Ludas Matyi, 1979 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1979-12-20 / 51-52. szám
Felajánlom szolgálataimat — mondta Szederkényi. — Megalapítottam a „Karácsonyt szervező és lebonyolító” vállalatot. Egyelőre egy tagja van. Én. De ez még csak a kezdet. — Már megint mit találtál ki? — Vállalatom gondoskodik arról, hogy a karácsony ünnepélyes legyen és neked nem kell törődnöd semmivel. Külön vállalat foglalkozik az esküvőkkel, temetésekkel, amelyeket forgatókönyv alapján rendeznek meg, hogy ünnepélyesek legyenek, nos, én nem akarok nekik konkurrenciát, ezért csak a karácsonyra specializáltam magam. Érdekel, hogyan képzelem? — Nem — mondtam határozottan. — Rendben van — felelte Szederkényi. —, akkor elmondom. A karácsonyt, mint minden ünnepet, meg kell szervezni, pláne akkor, ha az négynapos. — Mi nem csinálunk nagy cécót... — Helyes. Akkor a következőket javasolom. A pásztorok, pásztorok dallamára is bevonultok a karácsonyfához. — Kik? — Előbb a gyerekek, aztán ti, a feleséged meg te, majd a nagyszülők. Én ott állok majd a karácsonyfa alatt. — Dehogy állsz te ott. MIKES GYÖRGY: — Ott állok majd a karácsonyfa alatt és néhány kedves mondattal, kedves és ünnepélyes mondattal köszöntelek benneteket, karácsonyozókat. Majd előlép egy ifjú hölgy ... — Na még csak az kellene! — ... és elmond egy verset. Aztán egy kis Bachmuzsika jön és Bach után a sportolók. — A sportolók? — Igen. A sportolók. Piros melegítőben, kezükben kis fenyőgallyacskákkal. — Csodálatos lesz! — Először bemutatnak néhány gyakorlatot, majd odafutnak hozzátok és kellemes karácsonyi ünnepeket kívánnak nektek. Színpompás látvány, nem? A sportolók után jönnek a barátok, ismerősök. — Te nem fogsz jönni, az biztos. — Ők is kellemes ünnepeket kívánnak nektek. Kórusban. A kórust én vezénylem. Majd ... — Még van néhány ötleted? — Majd egy sportoló, kezében fáklyával, mint az olimpián, bejön a szobába és felgyújtja a karácsonyfát. A karácsonyfa lángja megdobogtatja a szíveket. — Mi az, hogy megdobogtatja? Én frászt kapnék. — Miután a fa leégett, megkondul a harang... a harangot én hozom... ingyen, azért nem kell fizetni... és akkor bejövök én, mint betlehemes gyerekek, s elmondok néhány karácsonyi rigmust. El tudod képzelni magad elé ezt a megható jelenetet? Harangszó, betlehemesak . .. Hát nem csodálatos?... A vattaszakállt hozom magammal és nem kell külön fizetni érte. — Köszönöm. — De csak azért, mert a barátom vagy. Ezek után, hogy még ünnepélyesebb legyen a karácsony és újszerűbb, mint a régi karácsonyok, ejtőernyősök ereszkednek le a háztetőre. — Víziparádé nem lesz? — Ha akarod az is lehet, de úgy többet számítok fel. Az ejtőernyősök eléneklik a tetőn az „Ó, Tannenbaum” című dalt. — Megható. — Várj. Most jön az igazi! Jönnek a hegymászók, felmásznak a ház falán, bezörgetnek az ablakon és azt kérdik: „Szabad bemenni a hegymászóknak?” — Nem. — Azt is lehet, de akkor is meg kell kínálnod őket Valamivel. — Idehallgass, Szederkényi, ha tovább folytatod ... — Már csak az ajándékosztás következik. Kisangyalnak öltözve adom át az ajándékokat, majd leülünk az asztalhoz. — Azt te csak hiszed! Te nem fogsz leülni nálunk az asztalhoz. Nálunk a karácsony meghitt családi ünnep. Nem hívunk meg senkit. — Nekem teljesen mindegy. Azt csináltok, amit akartok. Én csak meg akartam szervezni a karácsonyt, hogy ünnepélyesebb legyen... Ha nem, akkor nem... Kapok tőled egy százast. — Miért? — Ennyit szoktam kapni, ha meghallgatják a tanácsaimat. Szederkényi kapott tőlem egy százast. Zsebregyűrte és így szólt: — Mit csinálsz Szilveszterkor? Nem akarod, hogy megszervezzem? Rengeteg ötletem van ... Nem véletlenül választottam történetem címéül a nagy francia költő, Baudelaire híres verseskönyvének ismert címét, majd meg tetszenek látni. A legkevésbé sem azért, mert történetem helyszíne a francia tengerpart, Monacóval, a szerencsejáték-országgal és sokszor megénekelt játékkaszinójával. Kora ősszel — rendes évi