Ludas Matyi, 1970 (26. évfolyam, 1-53. szám)
1970-02-05 / 6. szám
Amajor Tamás nemcsak kiváló színész, kitűnő futballista is. Legalábbis hozzám képest. Engem minden alkalommal átjátszik. Vagy két hónapja, amikor először akartam „fogni”, kihúzódott a bal szélre, egészen Kolozsvárig (vendégrendezés!), rá egy hétre a Televízióban próbáltam becsúszó szereléssel megállítani, de lefordult rólam, be a stúdióba, a rádiókabaréban „jenősködni” (erről még beszélünk), néhány nap múlva meg ügyes testcsellel elhúzott mellettem és fölszaladt egészen a Vörös Csillag Szállóba, hogy a Marseille-be induló válogatott csapatot lelkesítse (erről is lesz néhány közvetlen szavam). Most végre itt ül, szíves rendelkezésemre a Nemzeti Színház öltözőjében, egy órával a Tragédia kezdése előtt, hogy legyen bőven időnk. Itt ül és máris 1:0 a javára. Ugyanis rajta a luciferi jelmez, és engem ez feszélyez, mert tudom, ha a színész „beöltözött”, akkor már kezd átlényegülni és ugye — tetszenek ismerni Lucifert —, az magának, az úristennek is beolvas. Mondom is ezt neki, amikor nagy szívélyesen nógatni kezd: „No, tessék! Kérdezz! Rajta!” — Hát igen — mosolyog, természetesen luciferi mosollyal (jaj nekem, egyre jobban átlényegül) —, Lucifernek hatalma van és ez kétségtelenül fölényt jelent, habár ... Történt 1953- ban, egy vasárnap délelőtt, amikor Az ember tragédiáját hosszú szünet után először játszottuk. Az emberek valósággal megostromolták a régi Nemzeti Színházat. Már kezdésre szólított az ügyelő, a nézőtéren még a csillárokon is foglalt volt minden hely, odakint mégis jegyet követelt a tömeg. Én, mint Lucifernek álcázott igazgató, kinéztem az ablakon. Az emberek fölismertek és kiáltozni kezdtek: „Jöjjön ki a Major, jöjjön ki a Major!”ten inkább a mennyországba mentem. Ott volt jelenésem. De olyan ijedt kis ördögöt te még nem láttál. No persze, Egyiptomban már újra a régi voltam. Akkor jelentették, hogy szétoszlott a tömeg. Kopogtatnak, kihívják. Percek múlva jön vissza. — Negyvenkilenc! — mondja. — Heten voltunk azon a bizonyos legendás első előadáson, 1945. január 27-én, de most kaptam a negyvenkilencedik színész nevét. Ha ez így megy, majd akad olyan is, aki megesküszik, hogy Rátonyi Hajnalka is énekelt azon. Szerencsére, a korabeli újság pontosan megörökíti az emlékezetes matinét. Ezt a tudósítást most némileg kiegészítem : én egy kicsit késve érkeztem, ugyanis ahogy jöttem a Szövetség utcán, a kor szokása szerint megkértek, hogy segítsek egy teherautó liszt lepakolásban. Késtem, még a színpadon is lisztes volt a ruhám, de ez akkor nem tűnt fel egy nézőnek sem. — Bezzeg, most annál inkább föltűnik mindenkinek, amikor a tévében ... Szóval, a kabarét még úgyahogy elnézik az emberek, de amikor a múltkor részt vettél abban a körtáncban ...! Azt mondják, mégiscsak az ország első színházának a főrendezője vagy, kiváló művész, országgyűlési képviselő... — Miért? — vág közbe őszinte ijedséggel. — Roszszul táncoltam? — Nem táncoltál rosszul, de... — Már megijedtem — sóhajt fel megkönnyebbülten. — Értem, tehát a táncolást vállalod, de vajon ilyen büszkén vállalod a marseille-i vereséget is? Azt mondják a rosszmájúak, hogy részben a te lelkesítésednek az eredménye volt. — Nézd, én több ízben eredményesen lelkesítettem a csapatot, de belátom, a mai korszerű futballnál korszerűbb lelkesítésre van szükség. Sajnos, lemaradtam egy brosúrával, majd pótolom. — Jó lesz igyekezned, mert kedvenc csapatodnak, az Újpesti Dózsának máris szüksége van rá. A beszélgetésünk óta lejátszott II. Dózsa—Jéna találkozó azt bizonyította, hogy Major Tamás még mindig nincs tisztában a korszerű lelkesítéssel. Lehet, hogy nem is tanulmányozta. Úgy látszik, fontosabb neki a színház. Sólyom László humorögmi MajoR méri NAGYKÉPŰSÉG TÜRELEMJÁTÉK A HIPOCHONDER REGGELI OPERAMŰSOR A RÁDIÓBAN______ A férjem üzeni, hogy egy kicsit később jön De, még megvárja, mi lesz a Pillangókisasszonnyal... *