Ludas Matyi, 1961 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1961-04-27 / 17. szám

Málnaszörp l Hznap estetájt betértem a reprezentatív Szodoma-bárba, jobb híján egy határidős afri­kai tárgyú izével vacakolni: „ ... homok, körös-körül mindenütt csak homok - a végtelen Szahara. Az égbolton sehol egy felhő ..." A tűző nap hamar kiszárí­totta torkomat, málnaszörpöt kértem hát a pincértől, aki mellesleg kísértetiesen hason­lított Juniper atyára a Szent Lajos király hídjából. - Csak lemonádé van - mondta Juniper atya. - A málnaszörp talán elfo­gyott? - kérdeztem gyana­kodva. A pincér finom, de félreért­hetetlen mosollyal eloszlatta maradék kételyeimet. - Mi csak lemonádét tar­tunk ... A gyengéd célzást megértet­tem. Az üzemegységnek bevé­teli terve van, amit teljesíteni illik, ugyebár ... A málnaszörp pedig pokolian olcsó, mivel az idén országszerte príma volt a termés. Könyörgésre fogtam a dol­got. - Nézze, kedves uram! Én idült málnaszörpista vagyok. Most, ifjúságom alkonyán, már késő a gusztusomat átképezni - attól tartok -, még admi­nisztratív eszközökkel sem si­kerülne. Én azonban szívesen hoznék anyagi áldozatot átkos szenvedélyemért; itt van tíz forint, vásároljon nekem érte egy adag málnaszörpöt vala­hol. Juniper atya szelíden hüm­­mögött, majd csigalassúsággal átsietett a sarki talponállóba, s röpke negyedóra múlva le­tette elém a csillogó nedűt. Mikor felhajtottam, zavar­tan köhécselve megszólalt: - És nálunk mit tetszik ren­delni? Dühbe gurultam: - Egy le­­monádot, természetesen. De nehogy eszébe jusson idehozni, mert rosszul leszek, ha csak megpillantom!! Igya meg a lelkiüdvömért... Juniper atya szomorúan, na­gyon szomorúan rám nézett, s azzal elporoszkált a konyha irányába. Azóta se láttam, de sápadt téli éjszakákon még ma is a fülembe cseng szemrehányó tekintete. Dalmáth Ferenc m- w m •• * . , Nagy az ablak , kicsi a rés MATT! Kislányom sakknagymester szeretne lenni, és ebbeli szán­dékához tőlem kért atyai támo­gatást. Mestersakkozói pályafu­tásának megnyitó lépéseként egy sakkfelszerelés beszerzését vél­tem célszerűnek. Felkerestük hát a legközelebbi Sportszer­boltot. - Sakkot kérünk! - ágasko­dott fel a pulthoz Zsuzsi lá­nyom, az eljövendő zónaközi versenyek nagy ígérete. - Sajnos, csak figurákat tu­dunk adni, táblánk már fél éve nincsen - válaszolta a kereske­delem. - Viszont elsőrangú pár­bajtőrök érkeztek, vagy tekint­sék meg súlygolyóinkat! Mi azonban kitartottunk a szellemi sport mellett, és tovább kilincseltünk a szaküzletekben, de táblát sehol sem találtunk. - Nem volna kedved kalapá­csot verni inkább? - érdeklőd­tem Zsuzsinál. - Sakkozni szeretnék - pitye­retlen­ül öt kilométernyi gya­logáldozat után kimerülten. - Világos feladta! - sóhaj­tottam. - Tudod, ha legalább fekete kockákat gyártanának, akkor a lepedőből kivágnék még harminckét négyzetet, és anyu összestoppolna belőlük egy táb­lát. - De talán még az is megtör­ténhet - nyugtattam meg Zsu­zsikát -, hogy az illetékes bá­csik egy merész húzással meg­oldják a 64 kockás sakktábla problémáját. (Kaposy) Udvarias sértés Autóutunk során kompon át­keltünk Kenézlőnél a Bodrogon. Az autóért