Ludas Matyi, 1970 (26. évfolyam, 1-53. szám)
1970-04-02 / 14. szám
A múltkoriban vitát rendezett a P. E. N. Club Irodalom és Televízió címen. Ott hallottam őt felszólalni. Komoly, elvi fejtegetését sajátos humorával fűszerezte. Gyakran nevettünk, s a jegyzőkönyvet vezető gyorsírók minduntalan kénytelenek voltak a szöveg közé iktatni. (derültség). Erre az élményemre hivatkozva kérem egy kis humorügyi beszélgetésre. — Ez is más, meg az is más — mondja a telefonba —, a humorhoz nem tudok és nem is akarok hozzászólni, a sztorizás meg éppenséggel nem kenyerem. Amin ott derültetek, az inkább irónia volt meg szatíra, mert ha az ember hatvanéves kora után sem tudja iróniával nézni a világot és önmagát, akkor mikor tudja... Újabb érvek, végül megadja magát: „Szívesen látlak.” Egy óra múlva a kapuja előtt toporgok. A kutya ugatására elébem jön, tessékelve mutatja az utat a házba. Szabadkozom, hogy cipőmön a fél hegy, le kellene verni valahol a sarat. — Hát igen! — sóhajt. — Ilyen pocsék egy március! Nézd — mutat körül —, már rég metszeni kéne a szőlőt meg a gyümölcsfákat, aztán még hó meg fagy...! — Legalább lesz tartalék nedvessége a földnek, ha jöna szárazság — mondom, hadd lássa, konyítok én is valamit a dologhoz. — Mert az jön — bólint rá és mesélősen: — volt nálunk, odahaza Balmazújvároson, egy gazda, bizonyos ... No, mindegy, minek hívták... Régen volt, még az első világháború előtt. Részes aratóként dolgoztam. Kegyetlen szárazság volt, hőség. Ahogy a rend végére értem, megpihenek kicsit, ő meg jön arra a dűlőúton. Megállt mellettem, akkor mondta: Tudod, Péter, ide két isten kéne. Az egyik, aki öntözné, a másik, aki szikkasztaná. — Köszönöm, ezt mindjárt le is írom. — Ezt? Minek? — Hát... ilyesmiket várok tőled. — Ejnye, de szerény vagy, habár — ami igaz, igaz — rátok félné egy kis népi humor... No, de nem akarom én kritizálni a Ludast. — Miért ne? — Nem, nem — rázza tagadóan a fejét, s hogy közben belépkedtünk a szobába, lenyom egy székre. Maga is leül a nagy íróasztala mellé, nézi az előtte halmozódó leveleket, amelyek a képviselőnek szólnak, és a frissen gépelt kéziratát, amelyben a fiatal költők problémájához szól hozzá. Nem zavarom, várok türelemmel, ismerem, úgysem tudja magában tartani a véleményét. Jól számítok, nemsokára felém fordul. — Majd azt mondják, a Veres Péter megint csak fújja a magáét. De hiszen mindenki a magáét fújja. Nem igaz? Én igenis hiányolom, hogy a Ludasban, amelyik pedig az egész országnak szól, alig-alig van paraszti humor. Még a rajzokban csak-csak, habár azok a parasztfigurák is inkább a Pesten ismert piacozók. Típus-parasztok, pedig a paraszt annyiféle, ahány vidék ... Most már beszél, már nem kell kérni, kérdezni. Mint annyi mindenről, erről is van véleménye, apránként gyűlt, gyűlt benne, s hogy sikerült megnyitnom a zsilipjét, csak győzzem jegyezni. — ... és van paraszti humor, de még mennyire! Persze — például — a szikes földnek másforma a humora, mint a fekete földé. A szikes megcsalja az embert, megkeseríti, ott születik az akasztófahumor, no meg az abszurd ... Igen, igen, nem csak Párizsban születik meg az, hanem megszületik a Hortobágyon is. Figyeld csak! — Történt néhány éve, hogy a Hortobágy szélén, az országúton álldngózott egy juhász. Azért állt oda, hogy az ostoba jószág a rohanó autók közé ne szaladjon. Ugyanis a nagy szárazság miatt kiégett legelőn egészen odáig vonultak a birkák, amint keresgélték a giz-gáz között az ehetőt. Hát egyszer csak megáll egy külföldi autó a juhász mellett, kiszáll belőle egy úriember és azt kérdezi: „Mondja, kérem, mikor esett itt utoljára az eső?” A juhász oldalt fordítja a fejét, a kalapjának a karimája alól fölles az égre, majd visszafordul az úriemberhez: „Itt? Eső? Tetszik tudni, van itt olyan ötéves bika (a béka. — A szerk.), aki még nem tanult meg úszni.” Ezután újra bírálat következik, majd némi elismerés és közben beesteledik. Fölállok, köszönöm a beszélgetést, távozni készülök. — Ne haragudj — mondja, miközben kikísér —, hogy nehezen adtam meg magam, de nincsenek túl jó tapasztalataim a humor művelőivel. Értsél meg, én nem haragszom, ha kifiguráznak engem. De csak akkor nem, ha engem figuráznak ki, nem pedig azt, akinek ők hisznek. Mert nem ismernek engem. A legkirívóbb példa erre az volt, amikor a felszabadulás után, mint valami Göre Gábort, hoszszú szárú pipával a szájamban ábrázoltak, holott soha életemben még csak nem is cigarettáztam. Sólyom László vUCiKp /xMarcJjjjv ,N,1-J^VUJ A GÉP IS EMBER REMEK ÖTLET — Amióta így álcázzuk a bejáratot, nincs munkáshiányunk...