Ludas Matyi, 1977 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1977-03-31 / 13. szám
8 — Tudom, hogy az emancipáció pár éven belül csodákat művel... imp - Ezt.. . Megnyerően tudnék nézni a zsűrire ... — Óriási kitartással tudom nézni, amikor más tornázik. — Körülbelül 10 percig meg tudok tartani 500 forintot a zsebemben, ha bemegyek a közértbe ... — Nem az a fontos, hogy mit, hanem az hogy honnan. — Húszéves koromban nem tudtam, amit most, de bár most tudnám azt, amit húszéves koroimben. Tudok egyet-mást. Csak azt nem tudom, hogy tudhatom-e. Félelmetesen emlékszem a régi árokra. Rossz az arcmemóriám, egyre rosszabb, sőt — mit szépítsem? — pocsék. Néhány éve még két konyak, három fekete, és száz körmönfont keresztkérdés után rájöttem, hogy az a kopasz, pocakos bácsi, akivel egy kis dumcsira beültem az eszpresszóba, nem más, mint a kis vézna Dóka Pubi, a legjobb gyerekkori barátom. (Fél évszázaddal ezelőtt állandóan verekedtünk, néha félholtra vertük egymást.) Tavaly karácsonykor azonban Budapesttől Sopronig (igaz, hogy gyorsvonaton) beszélgettem egy aszszonnyal, akiről máig is csak azt tudom, hogy „szép volt az a két hónap... de hol van az a nyár...!’’ Mert mégsem kérdezhettem meg, hogy azon a nyáron, milyen színű volt a mostanság kékes haja, sőt azt sem, hogy hol lakott, amikor azt emlegette, hogy órák hosszat támasztottam a kapujuk mellett a falat. Hát illik ilyesmit elfelejteni? Nem, nem illik, de fütyülök az illemre — határoztam el a kék hajú asszony után —, ezentúl nem kínlódom emlékek idézgetésével, nem gyötröm megfáradt memóriámat, megkérdezem magyarul: Ki vagy te? Ezt akartam kérdezni tegnap délután is attól az őszes cingár öregtől, aki a Belváros nyüzsgésében az utamat állta. — Szervusz! Látom, nem ismersz meg — mosolygott kihívón. .. Megnéztem jobban, végigmértem tetőtől talpig, és szépen megfogalmaztam magamban: „Valóban nem ismerlek meg. Ki vagy te?” — Hiába! — sóhajtott ekkor. — Te nem változtál semmit, de én... Hogyan is lehetne megismerni egy két lábon járó árnyékot? — Menj már! — legyintettem nevetve, mert egy két lábon járó árnyéktól mégsem illik megkérdezni, hogy ki ő. — Csak nagyon elbambultam. — Inkább talán elbémultál, hogy ki ez a vén pacák, aki téged leszólít. A múltkor is találkozom Karesszal... Most megkérdezem tőle: ki az a Karesz? — ... a fiam lehetne. Hiába, a sport! De mikor volt nekem arra időm és módom, mikor ? Tehát Kareszről illik tudnom, hogy sportoló. Nagy Karcsi lenne a gimiből, vagy Kis Karcsi a katonaságtól? És ő? Mégis megkérdezem. — Jó rád nézni, te most is a régi vidám fickó vagy. — És te most merre vagy? — szegezem neki egyelőre az olykor bevált sablonos kérdést, mert bizony pimaszság, hogy egy vidám fickó a bánatos öreg barátját meg sem ismeri. — Még mindig ott. Hiszen ismersz, nem vagyok az az ugrálás fajta. Ha ilyen határozottan mondja, hogy „hiszen ismersz”, meg azt, hogy „még mindig ott”, vagyis ő tudja, hogy én tudom, azaz kellene tudnom ... Várjunk!... Lehet?... Á, jöjjön a konyak, a kávé, a meghitt beszélgetés, de megfejtem, rájövök, ki ez a pasas. — Meghívhatlak ebédre ide, a Százévesbe? Az a törzshelyem — mondja váratlanul, és már belém is karolt, visz magával. Úgy? A Százéves a törzshelye. Sejtem én már, hogy miféle, de jól van, lejátsszák a partit. Bemegyünk, rendelünk. A „barátom” gátlástalanul válogat az ételek között, meglepően sokat fogyaszt. Azaz nem is olyan meglepő, hiszen számítottam erre. Amikor a fizetésre kerül a sor, riadtan kotor a zsebében. Ez is régi trükk, ismerem. — Úgy látszik, hogy a kocsiban felejtettem a táskámat. Kérlek, várj meg, mindjárt hozom a pénzt. — Inkább kifizetem én — nézek a szeme