szabadságom napjaiban — éppen a monte-carlói kaszinót kerülgettem, látom, hogy más is kerülgeti a bejáratot és egyszerre ismerjük fel egymást. — Fenyő! — üdvözlöm őt széles mosollyal és vidáman rázzuk egymás kezét. — Te itt? Azért szólítottam őt Fenyőnek — holott nem is Fenyőnek hívják —, mert okosan megsejtettem hogy történet lesz a találkozásunkból, amelyben nem fogom őt rendesen nevén szerepeltetni. Fenyő néhány év óta egy nyugat-európai államban él és dicséretére legyen mondva: semmivel sem él jobban, mint ahogyan Budapesten élt, amíg el nem ment. Szóval Fenyő is éppen szabadságon van és ő is először kerülgeti a játékkaszinót. A bűnbeesés lélektanához tartozik, hogy bandában, ha ez esetben csak ketten is, könnyebben lépnek a bűn útjára, mint egyedül. Rövid úton meggyőztük egymást, hogy némi nevetségesen szerény készpénzt összedobva, közösen megpróbáljuk a szerencsénket egy rulettasztal mellett. Először is megkeressük a legolcsóbb asztalt, mert nem minden asztalnál lehet a legkisebb értékű játékpénzzel játszani. Vannak asztalok, ahol a legkisebb értékű zseton olyan magas, hogy egy turistaútlevélhez járó valutát szőröstül-bőröstül elnyel egyetlen rosszul sikerült tét a piroson vagy a páratlanon. Hát mi nem ennél az asztalnál játszunk, hanem annál, ahol csak egynapi szálloda árát lehet elveszíteni a játékpénzzel. Ám tíz éjszakai szállást így is sikerült elveszíteni tízperces játékkal, tulajdonképpen csak addig nem veszítettünk, amíg a golyó körben járt a forgó ruletten és meg nem ült egy számon. A sikerélménynél talán csak egy dolog emlékezetesebb: a kudarcélmény. Ráadásul ilyen villámgyorsan, nincsen ennél szörnyűbb. Mert hogyha fél éjszakát töltünk a játékasztal mellett, és verejtékes harcban maradunk végül alul — az szép halál. De egy jeges zuhany alatt kimúlni, két lélegzetvétel után, az csúnya, értelmetlen vég. Halálraváltan kóválygunk az asztalok között, még látom, hogy a baccarat-asztalnál hogyan söpri be egy nagymama tízévi fizetésemet, és öt évet mindjárt visszatesz a következő osztásba úgy, hogy egy szem púder sem rándul meg az arcán, de mintha álmomban látnám mindezt; egy másik tusára figyelek már, mely önnön belsőmben zajlik és amelyben egy őrült azt tervezi, hogy újabb zsetonokra vált be pénzt, és még hülye indokokat is mond hozzá, hogy elvégre a tengerparton is gyönyörűek az éjszakák, elnyúlva a finom homokon, legfeljebb reggel bemegy az ember egy kis kávéházba és a mosdóban megmossa a fogát. Nem szólok Fenyőhöz, mert látom, hogy az ő lelkében sincs béke. Így indulhattak halálba a gladiátorok. Kihívóan nézem most már Fenyőt, de hallgatok, őt akarom szóra kényszeríteni. Végül is megszólal, hangja olyan idegenül szól, mintha nem is belőle jönne a szó, hanem az olcsó rulettasztal alól. — Te — mondja Fenyő. — Amikor megláttalak, tíz perccel ezelőtt, a kaszinó ajtaja előtt, belém villant egy gondolat. Szegény jó nagymamám, akit a legjobban szerettem az egész családomból, az óbudai temetőben alussza örök álmát, úgy, hogy egy szál virágot sem tudtam tenni rá. Amikor megláttalak, az jutott eszembe, hogy adok neked egy kis pénzt és megkérlek, ha majd hazamentél, vásárolj egy csomó virágot és vigyed ki Óbudára, mondd meg neki, hogy én küldtem. De hogyha gondolod, ezen a virágpénzen kiválthatunk még tíz zsetont... Fenyő hangja most már a rulettasztal felett járt és az ünnepélyességébe egy kis játékizgalom is vegyült. Habozás nélkül bólintottam, és az új játékban visszanyertük az előbb odaveszett pénzünket is, majd az egészet, az új zsetonokkal együtt ismét elveszítettük. Több mint egy óra hosszat ruletteztünk, arcunk eszelősen ragyogott, a galériáról, ahol mindenfajta automata játékok álltak, mintha a nagymama mosolygott volna le ránk ... Különben nemrégen voltam kint nála, megrakodva virágokkal. A számát is megjegyeztem: huszonhatodik parcella, harmadik sor, négyes. Ha legközelebb eljutok a játékkaszinóba, ezeket a számokat feltétlenül megjátszom majd. "