Ludas Matyi, 1973 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1973-06-14 / 24. szám

ű, de kellemetlen! A ma reggeli lapban ol­vastam egy hírt, mi­szerint Prács Béla sikkasz­tási ügyét tárgyalja a bíró­ság. Bélával valamikor együtt kerültük az iskolát. S mit tesz a véletlen? Itt, eb­ben az elhagyatott mellék­utcában, elegáns galamb­­szürke ruhájában, fején hó­fehér szalmakalappal, szem­be jön velem Prács Béla. Talán még nem vett észre. Meneküljünk! Ruganyos, párduc lépteimmel máris ott termek az utca másik oldalán. Rémülten látom, hogy ő is irányt változtat, s egyenesen felém tart. Be­rohanok egy telefonfülké­be, s reszkető ujjakkal tár­csázok. Béla bedörömböl: — Nem dobtál be tan­­tuszt. Kibotorkálok a fülkéből. Derűs mosolyt erőltetek magamra. Béla úgy látszik, egyelőre szabadlábon véde­kezik. A tapintat úgy kí­vánja, ne említsem, hogy tudok a sikkasztási ügy­ről. Vidáman rákiáltok: — Szevasz, öregfiú! Amint látod, egy kicsit szórako­zott vagyok. Büszke, acélos tekintet­tel, keményen a szemembe néz: — Igen. Szervusz. Egyik lábamról a másik­ra állok. Remegő kézzel meggyújtok egy cigarettát a filteres végénél. Vala­mit már mondanom kelle­ne. Kínos ez a csend. Za­vartan motyogok. — Hogy van a család? Béla továbbra is farkas­szemet néz velem: — Köszönöm, megvan­nak. Megint csönd. Hosszú, kí­nos csönd. Melegem van. Szellő sem rebben. A fe­jem búbjáról lassan megin­dul lefelé egy verejték­­csepp: — Mi van a régiekkel? — dadogom. Béla továbbra is mereven bámul rám. Szinte hipno­tizál. Hűvösen ejti a sza­vakat: — Már rég találkoztam a régiekkel. Elszánt mozdulattal el­fordítom a fejem és óriási érdeklődéssel tanulmányo­zom egy Háztartási bolt kirakatát. Béla most szigo­rúan rámkiált: — Mit hallottál rólam? Rettenetes zavarban va­gyok. Erre mit felelhetek? — Semmi különöset nem hallottam. Látom, jól vagy. Egy kis pocakot eresztet­tél. De azért még biztosan tetszel a lányoknak. Min­dig nagy kópé voltál! Tréfásan hátbavágom. Béla ridegen mered rám. — Ne ütögesd a hátam és ne beszélj mellé. Újsá­­got nem olvasol? — Hehe. Dehogynem. A Tündérujjak régi évfolya­mait. A kézimunka a hobbym. Megragadja a gallérom és keményen maga felé for­dít: — A ma reggeli lapok megírták, hogy sikkasztot­tam. Olvastad? Érzem, hogy céklavörös leszek. — Olvastam, de biztosan valami tévedés. Teljes kép­telenség, hogy te ... — Miért volna képtelen­ség? Igenis sikkasztottam. Nem is néhány forintról van szó. Idegesen közbevágok: — Te tudod. Megbocsá­tasz, de most mennem kell... Gúnyosan mosolyog: — Elmennél, mi? Elsza­ladnál a felelősség elől? Ér­zed, hogy bűnös vagy, mi? Lassan zsibbadni kezd a tarkóm körül: — Én? — Igaz, hogy sikkasztot­tam, de ezért te vagy a fe­lelős! Milyen ember az olyan, aki látja, hogy a barátja kétnaponként va­donatúj öltönyben sétál a Váci utcában és nem kérdi meg: mondd csak öregem, miből telik neked kétna­ponként új ruhára? A két­ezer forintos havi fizeté­sedből?! Eleget láttál en­gem az éjszakai szórakozó­helyeken is, ahol én voltam a császár. Ha már a fizető­pincér sem kérdezte meg, milyen pénzből egyenlítem ki a pezsgőszámlát, mert nem jöttél oda te az aszta­lomhoz, hogy: „Állj meg, a vesztedbe rohansz!” Kutya­kötelességed lett volna, hogy a lejtőn elkapd a gal­léromat! No, szervusz, most hazamegyek és lefekszem, mert holnap korán kezdő­dik a főtárgyalás. Nem akarok álmosan válaszolni a keresztkérdésekre. Még csak annyit mondok, mély­­ségesen szégyellheted ma­gad! — dört­ént rám szigoro­rúan Prács Béla, aztán gő­gös, büszke tekintettel, egyenes derékkal elmasíro­zik. Én pedig görnyedt hát­tal, mardosó bűntudattal botorkálok hazafelé ... Galambos Szilveszter 1 H­EGKERP&n Hogyan kér a demográfiai J­ ÉK tüzolófoHRT: ülhetnénk ki hullámvölgyből ? - Ráoh - Rendeletet hoznék, hogy mindig ikreket szüljenek a nők! - Nem ismerik a rendelkezést, hogy gyermektelen há­zaspárok kötelesek este nyolckor elzárni a televíziót? - A gólya hozza a lakáskulcsot, a többit pedig bízza rá az illetékesekre. - Ne menj be, szívem! Már most felvették a gye­reket a bölcsődébe, a napközibe, a szakközépisko­lába és az egyetemre! — Nagycsaládos házaspá­r A harmadik gyerek után soron kívül adnám a kocsit. Sajdik Ferenc ú­ rnak mikrobuszt juttatnék.