Ludas Matyi, 1968 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1968-07-04 / 27. szám

MARK TWAIN : ^ cp MECTJ4VITWT0M Al 0R4MAT Gyönyörű új órám tizennyolc hónapja járt, nem késett, nem sietett, nem állt meg, s a szer­kezet egyik alkatrésze sem tört el. Már-már azt kezdtem hinni, hogy az idő múlását tévedhe­­tetlenül ítéli meg, s gépezetét és anatómiáját elpusztíthatatlannak tartottam. De végül is, egyik este elfelejtettem felhúzni, és lejárt. Olyan bánatos lettem, mintha a baj és rontás hírnökével találkoztam volna. Lassacskán azon­ban megvigasztalódtam. Találomra beigazítot­tam az órát, s elűztem aggályaimat, és babo­náimat. Másnap bementem a legjobb ékszerész­hez, hogy a pontos időt beállíttassam, s a cég feje kivette a kezemből az órát és fel akarta húzni. Aztán így szólt: __ Négy percet késik, a szabályozót át kell tolni. Le akartam fogni a kezét, meg akartam ma­gyarázni, hogy az óra hajszálra pontos. De nem, az a tökfej nem látott mást, csak hogy az óra négy percet késik, s a szabályozót kicsit előre kell tolni; így hát, míg én rémülten tán­coltam körülötte, és könyörögtem, hogy hagyja az órát békén, ő hidegen és kegyetlenül végre­hajtotta a szégyenletes merényletet. Az órám sietni kezdett. Napról napra jobban sietett. Egy héten belül őrjöngő lázt kapott, s az érvelése felment százötvenre, árnyékban. Két hónap múlva messze maga mögött hagyta a város ösz­­szes időjelzőjét, és tizenhárom nappal megelőz­te a naptárt. Az októberi lomb még tarkállott a fákon, s ő már a novemberi hóban gyönyör­ködött. A lakbérfizetés, számlakiegyenlítések, és más hasonló dolgok oly szédületes és végze­tes iramban közeledtek, hogy valósággal bete­gük lettem. Elvittem az órát az óváshoz, hogy igazítsa meg a szabályozót. Megkérdezte: javít­­tattam-e már? Nem, feleltem, nem kellett soha javíttatni. Gonosz gyönyörűség ült arcára, sóváran felfeszítette az órát, aztán kis hengert nyomott a szemébe, s vizsgálni kezdte a szer­kezetet. Jöjjek egy hét múlva, mondta, nem­csak igazítani, hanem tisztítani és olajozni is kell. Miután kitisztogatták, megolajozták, és megigazították, az órám rendkívül lelassult, s úgy ketyegett, mint az esti harangütés. Lekés­tem a vonatokat, lemaradtam a találkozókról, elmulasztottam az ebédet, az órám lassacskán négy napból hármat csinált, fokozatosan visz­­szahúzódtam a tegnapba, később a tegnapelőtt­ie, majd az elmúlt hétbe, és egyszerre csak azon vettem észre magam, hogy magányosan, egyedül bolyongok a múlt hetet megelőző hét­ben, s a világ eltűnik a távolban. Idestova fel­fedeztem magamban valami alattomos rokon­­szenvet a múzeumbeli múmia iránt, s szeret­tem volna elpletykálni vele. Újra elmentem az óráshoz. Ott, előttem, darabokra szedte az órát, s azt mondta, megnyúlt a hajszálrugója. Meg­ígérte, hogy három napon belül megkurtítja. Az óra ezután jó átlagos teljesítményeket ért el, semmi többet. Fél napig úgy ment, mintha kergetnék, s úgy nyüszített, zümmögött, viny­­nyogott, zakatolt és hortyogott, hogy a saját hangomat sem hallhattam tőle, s amíg bírta szusszal, az ország egyetlen órája sem vehette fel vele a versenyt. A nap hátralevő részében lelassúdott, és addig prücskörészett, míg a nap­közben elhagyott társak utol nem érték megint. Így hát huszonnégy­ óra elmúltával éppen idő­ben, rendjén érkezett meg az ítélőszék elé. Tisztes, és ildomos átlagokat ért el, és senki sem vádolhatta meg, hogy a kötelességénél töb­bet vagy kevesebbet teljesített. De a szürke át­lag nagyon sápadt eredmény lett egy óránál, ezért újra elvittem a műszert egy másik órás­hoz. Azt mondta, eltört a főrugó. Az igazat megvallva, fogalmam sem volt róla, mi az a főrugó, de nem akartam tudatlannak látszani idegenek előtt. Megjavította a főrugót, de amit az óra megnyert a révnél, elvesztette a vámon. Egy darabig szaladt, aztán megállt, majd megint szaladt, és így tovább, saját belátása szerint időzítve a szüneteket. És valahányszor elindult, úgy visszarúgott, mint a puska. Néhány napig kipárnáztam az oldalamat, végül azonban