Ludas Matyi, 1977 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1977-03-31 / 13. szám

8 — Tudom, hogy az emancipáció pár éven belül csodákat­­ művel... im­­p - Ezt.. .­­ Megnyerően tudnék nézni a zsűrire ... — Óriási kitartással tudom nézni, amikor más tornázik. — Körülbelül 10 percig meg tudok tartani 500 forintot a zsebemben, ha bemegyek a közértbe ... — Nem az a fontos, hogy mit, hanem az hogy honnan. — Húszéves koromban nem tudtam, amit most, de bár most tudnám azt, amit húszéves koroimben.­­ Tudok egyet-mást. Csak azt nem tudom, hogy tudhatom-e.­­ Félelmetesen emlékszem a régi árokra. R­ossz az arcmemóriám, egyre rosszabb, sőt — mit szépítsem? — po­csék. Néhány éve még két konyak, három fekete, és száz körmönfont keresztkér­dés után rájöttem, hogy az a kopasz, pocakos bácsi, aki­vel egy kis dumcsira beül­tem az eszpresszóba, nem más, mint a kis vézna Dóka Pubi, a legjobb gyerekkori barátom. (Fél évszázaddal ez­előtt állandóan verekedtünk, néha félholtra vertük egy­mást.) Tavaly karácsonykor azonban Budapesttől Sopro­nig (igaz, hogy gyorsvona­ton) beszélgettem egy asz­­szonnyal, akiről máig is csak azt tudom, hogy „szép volt az a két hónap... de hol van az a nyár...!’’ Mert mégsem kérdezhettem meg, hogy azon a nyáron, milyen színű volt a mostanság ké­kes haja, sőt azt sem, hogy hol lakott, amikor azt emle­gette, hogy órák hosszat tá­masztottam a kapujuk mel­lett a falat. Hát illik ilyes­mit elfelejteni? Nem, nem illik, de fütyü­lök az illemre — határoz­tam el a kék hajú asszony után —, ezentúl nem kín­lódom emlékek idézgetésé­­vel, nem gyötröm megfáradt memóriámat, megkérdezem magyarul: Ki vagy te? Ezt akartam kérdezni teg­nap délután is attól az őszes cingár öregtől, aki a Belvá­ros nyüzsgésében az utamat állta. — Szervusz! Látom, nem ismersz meg — mosolygott kihívón. .. Megnéztem jobban, végig­mértem tetőtől talpig, és szé­pen megfogalmaztam ma­gamban: „Valóban nem is­merlek meg. Ki vagy te?” — Hiába! — sóhajtott ek­kor. — Te nem változtál semmit, de én... Hogyan is lehetne megismerni egy két lábon járó árnyékot? — Menj már! — legyin­tettem nevetve, mert egy két lábon járó árnyéktól mégsem illik megkérdezni, hogy ki ő. — Csak nagyon elbambul­­tam. — Inkább talán elbémul­tál, hogy ki ez a vén pa­cák, aki téged leszólít. A múltkor is találkozom Ka­­resszal... Most megkérdezem tőle: ki az a Karesz? — ... a fiam lehetne. Hiá­ba, a sport! De mikor volt nekem arra időm és módom, mikor ? Tehát Kareszről illik tud­nom, hogy sportoló. Nagy Karcsi lenne a gimiből, vagy Kis Karcsi a katonaságtól? És ő? Mégis megkérdezem. — Jó rád nézni, te most is a régi vidám fickó vagy. — És te most merre vagy? — szegezem neki egyelőre az olykor bevált sablonos kérdést, mert bi­zony pimaszság, hogy egy vi­dám fickó a bánatos öreg barátját meg sem ismeri. — Még mindig ott. Hiszen ismersz, nem vagyok az az ugrálás fajta. Ha ilyen határozottan mondja, hogy „hiszen is­mersz”, meg azt, hogy „még mindig ott”, vagyis ő tudja, hogy én tudom, azaz kelle­ne tudnom ... Várjunk!... Lehet?... Á, jöjjön a ko­nyak, a kávé, a meghitt be­szélgetés, de megfejtem, rá­jövök, ki ez a pasas. — Meghívhatlak ebédre ide, a Százévesbe? Az a törzshelyem — mondja vá­ratlanul, és már belém is karolt, visz magával. Úgy? A Százéves a törzs­helye. Sejtem én már, hogy miféle, de jól van, le­játsszák a partit. Bemegyünk, rendelünk. A „barátom” gátlástalanul vá­logat az ételek között, meg­lepően sokat fogyaszt. Azaz nem is olyan meglepő, hi­szen számítottam erre. Ami­kor a fizetésre kerül a sor, riadtan kotor a zsebében. Ez is régi trükk, ismerem. — Úgy látszik, hogy a ko­csiban felejtettem a táská­mat. Kérlek, várj meg, mindjárt hozom a pénzt. — Inkább kifizetem én — nézek a szeme közé. — Szó