Ludas Matyi, 1970 (26. évfolyam, 1-53. szám)

1970-09-17 / 38. szám

1957 tavaszán — a pon­tos napra már nem em­lékszem — felálltam a Múzeum-kávéház asztala mellől és az étteremben helyet foglaló nyilvános telefonfülkébe léptem. Ott egy érmét ejtettem a ké­szülék bedobónyílásába, mely a szerkezetben fél­úton fennakadt. A kagylót ezek után elszomorodva vissza­akasztottam a he­lyére, mire a készülék az egy érmémre négy telefon­érmét vetett ki elém, mint a monte-carlói játékkaszi­nó zsetonra működő já­­tékautomatái, becenevükön az úgynevezett „félkarú banditá”-k, nyerő szám­állás esetén. Ezen a telefonkészülé­ken játszottam ezután tíz éven át, mondhatom na­ponta, és soha többé nem nyertem rajta. A készülék minden esetben elvitte a pénzemet, egy-két kivéte­les esettől eltekintve, ami­kor legalább vonalat adott a tantuszomért. Törzsvendégségem tize­dik esztendejének őszén, egyik este megdöbbentő esemény történt: a tele­fonkészüléket fényes dél­után ismeretlen tettes szőrén-szálán ellopta a fülkéből és elvitte, s már csak három drót állt ki a falból. Most utólag be­vallom, tudom, nem vet rám jó fényt, de én nem tudtam őszintén bosszan­kodni a bestiális tolvajlá­­son. Arra gondoltam, hogy talán egy végsőkig elkese­redett, de máskülönben talpig becsületes, hozzám hasonló vendég tette volt, más megoldást nem látva arra, hogy a kávéházba használható készülék­be­ A TÁVBESZÉLŐ REGÉNYE­ rüljön. Ezt a rosszat egy szürke hajnalon suttyom­ban a Távbeszélő Igazga­tóság kapualjába helyez­te, hátha megesik rajta a szíve egy becsületes mű­szakinak. A kávéház ezután nem is kapott már telefont, mert tatarozás előtt állt, néhány hónap múlva be­csukta ajtaját, és másfél év után nyitotta meg is­mét. Természetesen ott voltam a megnyitás nap­ján. A zárt telefonfülke helyett egy falra elhelye­zett, meglehetősen vihar­vert készülék állt, frissen felszerelve, melyben két óra tizenöt perccel a ká­véház megnyitása után fennakadt a tantuszom. A készülékhez azóta majdhogy naponta jön ki a szerelő (tíz év alatt ez legkevesebb ezer kiszál­lást jelent, tessék utána­számolni !) mivelhogy olyan nézet született, hogy nem a készülék a hibás, hanem a kávéház vendé­gei, akik mindenféle tár­gyakkal és bele nem való pénzérmékkel rontják el azt. Született kételkedő va­gyok, ezenfelül sértve is éreztem magamat, ezért egy kísérletre vállalkoz­tam: mindenféle váltó­pénzt vettem magamhoz, s egy jól működő készü­léken kipróbáltam vala­mennyit. Kiderült, hogy a kisebb alakú pénzérmék, mint az öt és tízfilléres, hasonlóan a groschen, a báni, a kopejka és a fél­­pennys, átgurul a készülé­ken és alul kiesik, míg a nagyobb alakú érem, mint a kétforintos, a Szent István ötös, a százlírás vagy a Napóleon-arany be sem fér a bedobó nyílá­son. E kísérlet után helyet foglaltam a­­Múzeum-ká­­véház készülékének köze­lében, s egy katonai lát­cső segítségével megfi­gyeltem, midőn a szerelő a készüléket felnyitotta, mi van a belsejében? Nos, a készülékben sem gombot, sem söröskupa­­kot, sem ételmaradékokat nem láttam elakadva, a készülék kizárólag t­ele­­fonérmék bedobása nyo­mán romlott el. Miért mondtam el mind­ezt? Mert napjainkban az egész társadalom jogos felháborodása követeli — velem együtt — a telefon­­rongálók példás megbün­tetését. Ugyanakkor jog­gal kérhetjük, hogy ne csak a telefonbetyárokat számoljuk fel a főváros­ban, hanem a betyár te­lefonokat is. A kétfrontos harc itt is helyes módszer, öntsünk tiszta vizet a nyilvános telefonkészülé­kekbe. Ha csak nem ázik be tőle a vonal. Somogyi Pál CSAK PÜLT ALÓL K. Gy. budapesti lakos, másfél voltos elemet kere­sett. Nem talált. Ezt már akkor sejtette, amikor a hosszú-hosszú zarándokút­ra elindult. Ám, egyszerre észrevette, hogy a Szivár­vány Áruház Baross téri szaküzletében egy vevőnek a pult alól adják a kere­sett elemet. Nosza kért ő is. Nem kapott. Aztán pa­naszkönyvet kért. Azt ka­pott. Meg jó tanácsokat. Hogy hová menjen. Na, nem elemért, hanem pa­naszkodni. Panaszkönyvi bejegyzé­sére hamarosan válasz ér­kezett. A vállalat sajnálja, egyetért, bocsánatát kéri, meg ilyesmik. Volt azonban a levélnek egy érdemi mondata is. Azt írták, hogy a panaszos menjen el a Baross téri áruházba, ahol a levél felmutatása ellené­ben teljesítik a kívánságát. K. Gy. elment és kapott elemet. A pult alól. Egy kicsi zacskóban, de meg­kérték, ne vegye ki a zacs­kóból az elemet, mert eset­leg meglátják és akkor mások is kérnek. Lám, érdemes panasz­kodni. A pult alól való árusítás nem