Ludas Matyi, 1962 (18. évfolyam. 1-52. szám)

1962-05-24 / 21. szám

hi)| ms] ;«if;Ta * ; VÍ-JP I nroKraciévai! Le a bllroKráciaval! ciával! Le a bürokráciával* Le. a bilrokréciéval! Le a bürokráciával! Le a büro Pécsi kirakat Alig ismertem Pécsre. (Csupasz falak meredtek felém a belvárosban, és a korábbi szép kirakatok helyett keskeny ablakok néztek rám. Nem néztem vissza rájuk, mert nem illik bekukucskálni a magánlakások ablakain. Szinte teljesen eltűntek ugyanis a kirakatok Pécsett a belvárosi utcákról, és kirakattá előléptetett ablakok kerültek a helyükbe. Ahogy Pécsett mondják, az illetékesek szerint „ne a kirakat legyen szembetűnő, hanem a ház frontja, különben is, a szocialista kereskedelemben nincs szükség árukínálatra, megy a vevő az üzletbe anélkül is”. Pesten másképpen gondolkoznak erről, mert soha olyan szép, modern kirakatok nem kínálták az árut, mint most a pesti utcákon végestesen végig. De Pécs elmaradt, és most kezdi divatba hozni a tíz évvel ezelőtt már az elején megbukott, úgynevezett „vakolatfrontot”, amely a sok széles faltábla között kis ablakokká degradálja az árubőséget hirdetni hivatott kirakatokat. A városi tanácsnál felvilágosítottak arról, hogy azért van ez így, mert meg akarják óvni a belváros műemlék jellegét. Ez rendben is volna. De nem minden ház műemlék Pécsett sem, és ha egész utcasoron lebontják a kirakatokat, és a csupasz falak merednek az utcára , az nem műemlékvédelem. Egyébként is a műemlékvédelem nem ütközik a korszerű kirakatok és a szép üzletportálok kultuszába, mint ahogy a korszerű kirakatok sem zavarják , a valóban műemlékjellegű épületeknek a környezetükből való kiemelését. És hogy ennek a szemléletnek milyen túlzásai vannak, azt legjobban az a Kossuth Lajos utcai ház is bizonyítja, amelyben a Ruházati Bolt 10-es számú üzlete van. Nemrég tanácsi engedéllyel a bolt fölé az itt látható ízléses neontranszparenst szerelték fel. Negyvenezer forintjába került a vállalatnak. Nem sokkal később a tanács elrendelte a neon leszerelését, azzal a megokolással, hogy rontja a ház műemlék jellegét. A pécsiek nézete szerint nem rontja, és helytelenítik a transzparens leszerelését elrendelő határozatot, mondván, hogy miért engedélyezték, ha nem hagyják, de ha már engedélyezték, miért nem hagyják? Ehhez a fogas kérdéshez még egyet csatolok: mi köze ennek az árva transzparensnek az egyébként dicséretes szándékú műemlékvédelemhez? Erre hiába próbáltunk a tanácsnál fényt deríteni, a kérdés homályban maradt, no de egyelőre még világít a Kossuth Lajos utcai neon is. (sti) Rájöttem, hogy Budapesten e célra létesített külön vevőbosszantó szerveket működtetnek. Nem is egyet! Vettem a közelmúltban három villanykörtét. A boltban annak rendje és módja szerint kipróbálták. Égtek! De otthon az egyik villanykörte hirtelen lobbanással életjelt adott, aztán kihunyt. Örökre. A rossz villanykörte és a megőrzött blokk birtokában visszamentem a Keravillba, cseréljék ki a körtét. Udvariasan értésemre adták, hogy ők nem cserélnek villanykörtét. Van ugyan még sok száz darabjuk, de ha én már azt az egyet választottam, akkor úgy kell nekem. Ha mégis ragaszkodnék ahhoz, hogy égő és működőképes körtém legyen, fáradjak el az Eötvös utca 11-be. .. Végigutaztam csúcsforgalomban a Nagykörúton, Budáról Pestre. Megérte. Az Eötvös utca 11-ben ugyanis olyan szervet találtam, amiről álmomban sem hittem volna, hogy létezik, pedighát a telefonkönyvben is szerepel: az Egyesült Izzó Központi retúrosztály kisfogyasztói csoportját, ahol sort állnak a hibás körték balszerencsés tulajdonosai. Három tisztviselő adminisztrálja itt a „kisfogyasztói retúráru”-t, azaz az elszánt vásárlók által visszahozott rossz körtéket. A körtéket itt egyébként meg se nézték, csak beledobták egy ládába, viszont több példányban kiállítottak egy