Ludas Matyi, 1971 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1971-01-14 / 2. szám

ZEUSZ FELESÉGE jók­ a h­ála a jó sorsomnak, és újfent lehetőségem a­z nyílt, hogy az em­beriség nemes segíteni a­karásáról meggyőződhes­sek. Nem felvágni akarok, de akkora lumbágóval rendelkezem, hogy egy or­vosprofesszor mind a tíz ujját megnyalná utána. Mint tudjuk, a lumbágó alattomos fájdalom, mely állítólag a gerincoszlopban székel, de az embernek a nagylábujjától a feje búb­jáig nyilalt. Egykor délceg termetem olyan lett általa, mint egy sóskifli, így lum­­bágómról az is értesülhe­tett, akinek nem vonítot­tam a fülébe. Első utam természetesen az orvoshoz vezetett, aki rendkívüli módon sajnál­kozott, és elmondta: ha őt elkapja a lumbágó, akkor vasalódeszkán szokott fe­küdni és borogatja, de a borogatás nem biztos, hogy használ. Végül is megállapodtunk, hogy ab­ba is csapjon bele az a sistergés istennyila, aki a lumbágót kitalálta. Araszolva vonszoltam magam az utcán, amikor egy nénike lépett mellém: — Lumbágó? Bólintani akartam a fe­jemmel, de nem sikerült. A néni azonban megér­tette : — Nekem is van — mondta büszkén. — Forró fürdőt, kedveském. Ami­lyet csak elbír ... Főttem a vízben, amikor berontott a szomszéd: — Megőrült? Lumbágó­val vízbe? Azonnal ugor­jon ki a kádból! Ezen röhögnöm kellett volna, de nem mertem. Leengedtem magamról a vizet, megszáradtam, és ar­ra gondoltam, hogy kibon­tom a kád oldalát, és a lyukon kihengergőzöm, de lejött a negyedikről egy asszonyka: — Na, emeljük ki sze­gényt. Nekem is szokott lumbágóm lenni. Masszí­­roztatni kell — tanácsolta. — Megtaposni! — tette hozzá, és máris munkához látott. Én­­már nem nyivá­­koltam, mert a kád és a dívány között elveszítettem az eszméletemet, de senki sem segített megkeresni. Lumbágóm lassan köz­ügy lett. Legalábbis erre következtettem, amikor előkerült az eszméletem, és láttam, hogy az ágyam fe­lett egy kisebb konzílium tanácskozik. — A masszírozás csak árt! — szögezte le egy díjbirkózó külsejű dalra. — Csak semmi nyavalygás! Az én gyógymódom go­romba, de abszolút biztos — mondta, és összefogta a két bokámat, aztán mint egy rántani való csirkét, felemelt, és lógatott lefelé. — Na, látják? Már nem is visít — büszkélkedett, de nem sokáig, mert egy cin­­gár tisztviselő külsejű cvikkeres férfi akkorát rú­gott a bokájába, hogy el­ejtett. — Maga vadállat! Tönk­reteszi. Hoztam egy bra­zil gyógyszert, a sógorom küldte Albániából, aki szintén profi lumbágós. Ezt vegye be, és holnap csárdást jár — mondta a kis cingár, és összeszorí­tott fogaimat szétfeszítve, beleerőltetett néhány zöld pirulát, majd szeretettel si­mogatott: — Ugye, máris jobb? Ezen a napon még hat­féle gyógyszert etettek meg velem, ettől kicsit lilába hajló sárga lett a fejem, de a jóakaratú emberiség áradata csak nem szűnt meg. A BKV már külön­járatokat közlekedtetett a Boráros tér és a beteg­ágyam között. Az egyik drága ember melegítő pár­nát dugott alám, a másik kitépte, és jeges tömlőre cserélte. Valaki a lábamat tornáztatta, közben egy élemedett hölgy a homlo­kom csókolta, mondván: a szenvedőnek lelki vigaszt is kell nyújtani... Látogatóim természete­sen valamennyien lumbá­­gósok voltak, és a segítést mindjárt tapasztalatcseré­re is felhasználták. Heves vitát folytattak a különbö­ző gyógymódokról, a szlo­vákiai csontkovács módsze­reiről. Szerencsémre any­­nyira belemerültek a vitá­ba, hogy a lábaik között kicsúsztam. Az utcára von­szoltam magam, lefeküd­tem egy kukatartály tövé­be. Lassan hullott rám a hó, emberek jöttek-men­­tek, és undorodva néztek rám. — Részeg disznó — mondták, és tovább men­tek. De legalább békén hagytak... ősz Ferenc - Csak szórod a vacak villámaidat, de a konyhában minden reggel nekem kell begyújtani . . . A NAGY EMBER ÉLETÚTJA I GYORS KARRIER A STÍLUSOS HIRDETÉS AUTÓBUSZON

Next