elvit­­tem a masinát egy másik óráshoz. Darabokra bontotta, s a roncsot sokáig forgatta a nagyítója alatt, majd azt mondta, hogy alighanem a ten­gellyel van valami baj. Rendbehozta, s újból megindította. Most már jól járt, csak tíz perc­cel tíz előtt a mutatók mindig úgy összecsukód­tak, mint az olló két szára, s ettől kezdve együtt vándoroltak. A dalai láma sem igazodhat el az ilyen jószágon, hát újból elvittem javításra. A mester közölte, hogy kiesett a kő, s a fogas­kerék meglazult. Megjegyezte, hogy a szerkezet egy részét ki kell cserélni. A bajokat orvosolta, s a gép most tisztességesnek mutatkozott; de olykor-olykor, miután vagy nyolc óra hosszat nyugodtan járt, megvadult benne minden; a szerkezet zümmögni kezdett, mint a méh, s a mutatók olyan gyorsan forogtak körbe-körbe, hogy egyéniségük teljesen elveszett, s az ember csak valami nagyon finom pókhálót látott az óra számlapján. Hat-hét perc alatt lerohanták a következő huszonnégy órát, s akkor csattanva megálltak. Nehéz szívvel elmentem még egy óráshoz, s figyeltem, amíg szétszedi a gépezetet. Aztán keresztkérdéseket akartam feltenni, mert a dolog kezdett elfajulni. Az óra eredetileg két­száz dollárba került, s én a javításokra már vagy két-háromezer dollárt költöttem. Amint vártam, és figyeltem, hirtelen régi ismerősömet fedeztem fel az órásban, egy hajdani hajóskapi­tányt, aki hajóskapitánynak sem volt valami jó. Gondosan megnézte az alkatrészeket, a többi óráshoz hasonlóan, s aztán ugyanolyan maga­biztosan kihirdette az ítéletet: — Magas a gőznyomás, a franciakulcsot a biztonsági szelepre kell akasztani. Nyomban szétvertem a fejét, és saját költsé­gemre eltemettettem. William bácsikám (sajnos, immár elhunyt) szokta volt mondani, hogy a jó ló addig jó ló, amíg egyszer el nem kapta a szárat, s a jó óra addig jó óra, míg órás kezébe nem kerül. És sokat törte a fejét, vajon milyen foglalkozást találnak a félbemaradt cserzővargák, puskamű­vesek, cipészek, mérnökök és kovácsok, de sen­ki sem tudta neki megmondani. (Fordította: Szász Imre) Mért áll itt e bádog-kanna? Ha e kérdés felbukkanna Csak egy lehet rá a válasz, Okája: Ez a Kékszakállú herceg Várának a kukája! Ez a férfi jó példával Elöljáró: Asszonyával vásárolni Velejáró, S mit a férfi-kötelesség Kiró rája, Vigyáz hitvese két teli Hálójára. De számít is hitvesének Hálájára, S mert a karját újság húzza, s Karórája, Másik fáradt, szabad kezét, Súlyos kezét ráhelyezi Asszonykája Vállájára . . (S. P.-E. I.) Odakinn hosszan csengettek. Az asszony nyitott ajtót. Középkorú, cserzett arcbőrű férfi állt a kü­szöbön. Kezében hatalmas dobozt ölelgetett: — A szövetkezetből jöttem, ké­rem ... Meghoztam a készüléket... Úgy érzem, alapos munkát végez­tünk. Nincs többé szellemkép, pri­ma a hang, egyszóval most már tökéletes. Azzal a helyére is tette a Deltát. Bekapcsolta. Remek volt a kép, remekül lehetett látni a koppenhá­gai baromfi-kiállítás ünnepélyes megnyitóját. A ház ura, Dobozlai, hitetlenül kérdezte: — Tessék mondani, ez most már mindig ilyen jó lesz? A szerelő fölényesen válaszolt: — Garanciális javítás. Ha bármi baj van a készülékkel, ismét hely­rehozzuk a hibát. Dobozlai idegesen legyintett: — Tudom. Hetekig telefonálha­tok, szaladgálhatok, amíg újra el­jönnek és munkához látnak. — Ön téved. Ezután nem kell várakoznia. Mert én itt maradok. Szövetkezetünk új szolgáltatása: szerelő a családban. Elhelyezünk egy függő­ágyat itt a szekrény és ruhafogas között. Letelepszem önöknél. Mégis csak ez a legegy­szerűbb, ha mindjárt itt vagyok a helyszínen és ha kell, azonnal in­tézkedem. Igényeim szerények. La­kás, teljes ellátás. A marhahúst va­dasan nem szeretem. S néha vesz­nek nekem egy pár apróságot. Té­likabátot, ezt, azt. Dobozlai forró kézszorítással pe­csételte meg az alkut. Végre! Soha többé nem kell szerelő után fut­kosnia. Konyakot bontottak, a har­madik pohár után Dobozlai azt suttogta ifjú felesége fülébe: — Ha udvarolni akar a szerelő úr, legyél hozzá kedves. Mert nem bírok a tévé nélkül élni. (1. sz.)

Next