űrlapot, amelyen igazolták, hogy körtém valóban rossz. Ennek az okiratnak egyik példányát ráragasztották egy levelezőlapra, azzal elmehettem bármelyik Keravillba, ahol kiszolgáltattak érte egy jó körtét. Az egész ügymenet nem vett többet igénybe, mint másfél órát csúcsforgalom idején és három tisztviselőt. Akkor még azt hittem, hogy itt az Egyesült Izzó valami sajátságos újításáról van szó. Ezúttal azonban rehabilitálnom kell az Egyesült Izzót. A minap vettem ugyanis egy Autopress kávéfőzőt. Hosszú ideje várom, hogy kapni lehessen: én az Autopress-kávéra esküszöm! Hazamentem , és a kávéfőző nem működött. Elég az hozzá, hogy a Keravill kijelentette, ők nem cserélnek. Vagy otthagyom a gépet, és aztán időnként érdeklődtem, megjavította-e már a gyár — vagy pedig fáradjak el a Frangepán utcába, az Autofém Szövetkezetbe. Nem tudom, van-e az Autofém Szövetkezetnek külön központi retúrosztály kisfogyasztói csoportja. Ugyanis a Szövetkezet, mint telefonon kérdésemre közölték, csak 8 és 3 között fogad reklamációkat, én viszont ebben az időben dolgozom, és a munkám soha nem szólít a Frangepán utca környékére. Ezért úgy döntöttem, megvárom, amíg még néhány javítani való cikk összegyűlik, és talán a szomszédok új kávéfőzője is garanciális javításra szorul. Akkor azután veszek egy nap szabadságot, bérelek egy biciklit, és felkeresem az Eötvös utcát, a Frangepán utcát, meg más vevőboszszantó intézményeket, hogy kicseréljem azokat a vadonatúj selejteket, amelyekhez szerencsém volt hozzájutni. Csak tudnám, miért nem cserélheti ki a hibás árukat maga a bolt? k. i. Vevőbosszantó Hétfőn délelőtt betértem a Rákóczi út 9. szám alatti virágüzletbe, és egy világfi eleganciájával így szóltam: — Egy csokrot szeretnék küldetni a Gellért szállóba. — Nincs virágunk — hangzott a válasz. Egy kicsit meglepődtem. Kedves külföldi vendéget vártam a délutáni repülőgéppel, és szerettem volna néhány szál virággal fogadni. No de van még a Virágértnak fiókja Budapesten! De még mennyi! Legalábbis én több mint féltucatot látogattam meg ezen az esős délelőttön. A Rákóczi út 27-ben csak cserjék, bokrok és fák pompáztak, és a fáktól nem láttam a virágerdőt. — Hétfőn nincs virágunk — mondották itt is, ott is. Nem csüggedtem. Mint at lovagias magyar nép fia, meg Budapest virágváros akartam mutatni a külföldnek, hogy mindenünk van, virágunk is. Nekivágtam a Belváros rengetegének, miután a Tanács körúti fiókban is elcsodálkoztak groteszk kérésemen. Bekukkantottam még a Petőfi Sándor utcai és a Felszabadulás téri virágboltba is. Eredménytelenül. Ekkor kirobbantam: — Nincs virág? De hiszen május van! Az elárusítónő ugyancsak naptári adattal válaszolt: — De tegnap vasárnap volt! Feladtam a keresztkérdést: — Akkor se volna májusban tulipánja, szegfűje vagy orgonája, ha történetesen magáé volna ez az üzlet? Kedvesen és őszintén válaszolt : — Hogyne volna. Hiszen aideor hajnalban kimennék a kertészetbe. Illatos szerencsi tejcsokoládét küldtem kedves vendégemnek, és ezzel eleget tettem gavalléri kötelességemnek. De talán nem követek el tekintélyrombolást, ha megkérdezem a Virágért vezetőit: mi volna, ha sajátjuknak tekintenék az üzleteket, és egy szép hajnalon kisétálnának a kertészetbe? Most, amikor minden virág nyílik — ahogy a költő dalolja. (s. a.) Szerény kívánság A „magyar Svájcban” jártam, Csobánkán. Innen vezet az út a gyönyörű fekvésű kevélyi Lajos-forráshoz is. Nem csoda hát, hogy víkend-napokon a turisták százai tülekednek errefelé. A vidék szépsége azonban nem feledteti velük azt a boszszantó tényt, hogy több kilométeres körzetben sehol egy cukrászda vagy presszó, ahol a turista egy-egy gyümölcslével, feketével, fagylalttal, vagy egy kis söröcskével felfrissítené magát. Nem lehetne a csobánkai táj szépségeit egy presszó-cukrászda létesítésével tökéletesíteni? (dl) ■XÜ