gyújt egy cigarettára. Ez ő. Blagore. A halál torkából jön és olyan nyugodt, mintha hazulról jönne. De neki a halál torka a második otthona. Egyszer láttam őt egy robogó autó elé ugorni. Máig sem felejtem el. Nagy szám volt. Világszám. Bla­gore elegánsan, délcegen lelépett a járdáról, nem nézett se balra, se jobbra... Még most is megborzongok, ha visszagondolok rá... Az autó az utolsó pillanatban, a legeslegutolsó pillanatban, alig egy centiméterre állt meg tőle. Még néhány milliméter és Blagorénak vége. ő azonban a legnagyobb hidegvérrel csinálta a mutat­ványt. Szeme se rebbent. Alit, mint a cövek. Nyugod­tan, fölényesen, előkelően és csak annyit mondott: „Na, nem tud vigyázni?!” Ez az ő­­kedvenc mondata, már­­már szállóige. „Na, nem tud vigyázni?!” Minden nagy attrakcióját ezzel a frappáns mondattal fejezi be. — Ma három fellépésem volt — meséli a nagy Bla­gore­v—, egy autóbuszra, kettő pedig villamosra. Frene­tikus sikert arattam: többen elájultak, amikor látták a halálugrásomat... Nemrégiben egy angol impresszá­rió tízéves szerződést és sok-sok pénzt ígért, ha elme­gyek vele külföldre, de én nem mentem. Nem tudnám itthagyni a hazai villamosokat, autóbuszokat, az én drága pesti publikumomat... Blagore, a hidegvérű, a halállal kacérkodó Blagore — nem megy el. A mienk marad. Nem cseréli fel a ma­gyar eget külhoni egekkel, a pesti sárga villamost, más­színű villamosokkal. — Mikor kezdte el ezt a szakmát? — teszem fel az újabb kérdést. — Mikor? — tűnődik. — Régen, nagyon régen. Hét­éves koromban már a Körúton rollereztem a szembe­jövő autók között. Akkor figyeltek fel rám... — Kicsodák? — A közlekedési rendőrök. Így lett i a kis Kovács-fiúból — Blagore kapitány. A rettenthetetlen Blagore. — Készül valami új iszámra? — faggatom. — Egyelőre csak tervezgetek, de hogy mit, arról még nem beszélhetek. Elégedjék meg annyival, hogy léleg­zetelállító lesz és vérfagyasztó. Mint minden számom. Igazi Blagore-attrakciót fognak látni. Mit mondjak, például le fogok ugorni egy száguldó villamosról, háttal a menetiránynak, újságot olvasva, és ehhez hasonlók ... Már most hideg fut végig a hátamon, ha csak rágon­­dolok. Blagore kapitány, a fantasztikus, az óóóóriási, a velőt rázó Blagore engedelmet kér tőlem, de mennie kell. Feláll az­­asztaltól és mosolyogva búcsúzásra nyújtja a kezét. — Merre tetszik menni? — kérdem. — A halál torkába — hangzik a válasz. — Nem jön arra? — Megyek — mondom sápadtan —, de csak a Szondy utcáig. _ Mikes György A Pentagon „szelleme” Szubjektív érzés kooperációk idején Mészáros András rajza Nehéz a gyalogjárónak ... Szigethy István rajza

Next