Ludas Matyi, 1971 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1971-01-07 / 1. szám
AGGASZTÓ MÉRLEG ■ — tavaly százhuszonhéttel többen kívántak boldog új esztendőt!... KELLEMES PERCEK OD a: Ifi ! — Megpróbálom, hátha a kezembe tud számolni egy ötvenest elsejéig ... — Képzeld, szivi! Kaptam az új Trabantodért egy bundát! „FRÖCSI" CIPÓ FOGD BE A SZÁD, ÉS NE SÍRJ! Újabb nagyjelentőségű felfedezéssel gazdagította a tudomány az emberiséget. Régóta kínozza már a nőket a hagymatisztítást kísérő könnyezés. Most a Michiganállambeli egyetem élelmiszertudományi intézetében a kutatók rájöttek arra, hogy aki csukott szájjal vág hagymát, az nem könnyezik. Dr. Clifford Bedford, az intézet egyik tudósa tisztában van az új felfedezés nehézségeivel: - A módszer tökéletes, de kérdés, hogy alkalmazásra kerül-e széles körökben. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy a nők jobban szeretnek sírni, mint csukva tartani a szájukat, kérdés egész váratlanul ért. Nem filozófiai szemináriumon, nem társaságbeli vitában kaptam, nem is mindenre kíváncsi, kiskorú barátom adta föl, hanem a Hivatalban, a Főelvtárs titkárnője. Jól emlékszem, amikor beléptem a szobájába, illemtudóan köszöntem, majd tisztes távolságban megállva az íróasztala előtt, belerebegtem a nevemet abba a füstfelhőbe, amely ott gomolygott. Teltek a perceik, és több szólamban, hosszú strófákat krákogtam, mire szíveskedett általdugni a gomolygáson csinos fejecskéjét. Végigmért szigorú, de igazságos tekintettel, és igen komoly, tárgyilagos, vagyis a tisztségéből következő hangon szólt: — Honnan van az elvtárs? — Tessék? — néztem vissza értetlenül, mert kételkedtem benne, hogy jól hallottam-e, amit hallottam. — Tehát: honnan? — kérdezte a titkárnő újra, fejét félrehajtva. Zavaromban fülig pirultam, és gyomrom táján olyan remegést éreztem, mint utoljára diákkoromban, amikor készületlenül álltam a katedra előtt. Megpróbáltam fölidézni tudatomból, sőt a tudatom alattiból minden adatot, amely a nagy „honnan”-ra felel. Kínos pillanatok múlva fölbukkant agyamban Darwin, majd Engels neve, sőt — bevallom —, a paradicsomi história is előtolakodott, azután Ady Endre súgott a fülembe és már-már kiböktem: Mit érdekel a honnan? Vagyok, mint minden ember, fenség... — Tehát megtudhatom, hogy honnan tetszett jönni hozzánk? Megkönnyebbülten fölsóhajtottam. Ez mindjárt más! Igaz, hogy én nem hozzájuk mentem, hanem a Főelvtárshoz, de ha náluk olyan családias a hangulat, hogy ők ketten többesszám első személyben léteznek, akkor a legkevesebb, hogy őszintén válaszolok nekik erre, az immár értelmessé fogalmazott kérdésre. — Odahazulról — mondtam hát röviden és szabatosan. — Kérem, ne tessék viccelni! — De, bocsánat... — Azt hiszi, hogy privát kíváncsiságból kérdezem? — Jaj, dehogy, csak... — válaszoltam és sikerült lenyelnem a folytatást, mert írva vagyon. Tiszteld a titkárnőt, és rövid lészen a te ügyintézésed! Igyekeztem hát olyan arcot vágni, mint aki elnézést kér azért, hogy egyáltalában a világon van, és megmondtam ismét a nevemet, valamint közöltem, hogy a Főelvtárs vár engem. — Hm! — bólintott a titkárnő. — Majd ha lebeszélt, beszélek, addig tessék helyet foglalni. Leültem, és lelki szemeim előtt megjelent a Főelvtárs, amint a dermesztő hidegben kihajol a negyedik emeleti ablakán, és lebeszél a földszintre vagy talán egészen a járdára valakihez. Arra tértem magamhoz hosszas várakozásomból, hogy nyílt a párnázott ajtó, kilépett a Főelvtárs és miközben kedvesen mosolyogva üdvözölt, rosszalló fejcsóválással szólt a titkárnőjéhez: — Ej, Klárikám, miért várakoztatja a szerkesztő urat! — Bocsánat — szisszent föl sértetten a titkárnő —, de az elvtárs nem mondta, hogy szerkesztő úr, Sólyom László