közé. — Szó sem lehet róla, én hívtalak meg — tiltakozik. — Nem akarlak megbántani, de van egy közbevető javaslatom. Adok neked kölcsön két százast. Ha fizettél, elkísérlek a kocsidig és visszaadod. Fizet, fölálltak, szorosan mellette megyek, nem menekülhet. Cseveg, fecseg, el akarja terelni a figyelmemet, és megyünk, csak megyünk. Persze, nincs is ennek kocsija. De van. Túl az Erzsébethídon, az egyik kis utcában. Nincs előtte semmi. Renault. Az egyből indul. Beül, egy mozdulattal már indít is. Fogom az ajtót. Ha kell, kiabálok. Közben körülnézek, talán akad rendőr valamerre. Fölbúg a motor, odafordulok. — Hadd melegedjen! — mosolyog rám, és nyújtja felém a két százast. — Aztán hívj föl, ahogy megbeszéltük. Szervusz! Állok, kezemben a két pirossal. — Jó, majd fölhívlak — kiáltokutána, és magamban. — Csak tudnám, hogy ki vagy te? Sólyom László ARCMEMÓRIA — Mióta tudom, hogy nem rólam fogják elnevezni Amerikát, még felfedezni sincs kedvem ... A GARAY-PIACON — Van valami elvámolni valója? Van egy titkos megállapodás a tévénézők között: este 8 és fél 10 között nem hívjuk fel egymást telefonon, ha a tévében izgalmas krimi megy, döntő labdarúgó-mérkőzés, vagy más hasonló kulturális esemény. A tévében most is krimi megy, a házaló egyre gyanúsabb, olcsó kifogásokat keres, hogy miért nem jelent meg időben a leprakórház folyosóján, amikor megszólal a telefon. Reménykedem még, hogy a filmen cseng a telefon, de nem. Nálam cseng a készülék, csak nem a megszokott, hazai ritmusban, valószínűleg külföldi hívás. Ez a távtárcsázásos telefon előnye. Enyém a nagyvilág, ha akarom, ha nem. Persze, mit tudhatják külföldön, hogy a maffiafőnök éppen most mondja Judynak .. . Odamegyek a telefonhoz. Egy női hang azt mondja: — May I speak to Elizabeth? Így, szinkron nélkül, bele a fülembe. Balszerencséje van, mert téves számot hívott. Annyi számot kell ilyenkor tárcsázni, könnyen tévedhet az ember. Viszont örülhet az illető, hogy tudok angolul legalábbis annyit, hogy felvilágosítsam : tévedett. Mondom, hogy téves, itt nincsen semmiféle Elizabeth, ő türelmesen meghallgat, majd újra azt mondja: — May I speak to Elizabeth? Letehetném a kagylót, mert közben a tévében egy számomra ismeretlen, fehér kalapos úr nagy öntudattal pofoz egy sebhelyes maláj matrózt, de mégsem teszem le. Hátha nem értette azt, amit mondtam. Lehalkítom a tévét, és újra elmondom, hogy tévedett. Más szavakkal. Vigyázok a kiejtésemre. Shakespeare sem mondhatta volna szebben, ha akkor már lett volna telefon. A nő türelmesen meghallgat, majd megszólal: — May I speak to Elizabeth? Most már szomorúbb a hangja, de még nem adta fel a küzdelmet. A tévében hang nélkül csépeli egymást egy csapos és egy fegyvercsempész apáca. — Sorry — mondom és leteszem a kagylót. Felerősítem a hangot, kiderül, hogy nem egy apáca verekszik, hanem egy heroincsempészésre idomított pingvin. A felügyelő igyekszik rendet teremteni, de újra cseng a telefonom: — May I speak to Elizabeth? A hang fakó, kiábrándult, egy olyan ember hangja, aki már nem sokat vár az élettől. Megsajnálom. — Én vagyok Elizabeth — mondom érces hangon —, tessék! A telefonhang újjászületik. Valamiféle dialektusban beszél, szélsebesen. Nem vár választ vagy reagálást, csak beszél, beszél. Olykor felkacag, udvariasan én is vele kacagok, aztán elköszön. Tűnődve nézem a kagylót. Lehet, hogy igazuk van a modern íróknak, amikor olyan színdarabokat írnak, amelyekben mindenki csak mondja a magáét, ügyet sem vetve arra, mit mond a partner. Most már csak azt szeretném tudni, hogyan került Kudlik Juli a krimibe? Megfojtotta volna a zsibárus ikertestvérét, és csak azért mond híreket, hogy alibije legyen? Tardos Péter