Ludas Matyi, 1970 (26. évfolyam, 1-53. szám)
1970-09-17 / 38. szám
1957 tavaszán — a pontos napra már nem emlékszem — felálltam a Múzeum-kávéház asztala mellől és az étteremben helyet foglaló nyilvános telefonfülkébe léptem. Ott egy érmét ejtettem a készülék bedobónyílásába, mely a szerkezetben félúton fennakadt. A kagylót ezek után elszomorodva visszaakasztottam a helyére, mire a készülék az egy érmémre négy telefonérmét vetett ki elém, mint a monte-carlói játékkaszinó zsetonra működő játékautomatái, becenevükön az úgynevezett „félkarú banditá”-k, nyerő számállás esetén. Ezen a telefonkészüléken játszottam ezután tíz éven át, mondhatom naponta, és soha többé nem nyertem rajta. A készülék minden esetben elvitte a pénzemet, egy-két kivételes esettől eltekintve, amikor legalább vonalat adott a tantuszomért. Törzsvendégségem tizedik esztendejének őszén, egyik este megdöbbentő esemény történt: a telefonkészüléket fényes délután ismeretlen tettes szőrén-szálán ellopta a fülkéből és elvitte, s már csak három drót állt ki a falból. Most utólag bevallom, tudom, nem vet rám jó fényt, de én nem tudtam őszintén bosszankodni a bestiális tolvajláson. Arra gondoltam, hogy talán egy végsőkig elkeseredett, de máskülönben talpig becsületes, hozzám hasonló vendég tette volt, más megoldást nem látva arra, hogy a kávéházba használható készülékbe A TÁVBESZÉLŐ REGÉNYE rüljön. Ezt a rosszat egy szürke hajnalon suttyomban a Távbeszélő Igazgatóság kapualjába helyezte, hátha megesik rajta a szíve egy becsületes műszakinak. A kávéház ezután nem is kapott már telefont, mert tatarozás előtt állt, néhány hónap múlva becsukta ajtaját, és másfél év után nyitotta meg ismét. Természetesen ott voltam a megnyitás napján. A zárt telefonfülke helyett egy falra elhelyezett, meglehetősen viharvert készülék állt, frissen felszerelve, melyben két óra tizenöt perccel a kávéház megnyitása után fennakadt a tantuszom. A készülékhez azóta majdhogy naponta jön ki a szerelő (tíz év alatt ez legkevesebb ezer kiszállást jelent, tessék utánaszámolni !) mivelhogy olyan nézet született, hogy nem a készülék a hibás, hanem a kávéház vendégei, akik mindenféle tárgyakkal és bele nem való pénzérmékkel rontják el azt. Született kételkedő vagyok, ezenfelül sértve is éreztem magamat, ezért egy kísérletre vállalkoztam: mindenféle váltópénzt vettem magamhoz, s egy jól működő készüléken kipróbáltam valamennyit. Kiderült, hogy a kisebb alakú pénzérmék, mint az öt és tízfilléres, hasonlóan a groschen, a báni, a kopejka és a félpennys, átgurul a készüléken és alul kiesik, míg a nagyobb alakú érem, mint a kétforintos, a Szent István ötös, a százlírás vagy a Napóleon-arany be sem fér a bedobó nyíláson. E kísérlet után helyet foglaltam aMúzeum-kávéház készülékének közelében, s egy katonai látcső segítségével megfigyeltem, midőn a szerelő a készüléket felnyitotta, mi van a belsejében? Nos, a készülékben sem gombot, sem söröskupakot, sem ételmaradékokat nem láttam elakadva, a készülék kizárólag telefonérmék bedobása nyomán romlott el. Miért mondtam el mindezt? Mert napjainkban az egész társadalom jogos felháborodása követeli — velem együtt — a telefonrongálók példás megbüntetését. Ugyanakkor joggal kérhetjük, hogy ne csak a telefonbetyárokat számoljuk fel a fővárosban, hanem a betyár telefonokat is. A kétfrontos harc itt is helyes módszer, öntsünk tiszta vizet a nyilvános telefonkészülékekbe. Ha csak nem ázik be tőle a vonal. Somogyi Pál CSAK PÜLT ALÓL K. Gy. budapesti lakos, másfél voltos elemet keresett. Nem talált. Ezt már akkor sejtette, amikor a hosszú-hosszú zarándokútra elindult. Ám, egyszerre észrevette, hogy a Szivárvány Áruház Baross téri szaküzletében egy vevőnek a pult alól adják a keresett elemet. Nosza kért ő is. Nem kapott. Aztán panaszkönyvet kért. Azt kapott. Meg jó tanácsokat. Hogy hová menjen. Na, nem elemért, hanem panaszkodni. Panaszkönyvi bejegyzésére hamarosan válasz érkezett. A vállalat sajnálja, egyetért, bocsánatát kéri, meg ilyesmik. Volt azonban a levélnek egy érdemi mondata is. Azt írták, hogy a panaszos menjen el a Baross téri áruházba, ahol a levél felmutatása ellenében teljesítik a kívánságát. K. Gy. elment és kapott elemet. A pult alól. Egy kicsi zacskóban, de megkérték, ne vegye ki a zacskóból az elemet, mert esetleg meglátják és akkor mások is kérnek. Lám, érdemes panaszkodni. A pult alól való árusítás nem szűnt