Ludas Matyi, 1971 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1971-01-14 / 2. szám

A MAGYAR ÖKÖLVÍVÁS SIKERE - Így győznek a fiúk! ZORD IDŐ — Már me­gint nem húztál kesz­tyűt, fiacs­kám! NOSZTALGIA — Minden elmúlik, mint a mo­solycsekk ... A vevő, ki a tojást vette, halkan a főnök elé tette: „Vezető kartárs, semmi bla-bla, tojás ez, avagy pingponglabda?" A főnök nézett egy nagyot, de a tojás nem lett nagyobb, sütéséhez nem kell nagy ibrik, galambok tojták vagy kolibrik? Aztán így főzte a vevőt: „Labdájához vegyen ütőt, van itt a pulton több lepény, mind jó lapos és kőkemény.” Szőnyi Zoltán zs 2 újságíró, nevezzük Z.­B.- nek, elhatározta, hogy is­mét felkeresi Rumli Já­nosokat, a Ló utca 40. szám alatt. Öt évvel ezelőtt járt ná­luk utoljára, és erről a látoga­tásáról annak idején feltűnést keltő riportot int. Vajon mi tör­tént velük azóta? „Megnézem és megírom. Nem új ötlet — gon­dolta magában —, de a legtöbb esetben beválik.” El is ment rög­tön a Ló utcába, és becsengetett az ajtón: — Jó napot kívánok, Z. va­gyok, a Hírharsona munkatársa. Elnézést kérek, hogy zavarok, de egy riportot szeretnék készíteni önökről... — Fáradjon beljebb — mondta mosolyogva az asszony. — A kedves férje? — Itthon van. — Mi újság? Hogy élnek? Em­lékszem, annak­ idején, amikor először jártam itt, fel akarta robbantani a férjét dinamittal. — Én? — Nem emlékszik? Azután, hogy a férje kisbaltával támadt magára. — Az én férjem? Az újságíró elégedetten állapí­totta meg: az asszony megválto­zott azóta. Előnyére. Az arca teltebb, nyugodtabb lett, öt év­vel ezelőtt kész idegroncs volt, a szeme ide-oda ugrált, és a ha­ja belelógott sápadt, keskeny, el­gyötört arcába. A férj kijött az előszobába, az asszony bemutatta az újságírót, majd mindhárman bementek a szobába. — A kedves feleségével épp arról beszélgettünk, hogy öt év­vel ezelőtt, amikor maga hat nőt hozott fel a lakásba, mekkora botrány volt itt. .. — Kérem, én nem emlékszem, hogy... — Arra sem emlékszik, ami­kor a kedves felesége fel akar­ta robbantani magát? — Engem? — Igen. Amikor rájött, hogy a méreg nem hat. — Meg akart mérgezni? — Miután ön megpróbálta fel­darabolni a kisbaltával. Megvan még a kisbaltája? — De, szerkesztő úr, miért akartam volna feldarabolni? — Mert a kedves felesége ivott. — Az én feleségem? Az én feleségem csak ánizslikőrt iszik. — De annak idején nem ve­tette meg a rumot sem. „Nem akarnak visszaemlékez­ni — állapította meg az újság­író. — Nem is csodálom. Az­óta úgy látszik, sok minden tör­tént Rumli Jánoséknál. Azóta.­­Ez lesz a cikkem címe. És az alcím: Látogatás öt év után.” — Szépen berendezkedtek az­óta — nézett körül Z. a lakás­ban. — Á, még zongora is van! Ez igen! — Pardon, egy pillanatra! Ön azt állította, hogy a feleségem iszákos volt? — Ne beszéljünk róla. Ami el­múlt, az elmúlt. — Én sohasem ittam — zoko­gott az asszony. — Tudom — mondta az újság­író. — Maga csak azért szokott rá az italra, mert a férje rosz­­szul bánt magával. Elcsábított egy kiskorú diáklányt. De ez már a múlté, spongyát reá! Én azért jöttem, hogy megírjam: mi történt azóta? — Kikérem magamnak, én nem csábítottam el senkit! — Igaza van. A felesége spó­rolt pénzét adta oda a leány­nak. De ne beszéljünk erről. — Uram — mondta reszketve a férj —, előbb t­isztázni szeret­ném ... — Ami elmúlt, az elmúlt. Az­óta sok víz folyt le a Dunán. — Azóta? Mióta? — Nem szívesen beszélek er­ről. Nem akarom régi dolgokkal felidegesíteni. — Nem vagyok ideges! — or­dította a férj. — Akkor is így ordított, ami­kor a rendőrök megérkeztek. Azt ordította: „Megölöm! Megölöm!!” Mármint a felesége udvarlóját, akit itt talált pucéran a lakás­ban. — Jézusom! — sikoltotta az asszony, és elájult. — Látja, nem kellett volna fel­idéznem a múltat — mondta szemrehányóan az újságíró. — De maga erőszakoskodott! — Megölöm! — ordította a férj. — Megölöm! — Már megint kezdi? Azt hit­tem, hogy megváltozott. — Azonnal tűnjön el! — Jól van, na, megyek má!" Nem kell lökdösnie .. . Egy asztal repült utána, de Z. ügyesen félrehajolt, és futólé­pésben elhagyta a bérleményt. A ház kapuja előtt rágyújtott egy cigarettára, és amikor meg­látta a havat seprő házfelügye­lőt, így szólt: — Finom kis lakója van! Ezek a Rumli Jánosék semmit sem változtak. — Rumli Jánosék? — mond­ta csodálkozva a házfelügyelő. — Már régóta nem laknak itt. Egy nagyon kedves, szolid házaspár költözött a lakásukba ... Mikes György EGYIK FÜLÉN BE

Next