Ludas Matyi, 1979 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1979-08-02 / 31. szám
s?HOTHa — Kérek egy szép ökröt, jól átsütve. — Becsomagoljam, vagy itt tetszik elfogyasztani? NŐI DOLGOK Az új nagylemez VQLQKI • NŐM. ISMeR Nemrég kapott és már megint itt van? Maguk nem olvasnak újságot? Ha egy kicsivel nagyobb lenne, rendezhetnénk várjátékokat... Egy politikai cikkben olvasom: , Mai magyar gyakorlatunknak leglényegesebb eleme az őszinteség. Ami minél jobban terjed fölülről lefelé, annál teljesebb az érvényesülése.’’ Ez igaz. De tessék nekem elhinni: még teljesebb lesz az érvényesülése, ha alulról fölfelé is terjed. Minél jobban. ♦ Nem tudom, környékemen hogyan készítik újabban a zsemlyéket, kifliket, de valamiféle újítást alighanem bevezethettek a gyártásfolyamatba. Tudniillik, amint látom, sikerült eredményesen kikísérletezni a gumiszerűen viselkedő friss péksüteményt. Az utóbbi hetekben a friss kifliket lehetetlen szétroppantani, barátaim a szénhidrátban, ujjunk nyomásának a termék látszólag enged, ám tüstént győzelmesen helyreruganylik, mint Kutuzov. Órákig el tudnám így játszani a zsemlye- és kiflibökősdit, csak attól fzk, hogy közben az áru elagg, emberi fogyasztásra még alkalmanabbá válik. Vajon miért nem volt jó nektek, sütőipari polgártársaim, a porhanyósan friss péksütemény? Miért kellett gumíroznotok? Sejtem. Ebben is humanizálódunk. Márpedig az ember, ugye, milyen ifjúkorában? Rugalmas. És csak akkor roppan össze, ha vén. Hát akkor ehhez tartsa magát az a nyavalyás pékáru is. ♦ Az ötvenes évek elején, amikor a dramaturgok mondták meg, milyennek kell egy élenjáró drámai műnek és pozitív hősének lennie, az egyik agyonsanyargatott szerző, akivel már többször is átíratták készülő művét (a mindenkori folyó hó éppen időszerű kívánalmai szerint), egy napon agyonnyúzott ábrázattal, karikás szemmel és lesújtva meredt a reá kiosztott dramaturgra, aki meg őt osztatta ki épp. — Hát magának mi baja? — érdeklődött az ideológiai gáncstalanság őre. — Hagyja csak. Rémes álmom volt. Főleg az eleje volt lidérces. — Mesélje el. — Semmi az egész. Tulajdonképpen kész nevetség, mégis kivert tőle a hideg verejték. Azt álmodtam, hogy Shakespeare vagyok, és a Globe Színházban azt mondják nekem, hogy át kell írnom a Hamletet, mert a központi figura egy moralizáló, tutyimutyi alak. Az új darab középpontjába új, cselekvő hőst kell állítanom: Fortinbrast — És aztán mi történt? — A többi már nem volt olyan szörnyű. Megcsináltam, amire kértek. — És? — Tönkrement a Globe Színház. + A huszadik század közmondása: „Lehallgatni arany.” Elnézem szép szál, izmos daliáinkat a tévében, amint emelgetik a súlyt. Nem megy nekik. Legalábbis nem igazán. A szovjet - bolgár versenytársak sokkal jobban emelnek, az Arthivaitalról nem is szólva. Eltűnődöm: vajon mi bajuk ezeknek a dagadó muszklis, deli magyar ifjaknak? Mitől olyan kókadtak? Talán szerelmi bánatuk van? Annyit mindenesetre megfigyeltem, hogy könnyebben szakítanak, mint löknek. Ami hát — hogy is mondjam csak? — öreg hiba, nemde. .. Tímár György — Tudod hogy járt ez a hülye? Kétszer vette el ugyanazt a nőt, mert nem , ismerte fel! , ________________________________________________la