meg ugyan, de a panaszos beverekedte magát a kiváltságosok közé, azok közé, akik pult alól is vásárolhatnak. (6) KISZÚRÁS! Fél éve vásároltunk egy újfajta autoszifont. Több mint egy hónapja, hogy tönkrement a kiszúrószelep belső gumija, és azóta hiába járunnk üzletből üzletbe, mindenhol csak régi szifonhoz való gumikat ajánlanak, igaz, hogy ezeket viszont ömlesztve. Úgy gondolom, annyi előrelátás elvárható lenne, ha ilyen nagy szériában gyártani kezdenek valamit, akkor ahhoz pótalkatrészekről is gondoskodjanak! Komlós Gábor Budapest GAZ panasz A pákozdi áruházban, 1970 májusában, vásároltunk egy propán-bután gáztűzhelyet, miután a székesfehérvári Gázgyártó és Szolgáltató Vállalatnál szóban közölték velem, hogy ez évben megkapjuk a gázpalackot. Júliusban, levélben, értesítettek, hogy a gázpalack bekapcsolásának időpontjáról, 1971-ben, írásban értesítenek. Így most a szép gázkészülék dísztárgyként áll a lakásban, de használni nem tudjuk. Nem lehetne-e megoldani, hogy a vállalat betartsa az ígéretét, illetve csak annak adnának el ilyen drága gázkészüléket, akinek a gázellátását is biztosítják. Magyar Imre Pákozd, Budai út 127. VÁLASZOLUNK OLVASÓINKNAK MOROG A MACKÓ H. Vilmosné olvasónk azt kérdi: igaza volt-e a badacsonyi postahivatal vezetőjének, aki egy szakácskönyv felvételét megtagadta. Olvasónk a könyvet egy németországi rokonának szerette volna kiküldeni, de a hivatalvezető szerint: szakkönyv nem küldhető külföldre. Levélírónk felhívta a hivatal vezetőjének figyelmét arra, hogy a könyvet Magyarországon adták ki — német nyelven —, feltehetően nem a hazai olvasók számára. Sőt, tréfából még azt is megjegyezte: ha más nem is, de egy „ács” szócska megkülönbözteti a szakkönyvtől. A hivatalvezető hajthatatlan maradt. Kinek volt hát igaza? — — kérdi tőlünk H. Vilmosné. Véleményünk szerint a postahivatal vezetőjének, akinek ébersége megakadályozta, hogy a kolozsvári töltöttkáposzta, az alföldi gulyás és a szegedi halászlé gyártási titka külföldre jusson. Félő persze, hogy a recept másképp is kijuthat, sőt az is elképzelhető, hogy konzerveinket képzett ipari kémek már vegyelemezték, és a magyar konyha ízeinek titka már nem titok többé. Ezért olvasónknak is igaza volt. De mit ér vele? B. Á. budapesti olvasónk söralátét-gyűjtő. Büszkén újságolja, hogy már 200 ilyen, keménypapírból készült, színes reklámokkal díszített korong van a birtokában és kiterjedt nemzetközi kapcsolatai révén a minap is kapott 11 darabot Svájcból. A vámhivatal a küldeményre 6 forint illetéket szabott ki. Olvasónk kiszámolta: egy alátétért 54,54 fillért fizetett, és most arra kíváncsi, hogy a belföldi érték hány százalékával vámolták el a legfeljebb eszmei értéket képviselő papírokat. Kötelességünknek érezzük, hogy olvasónk pontos választ kapjon, ezért egy szakbizottságot hívtunk össze, mely a következőt jelentette: Egy söralátét értéke 1 fillér. A rányomott festék 0,3 fillérbe kerül. Vigalmi százalék: 3,5 fillér. Eszmei érték 40 fillér. A küldemény vámolásával járó költségek (nyomtatvány, tinta, munkabér, SZTK, a pecsétek amortizációs költsége, stb.1, 5 forint, ez összesen 5 forint 44 fillér. Olvasónk tehát egészen csekély vámot fizetett és tegye szívére a kezét: ha egy „Ki mit gyűjt” klubban egy ötöst kértek volna az alátétek darabjáért, azt is megfizette volna. Na ugye’ Morog bizony, a Rákóczi út és a Puskin utca sarkán, itt dolgozik ugyanis, mint reklám, a Mackó-bisztró bejárata fölött. A mackó azért mozog, mert a hajdan ragyogó, gusztusos, kulturált kis bisztró, már jó ideje kocsmává, talponállóvá züllött, ahol rogyadozó térdű, réveteg tekintetű alkoholisták és gülüszemű részegek bámulnak, rummal „hígított”, hatalmas korsó sörök fölött, a francia salátát fogyasztó, riadt, meglepett vendégekre. A szörpivókat árulóknak tekintik, ellenségnek, a magányos nőket pedig molesztálják... Kérjük, hogy sürgősen szüntessék meg a bisztró talponálló kocsma jellegét. Nem átalakításra gondolunk — az legalább egy év, ha nem több —, javaslatunk sokkal egyszerűbb. És nem is kerül pénzbe. Sőt, egy napra sem kell bezárni az üzletet. Egy éjjel, záróra után, vigyék el a polcokról, a pultokról az alkoholtartalmú üvegeket és aztán takarítsák ki a helyiséget! Ez az egész, és meglátják, a bisztró másnapra magától is átalakul! Úgy bizony! Ha nem hiszik, próbálják meg! Talán a mackó se morogna többé a bejárat felett... Bodor Károly