nyolc forintot kel­lett fizetnünk, magunkért (két személy) összesen két forintot. A jegyen, amelyet pénzünkért udvariasan átnyújtottak, a kö­vetkező állt: „nagyobb Állatok, 2 FORINT” Nem lehetne más szövegű je­gyeket használni? Béres János Miskolc, Szabó Lajos u. 4. * Lógó erkélyrészletek Az V. ker., Kálmán utca 24. sz. ház első emeleti lakásának erkélye még az ostrom idején megsérült, majd miután nem akadt senki, aki pártfogásába vette volna, a romos erkély 5-6 évvel ezelőtt kezdett széthulla­ni. Az erkély körül még ma is folyik az ostrom, de ezt most már a lakás bérlője vívja évek óta szóban és írásban az illeté­kes házkezelő szervekkel — tel­jesen sikertelenül. Hiába hivat­kozik arra, hogy az emeleti la­kásból a megmaradt erkélyaj­tón át egyenesen ki lehet lépni az utcára, hogy a meglazult má­zsás erkélydarabok állandó élet­veszéllyel fenyegetik a ház előtt elhaladókat — a válasz minden esetben az, hogy az épitőválla­­latok egyetlen erkélyért nem hajlandók állványozni. Vajon­­helyes ez? O. T. Ezt láttuk Gerő Sándor rajta - Tegnap egész friss volt a kenyér, azon puhábban feküd­tünk . ..­­—__ Külföldről érkezett barátom­nak mutattam meg Pestet. Az autóbusz fülledt melegében ven­dégem először meglazította a nyakkendőjét, majd később ki­gombolta az ingét is. - Miért nem nyitják ki az ablakot? - kérdezte. - Nyitva van! Szeme végigfutott az ablak­soron, és megpillantotta az egyik tolóablakot, amelynek egyhatod­nyi, nyitva levő részén alig áramlott be szellő az áporodott levegőjű kocsiba. Az új típusú autóbuszokon ugyanis ilyenek az ablakok. Miért csak ez az egy ab­lak van nyitva? - érdeklődött. - De miért készítenek ilyen ab­lakokat? - hangzott nyomban második kérdése is. A levegőben sok a bacilus, szóltam zavartan és igyekeztem elhitetni vele, hogy minél több ablak van nyitva annál több ba­cilus hatol a kocsiba. Azonkí­vül az autóbusz gyárak, üzemek mellett megy el, a kéményekből füst ömlik kifelé, és behatolna a busz nyitott ablakain, a csu­kott ablak egészségünket óvja stb. Csodálkozva nézett rám, úgy látszik, megérezte, hogy va­lami s nincs rendben szakszerű­nek hangzó magyarázatommal. Átszálltunk egy másik autó­buszra, amelyen egyetlen toló­ablak sem volt kinyitva. A ko­csi felfelé haladt a hegyen. Ismerősömnek szólásra nyílt az ajka, de azután meggondolta magát. Bizonyára azt akarta kérdezni, hogy mivel errefelé nincs gyár, csak ózondús, friss, üdítő hegyi levegő, mitől féltik az utasokat? (stt) Csak bolton kívül... Betértem a tatai 3-as számú földművesszövetkezeti boltba, ahol többek között egy liter ecetet is szerettem volna ven­ni. De nem sikerült, mert a pol­con levő palackok fehérek vol­tak, az én cserepalackom meg sötétzöld lévén, cserére alkal­matlan. Kértem az eladót, tölt­se át az én üvegembe, ha már ez nem felel meg cserének. Azt mondta, ő ezt nem teheti, ve­gyem meg palackkal együtt, vi­gyem ki a boltból, töltsem át, hozzam vissza az üveget, és akkor rögtön visszaváltják. Erre azonban — üvegbetét, du­góhúzó, és tölcsér hiánya miatt — nem mertem vállalkozni, és savanyú szájízzel, de ecet nél­kül mentem haza. Mester Lászlóné, a Tatai Szőnyeggyár dolgozója

Next