Ludas Matyi, 1971 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1971-08-12 / 32. szám

vtr tetten lévén, folyton arról ábrándozom, hogy eljön az igazi, aki gyermekeim anyja lesz. Nemrég ismét felébredt bennem a reménység egy Vénuszt megszégyenítő szépség látványa révén. A másodperc tört része alatt beleszerettem a leányzóba, de mivel dologidőben tör­tént az ismerkedés, a hölgy csak azt mondta: „Tudja, mit? Este 6-kor legyen a Rábában!” Délelőtt 10 órakor is­merkedtünk meg, de gon­dolatban már akkor a Rábában voltam. Boldog­ságom mámorában hirte­len nem is gondoltam arra, hogy Győrött hány Rába nevű valami létezik. Nyil­ván nem győri kislány le­het! Négykor letettem a tol­lat és hazarohantam átöl­tözni. Fehér ing, lila nyak­kendő, virágcsokor, és már indultam a Rába felé. Mármint a presszó felé. Félórai izgatott üldögélés után eszembe jutott, hátha a Rába Hotelben vár rám a fekete csoda, életem napsugara, leendő gyerme­keim leendő anyja. Átro­hantam a hotelbe. De há­romnegyed hatnál ott sem bírtam tovább. Elvágtat­tam a Rába borozóba, hát­ha ott vár rám álmaim tündére, majd onnan a Rába Művelődési Központ­ba siettem, ahol éppen az ateizmusról tartott előadási ISI®­­ól „ESTE 6-KOR LEGYEN A RÁBÁBAN!” valaki. Mit tudhatom, leendő nejem hátha ateista, és ezen az előadáson ke­rülünk össze véglegesen. Éppen hat óra volt, de a fekete szépségnek nyomát sem láttam. Hattól hétig a következő helyeken jár­tam még: Rába utca, Rá­­ba-bolt, Rába-gyár, Rába sportpálya, Rába-mozi, Rá­ba horgásztelep. Mind­hiába! Hét óra előtt öt perc­cel a Rába-hidakon rohan­gáltam, mint egy őrült, de Vénuszomat egyiken sem láttam. Pedig világosan hallottam magamban az édesen búgó hangot: „Este 6-kor legyen a Rábában!” összeszedtem maradék szellemi kapacitásomat, de már csak a Rába folyó ju­tott eszembe. — Hát persze t­t csap­tam homlokomra, hiszen az összes többi intézmény erről kapta nevét. Hogy milyen okos az a kislány, és én milyen hülye va­gyok! Elegáns csukafejes­sel a folyóba vágtam ma­gam a leforgalmasabb partszakaszról. Igaz, már hét óra múlt öt perccel, de ott voltam, a Rábában. De nem jött. Melyik Rá­bában várt rám? Környei Tibor WESTERN MEGKÉRDEZTÜK ,szo Mi az abszolút karrier? Barát József: - Ha valakinek a szobortalapzatát évről évre bővítik. Endrődi István: — Kifúrt a gazember!. Dallos Jenő: - Ekkora íróasztal.­ Mészáros András: Erdei Sándor - Ha valaki egyszerű munkakörből is ellenőrizni tudja az egész vállalatot. Tál­ics Imre: — Aki előtt minden ajtó nyitva áll! - Ha valaki egyszerű egyetemi tani bál lángossütővé küzdi fel magát... - Lám, a főnök megint feltört. Eddig csak párnázott ajtaja volt, most párnázott szobája is lesz... !" Várnai György: Brenner György: - Ha valakit az életrajzírója mindenhová elkísér... Fülöp György: * A nagymama, mint nag­­j­­­jaink minden nagy­­­ mamája, szorgos né­zője a televízió minden mű­sorának. Ha mégis valame­lyik műsort előnyben része­síti, akkor ez a sportolás. Nagymama kivétel nélkül minden sportműsort meg­néz, végigizgul és kommen­tál. Kommentárjai, utólagos megjegyzései eleinte meg­hökkentettek. Ökölvívás volt aznap a tévében. — Láttam ezeket a bok­szotókat, fiam — újságolta izgatottan. — Szegény fiúk... — Miért szegények, nagy­­anyó? — Hát, hogy azok mekko­rákat kapnak! Van szívük olyan nagyokat ütni egy­más fejére, hasára... Én úgy sajnáltam őket... — De drága nagymama, nem muszáj nekik. Ha nem tetszik, abbahagyhatják ... — A szívem szakadt meg értük... — szipogta és tö­­rölgetni kezdett valamit a szeme alatt. Nemsokára jött a vívás. — Láttam azokat a vívó­kat, fiam — lelkendezett másnap. — Szegény édes­anyák ... — Miféle édesanyák? — Hát a vívófiúk meg­­lányok édesanyjai! Végig kell nézniök, hogyan szur­­kálják össze a gyerekei­ket ... — De kedves nagyanyó­ka, azok a szúrások nem fájnak ... — Ilyet már ne mondj... Akkorákat sikoltoznak sze­gények a fájdalomtól, hogy a hideg szaladgál az ember hátán ... Szerencsétle­nek ... Hát még amit a súlyeme­lés után mondott! — Ilyet még, fiam, nem láttam, ilyet el sem tud­tam volna képzelni... — sopánkodott nagyanyó. — Képzeld csak el: kétszáz kilót kell felemelni annak a szerencsétlen fiatalem­bernek ... — Miért kell? Egyáltalán nem kell. Passzióból csinál­ja. Sportból. — Azt hiszed, vén bolond vagyok? ... Tán nem lát­tam a szenvedő arcukat, a velőtrázó kiáltásaikat? Azo­kat a dögnehéz vasakat emeltetni ilyen fiatal gye­rekekkel ... A mi falunk­ban a malmos szigorú em­ber volt, de még az sem engedte, hogy a molnárle­gény fél mázsánál súlyo­sabb zsákot vigyen a vál­lán ... Azután végigsajnálta a nagymama a futballistákat, akik szegények folyton le­huppannak a földre, az úszókat, akik megfáznak a hideg vízben, a futókat, akik kiszaladják a tüdejü­ket, pedig nem is kergetik őket, a magasugrókat, akik a hátukra esnek, a torná­szokat, akik elszédülnek, a görnyedő kenusokat, a ge­­bedő kajakosokat, a hajlon­gó evezősöket, a tekergőző kosárlabdásokat, a fullado­zó vízilabdásokat. — Édes fiam, szólj a sze­relőknek, sürgősen jöjjenek ki — fordult hozzám a mi­nap. — Gondold el, elrom­lott a készülékem, és hol­nap sportközvetítés lesz. Borzasztóan sajnálnám, ha nem tudnám borzasztóan sajnálni a fiúkat... Novobáczky Sándor

Next