Ludas Matyi, 1968 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1968-07-04 / 27. szám
MARK TWAIN : ^ cp MECTJ4VITWT0M Al 0R4MAT Gyönyörű új órám tizennyolc hónapja járt, nem késett, nem sietett, nem állt meg, s a szerkezet egyik alkatrésze sem tört el. Már-már azt kezdtem hinni, hogy az idő múlását tévedhetetlenül ítéli meg, s gépezetét és anatómiáját elpusztíthatatlannak tartottam. De végül is, egyik este elfelejtettem felhúzni, és lejárt. Olyan bánatos lettem, mintha a baj és rontás hírnökével találkoztam volna. Lassacskán azonban megvigasztalódtam. Találomra beigazítottam az órát, s elűztem aggályaimat, és babonáimat. Másnap bementem a legjobb ékszerészhez, hogy a pontos időt beállíttassam, s a cég feje kivette a kezemből az órát és fel akarta húzni. Aztán így szólt: __ Négy percet késik, a szabályozót át kell tolni. Le akartam fogni a kezét, meg akartam magyarázni, hogy az óra hajszálra pontos. De nem, az a tökfej nem látott mást, csak hogy az óra négy percet késik, s a szabályozót kicsit előre kell tolni; így hát, míg én rémülten táncoltam körülötte, és könyörögtem, hogy hagyja az órát békén, ő hidegen és kegyetlenül végrehajtotta a szégyenletes merényletet. Az órám sietni kezdett. Napról napra jobban sietett. Egy héten belül őrjöngő lázt kapott, s az érvelése felment százötvenre, árnyékban. Két hónap múlva messze maga mögött hagyta a város öszszes időjelzőjét, és tizenhárom nappal megelőzte a naptárt. Az októberi lomb még tarkállott a fákon, s ő már a novemberi hóban gyönyörködött. A lakbérfizetés, számlakiegyenlítések, és más hasonló dolgok oly szédületes és végzetes iramban közeledtek, hogy valósággal betegük lettem. Elvittem az órát az óváshoz, hogy igazítsa meg a szabályozót. Megkérdezte: javíttattam-e már? Nem, feleltem, nem kellett soha javíttatni. Gonosz gyönyörűség ült arcára, sóváran felfeszítette az órát, aztán kis hengert nyomott a szemébe, s vizsgálni kezdte a szerkezetet. Jöjjek egy hét múlva, mondta, nemcsak igazítani, hanem tisztítani és olajozni is kell. Miután kitisztogatták, megolajozták, és megigazították, az órám rendkívül lelassult, s úgy ketyegett, mint az esti harangütés. Lekéstem a vonatokat, lemaradtam a találkozókról, elmulasztottam az ebédet, az órám lassacskán négy napból hármat csinált, fokozatosan viszszahúzódtam a tegnapba, később a tegnapelőttie, majd az elmúlt hétbe, és egyszerre csak azon vettem észre magam, hogy magányosan, egyedül bolyongok a múlt hetet megelőző hétben, s a világ eltűnik a távolban. Idestova felfedeztem magamban valami alattomos rokonszenvet a múzeumbeli múmia iránt, s szerettem volna elpletykálni vele. Újra elmentem az óráshoz. Ott, előttem, darabokra szedte az órát, s azt mondta, megnyúlt a hajszálrugója. Megígérte, hogy három napon belül megkurtítja. Az óra ezután jó átlagos teljesítményeket ért el, semmi többet. Fél napig úgy ment, mintha kergetnék, s úgy nyüszített, zümmögött, vinynyogott, zakatolt és hortyogott, hogy a saját hangomat sem hallhattam tőle, s amíg bírta szusszal, az ország egyetlen órája sem vehette fel vele a versenyt. A nap hátralevő részében lelassúdott, és addig prücskörészett, míg a napközben elhagyott társak utol nem érték megint. Így hát huszonnégy óra elmúltával éppen időben, rendjén érkezett meg az ítélőszék elé. Tisztes, és ildomos átlagokat ért el, és senki sem vádolhatta meg, hogy a kötelességénél többet vagy kevesebbet teljesített. De a szürke átlag nagyon sápadt eredmény lett egy óránál, ezért újra elvittem a műszert egy másik óráshoz. Azt mondta, eltört a főrugó. Az igazat megvallva, fogalmam sem volt róla, mi az a főrugó, de nem akartam tudatlannak látszani idegenek előtt. Megjavította a főrugót, de amit az óra megnyert a révnél, elvesztette a vámon. Egy darabig szaladt, aztán megállt, majd megint szaladt, és így tovább, saját belátása szerint időzítve a szüneteket. És valahányszor elindult, úgy visszarúgott, mint a puska. Néhány napig kipárnáztam az oldalamat, végül azonban