Ludas Matyi, 1979 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1979-08-02 / 31. szám

ézd Rudolf, megmondom őszintén, ennek a levélnek tulajdonképpen semmi komoly értelme nincsen, de mi sohasem voltunk komoly emberek, jólesik beszélni, vagyis írni és így, ahogy olvasom, amit írok, jobban leszögeződnek a dolgok. Miről van szó? Arról, hogy én már nem akarok tőled semmit, mert ha valaminek vége, akkor legyen vége, nem megy, hiába. Ne háborgassuk a múlt hibáit, vagyis téged, bár olyanokat csináltál, hogy az aztán nahát, de te persze azt hitted, nem veszem észre, hogy a Balatonon is azthazudtad, hogy a Hugó bácsival mentél csónakázni, de én szégyen ide, vagy amoda — kileszelek, a Hugó bácsi szőke volt és lány, ami Hugókban ritka, bár meg kell mondanom, hogy nagyon csinos és meg ne ártson, amit ti ott eveztetek azon a híres vízen, ami hazánk büszkesége. Most már mindegy, fátyolt reá. Nem akarok semmit tőled, elmúlt minden, mint a vajaszsömle, most már én is nyugodt vagyok, mint az aludttej, nem érdekel semmi és senki, főleg te nem érdekelsz, nem is értem, miért érdekeltél azelőtt? Persze azért nem tűntél el nyomtalanul az életemből, mint a hó, vagyis mint a lavina, ami megy hol fel, hol le, mert most jut eszembe,hogy azért az mégsem ártana, ha néha láthatnálak. Ha már egyszer ennyira vége mindennek. Teszem azt, miért ne találkozhatnál velem egy presszóban, ahol az ember megiszik egy feketét, mint a Quintben szoktuk, a kedves és szép Arankával, aki hozta mosolyogva és erősen, abban még nincsen Semmi, elbeszélgetnénk, te megfognád a kezem, kedves csacsiságokat mondanál, mint szoktál azelőtt, régen, amikor elmondtad azt a híres versedet, hogy „Az ember nyekereg, tekereg, Aztán mint a falevél, lepereg.” És amikor felháborodtál a Kiss Józsefen, aki bár költő volt, azt írta, hogy „ötven év. Egy egész emberélet. Felét elalszod, felét elfecsérled.” És erre mondtad és milyen igazad volt, mi a baja ennek az alvással, ami a legjobb a világon és mi a baja a fecsérléssel, ami jobb, mint az alvás? Hiszen — mondtad — a fecsérlésben éppen az a szép, hogy semmi értelme, semmi haszna, az ember fecseg erről, arról, kacarászik, néha ok nélkül is, csak mert süt a nap és máris kész a fecsérlés. Kikérjük magunknak, hogy egyesek lebeszéljenek a fecsérlésről. Emlékszel? Na és tegyük fel, elmennénk néha egy moziba, kinek mi köze hozzá, annyi jó film van mostanában, nem félünk a Jancsótól sem, bár tudom, neked sohasem volt kedvenced, hanem inkább a John Waynet szeretted, aki — mint hallom —, teljesen meghalt mostanában, mert beteg volt és öreg is. Hát ha egyszer nem akarok semmit tőled, akkor miért ne mehetnénk egy ilyen moziba, mint két ismeretlen, vagyis mint két kedves ismerős, akik szeretnek moziba járni, nincs abban semmi. És persze a moziban sötét lenne és azért néznénk a fimet is, ha néznivaló, ami ritka, aztán mozi után miért ne mehetnénk el vacsorázni ? És vacsora után esetleg felmennénk hozzád, mint azelőtt, két kedves idegen, beszélgetnénk és persze te megölelnél, mint azelőtt, esetleg meg is csókolnál, mert idéznénk a múltat, hiszen ha szigorúan vesszük, tulajdonképpen a múlt és a jelen között nem sok a különbség, csak annyi, hogy a múlt most van, a jelen meg úgyis elmúlik, nem? Lehetek őszinte? Jó érzés, hogy ennyire vágytalan vagyok, ami azelőtt nem volt szokásom, olyasmi vagyok, mint egy kiégett vulkán Montenegróban, vagy ahogy az öt óra érezheti magát hat óra után pár perccel. Igen. Vágytalan vagyok, amit onnantudok, hogy ma már hidegen és tárgyilagosan tudok visszagondolni mindenre, ami volt. Emlékszel például milyen féltékeny voltál a Józsira? Hát most már megmondhatom, hogy én a Józsit sohasem szerettem, hiába rajongott értem, de egy lány szereti, ha férfiak rajonganak érte, ami persze nem jelenti azt, hogy én is rajongtam, szó se róla, csak kacagtam rajta, mint macska szokott az egérrel, most már elhiheted, ha akkor nem is hitted, bár elismerem, hogy néha a látszat ellenem szólt, de kit érdekel ma már a látszat? Nem akarok semmit tőled ma már, mint említettem, de ha már ott lennék nálad, akkor egyre kedvesebb lennél, mert azt nem veheti el tőled senki, hogy nagyon is kedves tudtál lenni, ha akartad és legtöbbször akartad is, én meg csak hagynám és mosolyognék rejtélyesen, tudom, te mindig szeretted a rejtélyeket és hagynám, hogy bogoznád a komplikált lelkemet, mint egy krimit és fajulna a dolog egyre. Ha meg a sors úgy hozná, hogy a végén megkérnéd a kezemet, és én persze igent mondanék, mert tulajdonképpen ez egy lány jövője, de az is lehet, hogy el se küldöm neked ezt a levelet, mert nem akarom, hogy félreértsd. És te gondolsz néha rám? Királyhegyi Pál HUMOR A SPORTBAN Munkatársunk, Sajdik Ferenc, díjat nyert rajzaival az Anconában megrendezett 5. Nemzetközi Humoros Sportrajz Kiállításon.