szűnt meg ugyan, de a panaszos be­­verekedte magát a kivált­ságosok közé, azok közé, akik pult alól is vásárol­hatnak. (6) KISZÚRÁS! Fél éve vásároltunk egy újfajta autoszifont. Több mint egy hónapja, hogy tönkrement a kiszúrószelep belső gu­mija, és azóta hiába járunnk üzletből üzletbe, mindenhol csak régi szifonhoz való gumikat ajánlanak, igaz, hogy ezeket viszont ömlesztve. Úgy gondolom, annyi előre­látás elvárható lenne, ha ilyen nagy szériában gyártani kezdenek valamit, akkor ahhoz pótalkatrészekről is gon­doskodjanak! Komlós Gábor Budapest GAZ panasz A pákozdi áruházban, 1970 májusában, vásárol­tunk egy propán-bután gáztűzhelyet, miután a szé­kesfehérvári Gázgyártó és Szolgáltató Vállalatnál szó­ban közölték velem, hogy ez évben megkapjuk a gáz­palackot. Júliusban, levél­ben, értesítettek, hogy a gázpalack bekapcsolásának időpontjáról, 1971-ben, írásban értesítenek. Így most a szép gázkészülék dísztárgyként áll a lakás­ban, de használni nem tud­juk. Nem lehetne-e meg­oldani, hogy a vállalat be­tartsa az ígéretét, illetve csak annak adnának el ilyen drága gázkészüléket, akinek a gázellátását is biztosítják. Magyar Imre Pákozd, Budai út 127. VÁLASZOLUNK OLVASÓINKNAK MOROG A MACKÓ H. Vilmosné olvasónk azt kérdi: igaza volt-e a badacsonyi postahivatal vezetőjének, aki egy sza­kácskönyv felvételét meg­tagadta. Olvasónk a köny­vet egy németországi ro­konának szerette volna kiküldeni, de a hivatal­­vezető szerint: szakkönyv nem küldhető külföldre. Levélírónk felhívta a hi­vatal vezetőjének figyel­mét arra, hogy a könyvet Magyarországon adták ki — német nyelven —, fel­tehetően nem a hazai ol­vasók számára. Sőt, tré­fából még azt is megje­gyezte: ha más nem is, de egy „ács” szócska meg­különbözteti a szak­könyvtől. A hivatalvezető hajthatatlan maradt. Ki­nek volt hát igaza? — — kérdi tőlünk H. Vil­mosné. Véleményünk szerint a postahivatal vezetőjének, akinek ébersége megaka­dályozta, hogy a kolozs­vári töltöttkáposzta, az al­földi gulyás és a szegedi halászlé gyártási titka külföldre jusson. Félő persze, hogy a recept más­képp is kijuthat, sőt az is elképzelhető, hogy kon­zerveinket képzett ipari kémek már vegyelemezték, és a magyar konyha ízei­nek titka már nem titok többé. Ezért olvasónknak is igaza volt. De mit ér vele? B. Á. budapesti olva­sónk söralátét-gyűjtő. Büsz­kén újságolja, hogy már 200 ilyen, kemény­papírból készült, színes reklámokkal díszített ko­rong van a birtokában és kiterjedt nemzetközi kap­csolatai révén a minap is kapott 11 darabot Svájc­ból. A vámhivatal a kül­deményre 6 forint illeté­ket szabott ki. Olvasónk kiszámolta: egy alátétért 54,54 fillért fizetett, és most arra kíváncsi, hogy a belföldi érték hány szá­zalékával vámolták el a legfeljebb eszmei értéket képviselő papírokat. Kötelességünknek érez­zük, hogy olvasónk pon­tos választ kapjon, ezért egy szakbizottságot hív­tunk össze, mely a követ­kezőt jelentette: Egy sör­alátét értéke 1 fillér. A rányomott festék 0,3 fil­lérbe kerül. Vigalmi szá­zalék: 3,5 fillér. Eszmei érték 40 fillér. A külde­mény vámolásával járó költségek (nyomtatvány, tinta, munkabér, SZTK, a pecsétek amortizációs költsége, stb.1, 5 forint, ez összesen 5 forint 44 fillér. Olvasónk tehát egé­szen csekély vámot fize­tett és tegye szívére a kezét: ha egy „Ki mit gyűjt” klubban egy ötöst kértek volna az alátétek darabjáért, azt is megfi­zette volna. Na ugye’ Morog bizony, a Rá­kóczi út és a Puskin utca sarkán, itt dolgo­zik ugyanis, mint rek­lám, a Mackó-bisztró bejárata fölött. A mackó azért mozog, mert a hajdan ragyo­gó, gusztusos, kul­turált kis bisztró, már jó ideje kocsmává, talponállóvá züllött, ahol rogyadozó térdű, réveteg tekintetű alko­holisták és gülüszemű részegek bámulnak, rummal „hígított”, ha­talmas korsó sörök fö­lött, a francia salátát fogyasztó, riadt, megle­pett vendégekre. A szörpivókat árulóknak tekintik, ellenségnek, a magányos nőket pedig molesztálják... Kérjük, hogy sürgő­sen szüntessék meg a bisztró talponálló­ kocs­ma jellegét. Nem átala­kításra gondolunk — az legalább egy év, ha nem több —, javaslatunk sokkal egyszerűbb. És nem is kerül pénzbe. Sőt, egy napra sem kell bezárni az üzletet. Egy éjjel, záróra után, vigyék el a polcokról, a pultok­ról az alkoholtartalmú üvegeket és aztán taka­rítsák ki a helyiséget! Ez az egész, és meg­látják, a bisztró más­napra magától is átala­kul! Úgy bizony! Ha nem hiszik, próbálják meg! Talán a mackó se mo­rogna többé a bejárat felett... Bodor Károly

Next