Ludas Matyi, 1970 (26. évfolyam, 1-53. szám)
1970-09-17 / 38. szám
ESKÜVŐI TAXI AMATŐR - Nem vállalna filmszerepet? - Már elígérkeztem a tévének. NEHÉZ MESTERSÉG - Minden alkalommal le kell innom magam, hogy egy ilyen ifjú költőt meg tudjak csókolni!... — Jenő, nekem roppant gyanús, hogy ez nem volt a véletlen műve! — Mondja, ezek a kulcsok idevalók ? PUKKADJANAK A SZOMSZÉDOK — Azért is nálam teremnek a legnagyobb dinnyék! Évek óta vívok elkeseredett harcot Odeszszáért. Sajnos, Ogyessza tartja magát. Azoknak, akik bevezető mondataim elmésségét nem érzékelték, hadd fejtem ki bővebben: e szép város nevét orosz ajkúaktól még sohasem hallottam Ogyesszának mondani, hanem csakis és kizárólag Odesszának. Az Ogyessza sajátos magyar találmány, melyet sajtónk — az ördög tudja, mért — szívósan propagál. És ha a sajtó valami hibásat propagál, annak mindig eredménye van. Egyszál magam egyebet nem tehetvén, levelezőlapokon világosítom fel kollégáimat tudatlanságukról, alkalmilag személyesen is szemükre lobbantom, persze teljesen eredménytelenül. Kötik magukat Ogyesszához, ők tudják, hogy miért. Valamelyik este Kulcsár István a tévében megemlítette ezt a várost, s természetesen Odesszának mondta, ahogyan kell. Most abban reménykedem, hogy hallották a sajtó dolgozói is, s végül mégiscsak győz az igazság. Akkor aztán újra harcba indulok Osztapenkóért. Mert a hősi halált halt parlamenter nevét is — miért? — következetesen hibásan, Osztyapenkónak írják a lapok. Pedig szobrán ott áll a neve. És mégis. Szeretettel ajánlom fentieket az Esti Hírlap figyelmébe is. I haj-csuhaj, szól a zene, verbunkosokat, toborzókat játszik... Valaki, egy jó torkú nótaénekes, dalol is hozzá: menjek katonának. Ennek azonban többrendbéli akadálya van. Először is már régen túl vagyok a katonaköteles koron, ihaj-csuhaj, másodszor pedig, ha menni akarnék sem mehetnék, mert a 6-os autóbuszon, ahol toboroznak, moccanni sem lehet. A vonatokon megtiltották a táskarádiók használatát — nem utolsósorban a Magyar Nemzet dicséretes buzgalmát illeti a hála érte —, de a villamosokon és autóbuszokon a helyzet változatlan. Az muzsikál, aki akar, s olyan hangerővel, amilyennel kedve tartja. Legjobb tudomásom szerint van ugyan egy régi rendelet, mely ezt tiltja, de nincs, aki ennek a rendeletnek érvényt szerezzen (pedig csak akarni kellene!). A 6-os azonban csuklós jármű, ülőkalauzzal felszerelve, mért szól hát a toborzó zavartalanul? De még inkább kíváncsi vagyok arra, hogy ki toboroz ilyen szenvedélyesen? Ki az a kötélidegzetű utas, aki a csúcsforgalom gyötrelmeinek kellős közepén verbunkosok hallgatásával szórakozik és szórakoztatja a nagyérdemű közönséget? A kocsi elején állok, a zene a végéből hangzik. Araszolva, mint egy hernyó, elkezdem préselni magamat a hang irányába. Így haladok nagy ügyesen és centiméterenként egyre hátrább-hátrább, amíg végre ott állok a toborzó forrásnál. A szép hangú táskarádió az ülőkalauz asztalkáján működik, mivelhogy az övé. Ihaj-csuhaj, menjünk katonának... Könnyű neki, mert fiatal lány az istenadta. * Ostoba szenvedélyeim egyike a pontos óra. Evégből derék, kiszolgált karórámat naponta kétszer igazítom a pontos időhöz, másodpercnyire. Reggel hét órakor a rádió szolgál erre a célra, este nyolckor a tévéhíradó előtt megjelenő óra. Ez utóbbi azonban egy kissé szégyenlős. Csak akkor hajlandó megmutatkozni, ha a tévéműsornak nincs késése, vagyis 1—2 perccel nyolc óra előtt. Ha a híradó nyolc óra után 1 perccel kezdődik, pontos időjelzés nincs. Holott néhány másodperc erejéig akkor is megmutathatnák az óra nyájas ábrázatát. Ha másért nem, az én kedvemért. Miért kell nekem azzal a tudattal elaludnom, hogy reggel hétig az órám nem jár pontosan? (1.) ez KÉTELY