Ludas Matyi, 1971 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1971-01-14 / 2. szám
A hivatalban meglepően nagy volt a sürgésforgás, annak ellenére (vagy tán éppen azért?), hogy nem volt félfogadás. Mindenki a legfontosabb év eleji teendővel, az évi szabadság beosztásával volt elfoglalva. Ez nagy koordinációs tevékenységet igényelt. A férjeknek például egyeztetni kellett a dátumokat a feleség és az ultipartnerek munkahelyeivel is, hogy egyszerre kérhessenek beutalót az üdülőbe. Aztán mindenkinek egyeztetnie kellett az időpontokat a saját helyettesével is, na, nem azért, hogy kölcsönösen helyettesíteni tudják egymást, hanem hogy egyszerre menjenek szabadságra, így zavartalanabbal pihenhetnek, nem tudja időközben az egyik a másikat megfúrni a hivatalban. Egyedül özvegy Pókainé ült nyugodtan kipárnázott székén, s végezte rendes napi munkáját, a számlakönyvelést. Miközben mindenki ide-oda szaladgált, telefonálgatott, ő fel sem kelt párnáiról. Szobatársai nem tudták mire vélni ezt a nagy nyugalmat, s végül az egyikük megkérdezte: — Maga mikor megy szabadságra, kartársnő? — Azt nekem mindig mások szabják meg. — De hiszen, tudtunkkal, teljesen egyedülálló... — Éppen azért. *— Hát ki rendelkezhet az ön szabadságával? — Például a Gázművek, a Vízművek, Elektromos Művek. Bizonyára maguk is szoktak olyan cédulácskákat kapni, amelyeken egyik vagy másik Művek értesíti jámbor fogyasztóját, hogy „a mérőszerkezet szabályszerű harántfekvésének ellenőrzése céljából’’, vagy más, hasonlóan fontos ügyben, szakközegei ekkor és ekkor felkeresnek majd, a jelzett napon valaki feltétlenül tartózkodjék a lakásban ... Ilyenkor mit tehet az ember, kivesz egy nap szabadságot, és várja a szakközegeket. — Ez nem lehet több évente 3—4 napnál. — Aztán mindig akad valami elintézni való a tanácsnál vagy más hivatalban. Mivel ott is olyankor van munkaidő, amikor nálunk, ezt is csak a szabadságomból oldhatom meg. Két-három napot ez is elvisz. Na és a tüzelő... — Az is egy nap. — Egy nap csak a megrendeléshez elég. Egy másik akkor kell, amikor a tüzelőt hozzák. Egy harmadik, amikor elmegyek reklamálni, hogy a tüzelő kevesebb, a por viszont jóval több a kelleténél. A negyedik napot akkor kell kivennem, amikor kijönnek ellenőrizni, jogos-e a reklamációm. Az ötödiket pedig akkor, amikor a pótszállítmány megérkezik. — És a fennmaradó napok? — A lakásban mintig elromlik valami: a fürdőkád lefolyója, a mosógép, a telefon, az ablakroletta. Hívni kell a szerelőt a házkezelőségtől, a Gelkától, a postától, a sarki ktsz-ből. ők is, természetesen, csak reggel 8 és délután 4 óra között jönnek, tehát a fogadásukra szabadságot kell kivenni. Ez is évente átlag négyszer előadódik ... — Akkor négy nap megint ugrik a szabadságból. — Négy? Legalább nyolc! Olyan csoda énvelem még soha nem esett meg, hogy egy szerelő mindjárt az első megígért időpontban megjelent volna... Radványi Barna Sajdik Ferenc: MEGKERP&fiK tűzolóMat: Milyen iparágat fejlesztenének? Várnai György: - Olyant semmiképpen sem, amelyiknek szaga van Erdei Sándor: - A híradástechnikát. i'l'r':111 !W!U l£ - A fodrászipart. Hegedűs István: - Az elektronika robotgépeket gyártó ipart. - Egy teljesen új iparágat javasolnék! - A léghajógyártást, mert már elegem van a gázolásokból ... - A konzervipart. Szűr-Szabó József: - Amivel meglephetnénk a világot! ’17-tó1 * - A dohányipart - Vagy a szórakoztató ipart, vagy a fegyvergyártást. ZOTVA - A papíripart... A CSALÁDI PERPATVAR MEGMENTHETŐK Kérdem én, akadt-e közöttünk, jobb érzésű magyar tévénézők között olyanynyira elidegenedett, elsivárosodott néző, akinek ne fogta volna szívét marokra a részvét, amikor a képernyőn megpillantotta valamelyik táncdalénekesünket ? Bizton merem állítani, hogy minden valamirevaló tévénézőt mély szánalom járta át a szánandó fiatal teremtések sorsa miatt. Elyiknak még szeme is könnybe lábadt, amikor megpillantotta rángatózó tagjaikat, fel- és alá ingó fejüket. Ilyen fiatalok... és máris ennyire betegek! Eleinte, mikor még csak egy-két táncdalénekesünk vitustáncát láttam, azt hittem, egyéni balsors, megindító, ám mégiscsak egyedi tragédia szemtanúja vagyok. Ám, amikor egyegy monstre táncdalszemlén vonultak fel, elfacsarodott szívvel kellett meggyőződnöm: valamennyien ugyanabban a szörnyű kórban szenvednek. Mindannyian egyformán rángatják fejüket, egyformán hányják-vetik tagjaikat. Szegénykék — gondoltam, hiába öltöznek tetőtől talpig csillámba, iurexbe, csipkegallérba, bársonytunikába, cilinderbe, aranyba és masniba, a fény, a gazdagság, a pompa miit sem ér, ha nincs egészség. No de ma már mindez meddő, felesleges okoskodás! Akár így, akár úgy — a lényeg: megnyílt számukra a gyógyulás útja! Saját szememmel győződtem meg róla. Először a nagy svájci parádéesten kezdtek a remény csírái kibontakozni lelkemben a tévé előtt. Sorra vonultak fel a parádésnál parádésabb külhoni táncdalénekesek, valamennyi élete bimbójában, és egynek se rángatózott a feje, egynek se vonaglottak tagjai. Valamennyi szépen, nyugodtan végigénekelte dalát úgy, hogy még mikrofont tartó keze sem remegett. Már akkor keresztülvillant agyamon — lehetséges, hogy mint egyszerű tévénéző szemtanúja lehetek korunk egyik nagy orvosi felfedezésének? A remény a napokban bizonyossággá vált: a híres, ugyancsak külhoni táncdalénekesnő tévéműsoránál. Ő sem hányta-vezette tagjait, teljesen nyugodtan viselkedett, vonaglás nélkül dalolta végig műsorát. A két eset egymás után nem lehet véletlen műve! Most már biztos voltam: valamelyik nagy kutatóorvos, Pasteur, Ehrlich, Robert Koch méltó utóda felfedezte a táncdalénekes-kért gyógyító írt. Orvosi Nobel-díjat neki! A következő gondolatom már — mint lelkes honleánynak — saját hazám felé fordult, de hiszen akkor a mi fiatal táncdalénekeslányainkat-fiainkat is meg lehet menteni! Kérő szóval fordulok a magyar társadalomhoz: akár gyűjtés útján is, de adjuk össze a gyógyszerért szükséges valutát. Hiszen fiatal emberéletekről van szó. Minden bizonynyal ők is búslakodnak sajnálatos fogyatékosságuk miatt. Milyen boldogok, milyen hálásak lennének ... Kertész Magda SÜRGŐSEBB VOLT A LAKÁSNÁL