­­ Szaporítanám a propaganda-előadásokat. — Mint egykor régen, huszárezrednek kellene állomásoz­nia minden városban. - Hatástalan antibébi-tablettákat gyártanék. c » » » I 5 » » » * » § i i » » » » IX ikönyökölök az ablakon és nézem az utca for­gatagát. Nekem ez olyan, mint másoknak a tévé­né­zés. Az ablak az én tele­vízióm, mely annyiban kü­lönbözik az igazi tévétől, hogy jobb és változatosabb a műsora, és olcsóbb az előfizetési díja. Emellett sohasem romlik el és a re­dőny lehúzásával könnye­dén kikapcsolható. Reggel, amikor felkelek, megnézem az „Egy perc meteorológia” című műsort, amely mindig pontos és megbízható. Amíg a rádió például azt mondja, hogy az ország keleti felében eső, a nyugatin pedig napsütés várható és én töprenghe­tek, hogy melyik feléhez tartozom, addig az ablakon kitekintve rögtön megálla­píthatom: az ég tiszta, a le­vegő párás. Ha élénk szél­mozgás van, azt a nők szoknyájából, vagy a kalap­juk után szaladó férfiak­ból észlelem. Ezután rendszerint divat­­bemutató következik. A munkába siető manökenek bemutatják, hogy milyen ruhakölteményeket visel a dolgozó nő. Kitűnőek a gyermekmű­sorok. Az utca közep­én fo­cizó gyerekek változatos programot adnak, időnként egy betört ablak drámai konfliktusával színesedik a műsor. Ezután következik a piaci jelentés. Az asz­­szonyok szatyrából látom, hogy milyen volt a felho­zatal és beszélgetésükből az árakról is tájékozódom. Ha az utcai műsor unal­mas, akkor kis kamara­da­rabokban is gyönyörködhe­tek, a szemben levő abla­kokban. Itt éjszakai műso­rokat is közvetítenek, dél­előtt. Számos program még 18 éven felülieknek sem ajánlott. Ezekben a műso­rokban gyakori a sztriptíz­is, aminek az az érdekes­sége, hogy teljes műfaji tisztaságában mutatják be. Egy nő bejön, levetkőzik, aztán felöltözik és vége. Nem csinálnak a mondani­való köré másfél órás, unalmas modern drámát, mint az igazi televízióban. Kora délután kezdődik a naponta megismétlődő szép­ségverseny. A mezőny óriá­si, a vetélkedő izgalmas, különösen azért, mert en­nek a versenynek én va­gyok a zsűrije, minden megkötés nélkül osztogat­hatom a díjakat és helye­zéseket. Rendkívül izgalmasak a közlekedési műsorok. Na­ponta rendeznek koccaná­sos baleseteket. Ilyenkor az autósok kiugranak a kocsi­ból és egymásnak rohan­nak. Dialógusaik életsza­­gúak, néha ugyan triviáli­sak, mint egy mai színműé, de mindig realisták. Az alkoholellenes pro­pagandaműsorokat a sar­kon levő kocsmában ren­dezik. Innen tántorognak ki a szereplők a színre. Né­ha kacagtató burleszket, máskor elidegenítő jelene­teket játszanak. Időnként megjelennek a képben a fe­leségek is, ekkor lesz csak igazán izgalmas a műsor, nemcsak nekem, a néző­nek, hanem a főszereplő­nek is. A szemben levő ház egyik ablakában a Szabó családhoz hasonló folyta­tásos családregényt látha­tok. A férj most a harma­dik feleségénél tart, felvo­nulnak az anyósok, a gye­rekek, minden nap törté­nik valami új és izgalmas. Legutóbb egy fiatal lány szerepelt az egyik folyta­tásban, de váratlanul ha­zajött a harmadik feleség. Esküszöm, hogy ez a rész izgalmasabb volt, mint a Hosszú forró nyár. A fiatal lány átélte a szerepét, ta­lán csak a feleség volt har­sányabb a kelleténél. A híradóműsorok rendkí­vül frissek, aktuálisak és mindig arról beszélnek, ami az utca emberét is érdekli. Itt ugyan sohasem érkezik repülőn senki, mert a díszletbe repülőtér nem fér bele, csak egy busz­megálló. A kiválóságok ezen érkeznek és távoznak. Itt fogadja estéről estére vőlegényét a szemben levő üzlet kiszolgálónője. A fiú ruganyosan ugrik le a lép­csőről és ugyanúgy csóko­­lózik, mint a politikusok. Az ablakokban megjelen­nek a tudósítók és kör­­kapcsolásos műsorban szá­molnak be arról, hogy mi történt a nap folyamán a házban. A hírszolgálat olyan friss, hogy például én előbb tudtam meg a házfelügyelő házasságtöré­sét, mint ahogy az meg­történt. Este, az utcán, szép sze­relmes darabokat játsza­nak. A kora esti órákban olyanokat, amit a gyerek is láthat, később egyre borsosabb történetek ke­rülnek bemutatásra. Majd­nem minden este van egy kis vadnyugati történet is. Óriási verekedések, recseg a csont, folyik a vér. A jelenetek csak annyiban különböznek a tévében megszokott krimiktől, hogy itt nem mindig jön a she­riff igazságot szolgáltatni. Én annak idején azért vettem televíziót, mert úgy hirdették, hogy a tévé­­ab­lak a világra. Most rájöt­tem, hogy az igazi ablak mégiscsak az ablak, az én többcsatornás, színes, há­romdimenziós tévé­abla­kom. ősz Ferenc : Az én televízióm

Next