Ludas Matyi, 1979 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1979-11-01 / 44. szám
ÉLES REKLÁMVITA - Úgy látszik, a lakók nagyon szeretnének még az idén beköltözni! Tulajdonképpen kezdő detektív vagyok, de nem ez a lényeg. Annyi detektívregényt olvastam ugyanis, annyi krimit láttam moziban és tévében, hogy úgyszólván a kisujjamban van a nyomozómesterség minden csínyra bínja. Olyan példaképeim vannak, mint Sherlock Holmes, Nick Carter, az Angyal, Maigret, Columbo, Poirot, hogy csak a legjelentősebbeket említsem. És ami a legfontosabb: tökéletesen tisztában vagyok a bűnügyek belső logikájával. Megtanultam, hogy SOHASEM AZ A GYILKOS, AKI A LEGGYANÚSABB. A gyilkos rendszerint a lehető legszelídebb, legszolidabb, minden gyanú fölött álló tisztes egyén. Ezt a nagy igazságot sikerült kikristályosítanom a krimióceánból. Hogy személyes tapasztalataimról is beszámoljak, egyik éjszaka, úgy éjfél után fél kettő tájban a sötét külvárosban sétáltam. Egyszer csak egy kopott földszintes házból velőtrázó segélykiáltást hallottam. Feszülten figyeltem, füleltem, mert a hang határozottan gyanús volt. Rövidesen a sikoly hörgéssé mélyült, majd teljesen elhalt. Ekkor valaki hirtelen feltépte a ház egyik ablakát és kiugrott rajta. Szakadozott ruhájú fiatalember volt, eszelős tekintettel, kezében vértől csepegő tőr. Rögtön tudtam, hogy ő semmi esetre sem lehet a gyilkos, annál sokkal gyanúsabb volt. Sajnos, sok kezdő nyomozó gyakran esik bele abba a hibába, hogy a csalóka látszat után indulva bedől a kétségtelenül gyanúsnak látszó körülményeknek. Ezzel szemben egy minden hájjal megkent, dörzsölt bűnüldöző, amilyen például én vagyok, csak mosolyogni tud az ilyen kis csacsikon. Persze, bizonyos akartam lenni a dolgomban, és odaálltam az illető elé. — Egy pillanat! — mondtam neki, mire a fiatalember rémült kiáltással futni kezdett. Nevetnem kellett. Hány detektívpalánta hiszi ilyenkor, hogy megtalálta a gyilkost, aki most éppen menekül! Ugyan kérem! Az élet nem ilyen egyszerű. Mindenesetre utánaeredtem, s szerencsém volt, mert a fiatalember megbotlott egy göröngyben, s alkalmam volt felsegíteni őt a földről. — Ártatlan vagyok! — suttogta alig hallhatóan. Nehezen tudtam visszafojtani a mosolyomat. — Akkor miért szaladt el? — kérdeztem metsző gúnnyal. — Ha... hogy miért? ... — dadogott. — Tulajdonképpen ... ilyenkor éjszaka... ilyen elhagyatott helyen ... nem biztonságos ... most jut eszembe, én tulajdonképpen nem futottam el, hanem kocogtam, részt veszek a kocogó mozgalomban ... nagyon egészséges ... Csóváltam a fejemet. Ez a fiú szinte rájátszik a dologra. Ennyire gyanúsnak lenni — túlzás és fölösleges. Egy zöldfülű nyomozó már letartóztatta volna. De bennem emberére talált. — Egészséges, hm? Éjfél után? Miért nem nappal kocog? — Hogy ismondjam... nappal nagy a forgalom. — Igazán érdekes. Akkor talán azt is meg tudná mondani, miféle véres tőrt tart a kezében? Rémülten meredt a tőrre. — Ez... kérem szépen... tulajdonképpen ... ja igen, tudom, véradó vagyok. Kipróbáltam magamon, van-e elég vérem. Most áldottam csak krimi-műveltségemet! Megfelelő tapasztalatok nélkül már régen hamis nyomra tévedtem volna. Lássuk csak! Elővettem zsebmikroszkópomat, s megvizsgáltam a tőrt. Bólintottam. — Ez bizony egy idős nő vére. — Hogyhogy idős? — rökönyödött meg a fiatalember. — Irén néni csak hetvennyolc éves. Manapság ez nem kor, isten nyugosztalja. Ebben különben igaza volt. Na jó, jöjjenek a keresztkérdések. — Nem maga ölte meg Irén nénit? A fiatalember remegni kezdett. — Én? Nem! Nem is voltam ott. — Persze, persze, hiszen kiugrott az ablakon. De a gyilkosság elkövetésének pillanatában?* — A szoba másik sarkában voltam. Higgyen nekem! Ügyesen védekezik, gondoltam, s ez is nagyon gyanús, vagyis feltétlenül másutt kell keresnem a tettest. Még néhány rutin kérdés: — Miért nem pisztollyal ölte meg Irén nénit? — Ugyan kérem! Van nekem ilyesmire pénzem? Én becsületes vagyok, de szegény. — Mondja csak! Származik önre valamiféle előny Irén néni halálából? — Azon kívül, hogy én vagyok az egyetlen örököse, az égvilágon semmi. Ezzel bezárult a kör, másra már nem voltam kíváncsi. Vissza akartam adni neki a tőrt, de hirtelen hátraugrott, megfordult és villámgyorsan elfutott. Most már nem is szaladtam utána, fölösleges fáradság lett volna. Hadd fusson, ha már egyszer kiderült az ártatlansága. Biztos, hogy nem ő gyilkos. Hanem tette harminc éve egy Bahama-szigeti szeretetházban élő, tolókocsiban sunyító, minden gyanú fölött álló, nyugalmazott brazil misszionárius — reszkess! Feleki László - Halló, ENSZ békefenntartó erők? -Az ártöbbletet minőségrontásra használjuk fel...