elvittem a masinát egy másik óráshoz. Darabokra bontotta, s a roncsot sokáig forgatta a nagyítója alatt, majd azt mondta, hogy alighanem a tengellyel van valami baj. Rendbehozta, s újból megindította. Most már jól járt, csak tíz perccel tíz előtt a mutatók mindig úgy összecsukódtak, mint az olló két szára, s ettől kezdve együtt vándoroltak. A dalai láma sem igazodhat el az ilyen jószágon, hát újból elvittem javításra. A mester közölte, hogy kiesett a kő, s a fogaskerék meglazult. Megjegyezte, hogy a szerkezet egy részét ki kell cserélni. A bajokat orvosolta, s a gép most tisztességesnek mutatkozott; de olykor-olykor, miután vagy nyolc óra hosszat nyugodtan járt, megvadult benne minden; a szerkezet zümmögni kezdett, mint a méh, s a mutatók olyan gyorsan forogtak körbe-körbe, hogy egyéniségük teljesen elveszett, s az ember csak valami nagyon finom pókhálót látott az óra számlapján. Hat-hét perc alatt lerohanták a következő huszonnégy órát, s akkor csattanva megálltak. Nehéz szívvel elmentem még egy óráshoz, s figyeltem, amíg szétszedi a gépezetet. Aztán keresztkérdéseket akartam feltenni, mert a dolog kezdett elfajulni. Az óra eredetileg kétszáz dollárba került, s én a javításokra már vagy két-háromezer dollárt költöttem. Amint vártam, és figyeltem, hirtelen régi ismerősömet fedeztem fel az órásban, egy hajdani hajóskapitányt, aki hajóskapitánynak sem volt valami jó. Gondosan megnézte az alkatrészeket, a többi óráshoz hasonlóan, s aztán ugyanolyan magabiztosan kihirdette az ítéletet: — Magas a gőznyomás, a franciakulcsot a biztonsági szelepre kell akasztani. Nyomban szétvertem a fejét, és saját költségemre eltemettettem. William bácsikám (sajnos, immár elhunyt) szokta volt mondani, hogy a jó ló addig jó ló, amíg egyszer el nem kapta a szárat, s a jó óra addig jó óra, míg órás kezébe nem kerül. És sokat törte a fejét, vajon milyen foglalkozást találnak a félbemaradt cserzővargák, puskaművesek, cipészek, mérnökök és kovácsok, de senki sem tudta neki megmondani. (Fordította: Szász Imre) Mért áll itt e bádog-kanna? Ha e kérdés felbukkanna Csak egy lehet rá a válasz, Okája: Ez a Kékszakállú herceg Várának a kukája! Ez a férfi jó példával Elöljáró: Asszonyával vásárolni Velejáró, S mit a férfi-kötelesség Kiró rája, Vigyáz hitvese két teli Hálójára. De számít is hitvesének Hálájára, S mert a karját újság húzza, s Karórája, Másik fáradt, szabad kezét, Súlyos kezét ráhelyezi Asszonykája Vállájára . . (S. P.-E. I.) Odakinn hosszan csengettek. Az asszony nyitott ajtót. Középkorú, cserzett arcbőrű férfi állt a küszöbön. Kezében hatalmas dobozt ölelgetett: — A szövetkezetből jöttem, kérem ... Meghoztam a készüléket... Úgy érzem, alapos munkát végeztünk. Nincs többé szellemkép, prima a hang, egyszóval most már tökéletes. Azzal a helyére is tette a Deltát. Bekapcsolta. Remek volt a kép, remekül lehetett látni a koppenhágai baromfi-kiállítás ünnepélyes megnyitóját. A ház ura, Dobozlai, hitetlenül kérdezte: — Tessék mondani, ez most már mindig ilyen jó lesz? A szerelő fölényesen válaszolt: — Garanciális javítás. Ha bármi baj van a készülékkel, ismét helyrehozzuk a hibát. Dobozlai idegesen legyintett: — Tudom. Hetekig telefonálhatok, szaladgálhatok, amíg újra eljönnek és munkához látnak. — Ön téved. Ezután nem kell várakoznia. Mert én itt maradok. Szövetkezetünk új szolgáltatása: szerelő a családban. Elhelyezünk egy függőágyat itt a szekrény és ruhafogas között. Letelepszem önöknél. Mégis csak ez a legegyszerűbb, ha mindjárt itt vagyok a helyszínen és ha kell, azonnal intézkedem. Igényeim szerények. Lakás, teljes ellátás. A marhahúst vadasan nem szeretem. S néha vesznek nekem egy pár apróságot. Télikabátot, ezt, azt. Dobozlai forró kézszorítással pecsételte meg az alkut. Végre! Soha többé nem kell szerelő után futkosnia. Konyakot bontottak, a harmadik pohár után Dobozlai azt suttogta ifjú felesége fülébe: — Ha udvarolni akar a szerelő úr, legyél hozzá kedves. Mert nem bírok a tévé nélkül élni. (1. sz.)