Ludas Matyi, 1960 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1960-04-21 / 16. szám

Bevallom, eleve némi szorongással ültem le a felkínált székbe. Először voltam itt. Az új helytől és az új embertől való természetes viszolygá­somat még a szituáció köznapisága sem tudta csökkenteni. Megadón vártam a szokásos kérdése­ket - ámbátor titkon elhatároztam, ma nem leszek könnyű feladat. Először az időjárásról, majd a sportról kezdett el beszélgetni. Kedvesen, közvet­lenül - szinte szellemesen. - Ez a trükköd, tudom! - de én nem dőlök ám be, mint múltkor a Lenin kör­úton. Nem fogsz nagyszerű labdarúgóink révén a szívemhez férkőzni! Óvatosan tapogatóztunk, akárcsak két öreg vívó a bajnokság döntőjében. Valószínűleg megérezhette tartózkodá­somat, mert rögtön a tárgyra tért. Töviről hegyire kikérdezett munkahe­lyemről, majd előző munkahelyeimről is, különös figyelmet szentelve az állásváltoz­tatások okának. A munkatársakhoz való viszony és a perspektívám (tudniillik, hogy én milyennek látom) egyaránt ér­dekelték. Éreztem, most méltó ellenfélre akad­tam! Na, jól benne vagyok a slamaszti­­kában.­­ Egy verejtékcsöpp gyöngyözött végig halántékomon. Ezután a politikai tevékenységem tüze­tes taglalására került sor. Nem vesztegetett sok időt az általános­ságokban mozgó világnézeti kérdésekre, ezekre az ember úgyis azt hazudik, amit akar - éreztette ő, a pozitívumok híve. - Hol voltam 1956-ban, 1944-ben és 1933-ban, mikor Hitler uralomra került? Különösen a legutóbbi időpontra nézve tudtam precíz választ adni, mivel épp 27 éves vagyok ... Az ötvenhatos dolgaimból szerettem volna egyet-mást elsinkófálni, de a végén mégiscsak kiszedte belőlem az egészet. Pokolian ügyes keresztkérdései voltak a­ fickónak - meg tán előzetesen referen­ciákkal is rendelkezett. Fene tudja . . . - No­ de úgy kell nekem, minek jöt­tem ide. Sajnos, már késő venni a kala­pomat és alászolgája. Persze végered­ményben máshol is pont ez a helyzet. Csak csöbörből vödörbe kerülnék. Rátértünk a családra: származás, kül­földi rokonok. Dühbe gurultam. Hát hol él ez az em­ber? A külföldi rokonok már nem számí­tanak! Juszt se válaszolok! De hamar le­higgadtam, mert beláttam, hogy ez fur­csán hozná ki magát. A família után a menyasszonyom kö­vetkezett. A szép és okos leány, akit imádok. Eddigi sikerein fölbuzdulva, úgy lát­szik, vérszemet kapott, mert vele kapcso­latban néhány olyan problémát vetett fel, melyeket ideírni jóízlésem tiltja. A tükörből láttam, hogy rákvörös va­gyok a szégyentől. Úgy tettem, mintha nem hallottam volna. De őt nem lehetett becsapni. Megismé­telte a kérdéseket - most már ridegebb, félreérthetetlen hanghordozással. Begyulladtam. Itt nem lehet kukoricáz­­ni. A borzasztó feszültség különben is már felőrölte ellenállásomat, s az idegeim fölmondták a szolgálatot. Félénken hebegve kiszolgáltattam az összes birtokomban levő adatot a meny­asszonyomról. De ez már tulajdonképpen nem is én voltam, hanem egy jellemtelen és jelleg­telen pszichikai roncs, akinek kimosták az agyát. Szerencsére közben kész lett a borot­­válással is, és felállhattam a székből. Az egészért, hajnyírással együtt fizet­tem hatnegyvenet, és adtam neki még egy forint borravalót. Dalmáth Ferenc: A bonni kormány szabadságra küldte Oberländert Csúcsforgalom fg & -Pől - Látod!? Előszezonban kell nyaralnia, mert kiderült, hogy tömeggyilkos volt... Gerő Sándor rajza

Next