Ludas Matyi, 1971 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1971-01-14 / 2. szám
NŐI DOLGOK MENTEGETŐZÉS KUTYA-MACSKA BARÁTSÁG Az angliai Manstonból jelenti a Router hírügynökség, hogy egy Roy Tutt nevű állatbarátnak sikerült hosszú kísérletezések után kutyát és macskát kereszteznie. Mivel a cica angolul ,cat", a kutya pedig „dog”, az új állatot „cat”-nak nevezte el. (Magyarul talán citya lenne a megfelelő szó.) Az új kis állatok nagyon kedvesek, elölről kutyához, hátulról cicához hasonlítanak. Hangjuk a nyávogás és a vakkantás keveréke. A jelentés szerint többen kételkednek a dologban, mivel Mr. Tutt nem hajlandó részleteket elmondani a nevezetes nászból, talán puszta szeméremből. A továbbtenyésztés mindenesetre nehézségekbe ütközik, mert mindkét citya nőnemű. Ilyenkor látja az ember, hogy milyen szerencsénk volt ősszüleinkkel. Képzeljük csak el, hol tartanánk, ha nem Ádám és Éva lett volna a két első ember, hanem, mondjuk, Ádám és János, vagy Éva és Juliska. — Asszonyom, nem mi csináljuk a híreket, mi csak áruljuk azokat... (Az „International Herald Tribune*,lx»l) ABSZTRAKT MŰVÉSZ Éff. — Nem lózik a fejed? — Nem. Két paróka van rajtam . . . — Hová tegyem a fügefalevelet? LÁTHATÁSI NAP - A bíróság úgy ítéli, hogy Flokit kéthetenként meglátogathatom A z ember a maga leleményességével szakadatlan harcban áll a természet erőivel, hogy legyőzze és igájába hajtsa őket. Ezt a roppant erőfeszítést az alábbi, látszólag jelentéktelen, voltaképpen mély értelmű történettel illusztrálom. Vásároltam húsz deka dióbelet. Beletették egy papírzacskóba, jól megtömték, majd behajtogatva a zacskó füleit a kezembe nyomták. Elindultam hazafelé. Előbb kinyílt a zacskó teteje, kihullott belőle, ami a hegyiben volt. Visszanyomkodtam a többit, nosza, kiszakadt a zacskó csücske, ki potyogott, ami az alján volt. Akkor begyömködtem a zacskó alját, persze kihasadt a közepe, ott is kikandikált néhány szem. Visszaviszem, mondom az eladónak, jó ember, így kell ezt a drága gyümölcsöt csomagolni ? Azt mondja, ez nem olyan egyszerű. A diót nagyon nehéz csomagolni. Fejlett nyugati országokban sem tudnak jobbat, pedig ott több a csomagolóanyag meg a gép. — Milyen gép? — kérdem. — Miért kell a dió csomagolásához gép? — A dió csomagolásához nem kell gép, de a göngyöleg gyártásához, igenis, az kell. Mert ma már hódít a műanyag, meg az alufólia, meg a polipack. Ettől mi még messze vagyunk, és különben is a dió korszerű csomagolása egyike a legbonyolultabb problémáknak. Ki kellene írni rá valami pályázatot. Ebben lehet valami, gondoltam, és hazatértem a dió maradványaival. Otthon persze kevesellték szerzeményemet, nem lesz elég a süteményhez. Penitenciaként rám rótták, hogy pucoljak meg egy marokra valót a kamrában levő dióból. Néha ilyen kerülőutakon jut el az ember a nagy felfedezéshez. Ahogy pucolom a diót, egyszer csak a következő tűnik fel nekem. Milyen gondosan csomagolták be ezt a diót! Mármint ezt az eredetit, amit a kezemben tartok. Először is csináltak neki egy zöld védőburkolatot, puha, rostos anyagból. De ez még nem volt elég. Utána még egyszer becsomagolták — korszerűen! — vastag csonthéjfélébe, nehogy az értékes dióbél megsérüljön. Az ám, de még arra is gondoltak, hogy a göngyöleg (nem tudom, műanyag, polipack vagy alufólia-e), a közepén szépen összeragadjon, de csak annyira, hogy egy erélyes mozdulattal feltörhető legyen. Ez még nem minden. A dióbelet két teljesen egybevágó féltekére osztották, s a két részecskét belül finom hártyaszerű választófallal elkülönítették, hogy az egyik fele meg ne sértse a másikat, vagyis még belülről is illőn adjusztálták az árut. Majd minekutána ez megvolt, jött az ember a maga leleményességével, az egészet beleöntötte egy otromba papírzacskóba, aminek előbb kinyílt a teteje, aztán kiszakadt az alja és a közepe. A természet igába lett hajtva. Novobáczky Sándor: