Ludas Matyi, 1979 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1979-08-02 / 31. szám

s?HOTHa — Kérek egy szép ök­­­röt, jól átsütve. — Becsomagoljam­, vagy itt tetszik elfo­gyasztani? NŐI DOLGOK Az új nagylemez VQLQKI • NŐM. ISMeR Nemrég kapott és már megint itt van? Maguk nem olvasnak újságot?­­ Ha egy kicsivel nagyobb lenne, rendezhetnénk várjátékokat... Egy politikai cikkben olvasom: , Mai magyar gyakorlatunknak leg­lényegesebb eleme az őszinteség. Ami minél jobban terjed fölülről lefelé, annál teljesebb az érvénye­sülése.’’ Ez igaz. De tessék nekem elhin­ni: még teljesebb lesz az érvénye­sülése, ha alulról fölfelé is terjed. Minél jobban. ♦ Nem tudom, környékemen ho­gyan készítik újabban a zsemlyé­ket, kifliket, de valamiféle újítást alig­hanem bevezethettek a gyártás­folyamatba. Tudniillik, amint lá­tom, sikerült eredményesen kikísér­­letezni a gumiszerűen viselkedő friss péksüteményt. Az utóbbi he­tekben a friss kifliket lehetetlen szétroppantani, barátaim a szén­hidrátban, ujjunk nyomásának a termék látszólag enged, ám tüstént győzelmesen helyreruganylik, mint Kutuzov. Órákig el tudnám így ját­szani a zsemlye- és kiflibökősdit, csak attól fz­­k, hogy közben az áru elagg, emberi fogyasztásra még alkalma­­nabbá válik. Vajon miért nem volt jó nektek, sütőipari polgártársaim, a porha­­nyósan friss péksütemény? Miért kellett gumíroznotok? Sejtem. Ebben is humanizáló­­dunk. Márpedig az ember, ugye, milyen ifjúkorában? Rugalmas. És csak akkor roppan össze, ha vén. Hát akkor ehhez tartsa magát az a nyavalyás pékáru is. ♦ Az ötvenes évek elején, amikor a dramaturgok mondták meg, mi­lyennek kell egy élenjáró drámai műnek és pozitív hősének lennie, az egyik agyonsanyargatott szerző, akivel már többször is átíratták készülő művét (a­ mindenkori folyó hó éppen időszerű kívánalmai sze­rint), egy napon agyonnyúzott áb­rázattal, karikás szemmel és le­sújtva meredt a reá kiosztott dra­maturgra, aki meg őt osztatta ki épp. — Hát magának mi baja? — ér­deklődött az ideológiai gáncstalan­­ság őre. — Hagyja csak. Rémes álmom volt. Főleg az eleje volt lidérces. — Mesélje el. — Semmi az egész. Tulajdon­képpen kész nevetség, mégis ki­vert tőle a hideg verejték. Azt ál­modtam, hogy Shakespeare vagyok, és a Globe Színházban azt mond­ják nekem, hogy át kell írnom a Hamletet, mert a központi figura egy moralizáló, tutyimutyi alak. Az új darab középpontjába új, cselek­vő hőst kell állítanom: Fortinbrast — És aztán mi történt? — A többi már nem volt olyan szörnyű. Megcsináltam, amire kér­tek. — És? — Tönkrement a Globe Színház. + A huszadik század közmondása: „Lehallgatni arany.”­­ Elnézem szép szál, izmos daliáin­kat a tévében, amint emelgetik a súlyt. Nem megy nekik. Legalábbis nem igazán. A szovjet - bolgár versenytársak sokkal jobban emel­nek, az Arthivaitalr­ól nem is szólva. Eltűnődöm: vajon mi bajuk ezek­nek a dagadó muszklis, deli ma­gyar ifjaknak? Mitől olyan kókad­­tak? Talán szerelmi bánatuk van? Annyit mindenesetre megfigyel­tem, hogy könnyebben szakítanak, mint löknek. Ami hát — hogy is mondjam csak? — öreg hiba, nem­de. .. Tímár György — Tudod hogy járt ez a hülye? Kétszer vette el ugyanazt a nőt, mert nem , ismerte fel! , ________________________________________________la

Next