sem lehet róla, én hívtalak meg — tiltakozik. — Nem akarlak megbán­tani, de van egy közbevető javaslatom. Adok neked köl­csön két százast. Ha fizet­tél, elkísérlek a kocsidig és visszaadod. Fizet, fölállta­k, szorosan mellette megyek, nem me­nekülhet. Cseveg, fecseg, el akarja terelni a figyelmemet, és me­gyünk, csak megyünk. Per­sze, nincs is ennek kocsija. De van. Túl az Erzsébet­­hídon, az egyik kis utcában. Nincs előtte semmi. Renault. Az egyből indul. Beül, egy mozdulattal már indít is. Fogom az ajtót. Ha kell, kiabálok. Közben körül­nézek, talán akad rendőr valamerre. Fölbúg a motor, odafordu­lok. — Hadd melegedjen! — mosolyog rám, és nyújtja felém a két százast. — Az­tán hívj föl, ahogy megbe­széltük. Szervusz! Állok, kezemben a két pi­rossal. — Jó, majd fölhívlak — kiáltok­­utána, és magamban. — Csak tudnám, hogy ki vagy te? Sólyom László ARCMEMÓRIA — Mióta tudom, hogy nem rólam fogják elnevezni Amerikát, még felfedezni sincs kedvem ... A GARAY-PIACON — Van va­lami elvámolni valója?­ ­ Van egy titkos megálla­podás a tévénézők között: este 8 és fél 10 között nem hívju­k fel egymást tele­fonon, ha a tévében izgal­mas krimi megy, döntő labdarúgó-mérkőzés, vagy más hasonló kulturális ese­mény. A tévében most is krimi megy, a házaló egy­re gyanúsabb, olcsó kifogá­sokat keres, hogy miért nem jelent meg időben a leprakórház folyosóján, amikor megszólal a tele­fon. Reménykedem még, hogy a filmen cseng a te­lefon, de nem. Nálam cseng a készülék, csak nem a megszokott, hazai ritmus­ban, valószínűleg külföldi hívás. Ez a távtárcsázásos telefon előnye. Enyém a nagyvilág, ha akarom, ha nem. Persze, mit tudhatják külföldön, hogy a maffia­főnök éppen most mond­ja Judynak .. . Odamegyek a telefonhoz. Egy női hang azt mondja: — May I speak to Eliza­beth? Így, szinkron nélkül, be­le a fülembe. Balszeren­cséje van, mert téves szá­mot hívott. Annyi számot kell ilyenkor tárcsázni, könnyen tévedhet az em­ber. Viszont örülhet az il­lető, hogy tudok angolul legalábbis annyit, hogy fel­világosítsam : tévedett. Mondom, hogy téves, itt nincsen semmiféle Eliza­beth, ő türelmesen meg­hallgat, majd újra azt mondja: — May I speak to Eliza­beth? Letehetném a kagylót, mert közben a tévében egy számomra ismeretlen, fehér kalapos úr nagy öntudattal pofoz egy sebhelyes maláj matrózt, de mégsem te­szem le. Hátha nem értet­te azt, amit mondtam. Le­halkítom a tévét, és újra elmondom, hogy tévedett. Más szavakkal. Vigyázok a kiejtésemre. Shakespeare sem mondhatta volna szeb­ben, ha akkor már lett volna telefon. A nő türel­mesen meghallgat, majd megszólal: — May I speak to Eliza­beth? Most már szomorúbb a hangja, de még nem adta fel a küzdelmet. A tévé­ben hang nélkül csépeli egymást egy csapos és egy fegyvercsempész apáca. — Sorry — mondom és leteszem a kagylót. Felerő­sítem a hangot, kiderül, hogy nem egy apáca ve­rekszik, hanem egy heroin­csempészésre idomított pingvin. A felügyelő igyek­szik rendet teremteni, de újra cseng a telefonom: — May I speak to Eliza­beth? A hang fakó, kiábrán­dult, egy olyan ember hangja, aki már nem so­kat vár az élettől. Meg­sajnálom. — Én vagyok Elizabeth — mondom érces hangon —, tessék! A telefonhang újjászüle­tik. Valamiféle dialektus­ban beszél, szélsebesen. Nem vár választ vagy reagálást, csak beszél, be­szél. Olykor felkacag, ud­variasan én is vele kaca­gok, aztán elköszön. Tűnődve nézem a kagy­lót. Lehet, hogy igazuk van a modern íróknak, amikor olyan színdarabo­kat írnak, amelyekben min­denki csak mondja a ma­gáét, ügyet sem vetve ar­ra, mit mond a partner. Most már csak azt sze­retném tudni, hogyan ke­rült Kudlik Juli a krimi­be? Megfojtotta volna­ a zsibárus ikertestvérét, és csak azért mond híreket, hogy alibije legyen? Tardos Péter

Next