Ludas Matyi, 1980 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1980-03-20 / 12. szám

A DIVAT AZ DIVAT Tegnap kumlit ettünk fasírttal, utána meg bogá­csát. Kumli, bogácsa — nem sajtóhiba, nem is tájszólás. Családnyelv. Minden csa­ládnak, a miénknek is, van egy elkülönült, rejt­jeles nyelve. Nálunk pél­dául a krumpli (pityóka, burgonya) kumli, a pogá­csa meg bogácsa. A családnyelv eredete a messzi múlt ködébe vész. Sokszor magunk sem em­lékszünk melyik gyerek mondta a krumplit kum­­linna­k. A fiunk? A lá­nyunk? Az unokánk? Vagy tán én magam mondtam pöttömnyi ko­romban, aztán a szüleim felidézgették, maguk is így mondták és megy tovább a családban? Lehet. A csa­ládnyelv szavai nemzedék­ről nemzedékre öröklőd­nek. Mi például sohasem mondjuk azt, hogy a kör­térre megyünk. Mi a kör­tetérre megyünk. Melyik gyerek csinálmánya a kör­tetér, ki tudja? Mi már csak így mondjuk. Ez per­sze mindenki más számá­ra értetlen hülyeség, de a mi családi tolvajnyelvünk­ben zamata, hangulata, meseudvara van, meg nem válnánk tőle, amint Kosz­tolányi (Karinthy Ferenc szerint) mondta, nem tud­na élni ama idegen or­szágban, ahol ő lehetne ugyan beteg, de nem le­hetne b­eteg. Kumli, bogácsa, szemü­­ge — ezek csupán félre­­hallásból eredő gyermeki tévejtések­, fűszálak a csa­ládnyelv kertjében. Bok­rosabbak, mélyebb titko­kat őrzők a duplafedelű aranyköpések, amiknek úgyszintén nincs értelmük a józan földi halandó szá­mára, de a családon belül kedves ereklyék. Mi nem azt kérdjük egymástól, mit csinálsz, hanem azt: mit művelsz? Réges-régen va­lamelyik gyerektől­­ kér­deztük, azt hívén, hogy rossz fát tett a tűzre: mit művelsz itt? Elpityeredett: nem művelek semmit. Ha valakinek ugyan­azon hétre, vagy hónapra esik a születésnapja, meg a nevenapja is, annak mi­­szerintünk „két dicsősége” van. Lehet, hogy ez Önök számára időtlenség, pedig ezzel a ragyogó szellemes­séggel e sorok írója káp­ráztatta el a családot 6 éves korában. A lányom (fiam? ma­gam? a feleségem?)­­öt­éves lehetett, amikor a szülők egy délután tudtára adták, hogy moziba men­nek nélküle. A gyerek ag­gódva nézett rájuk: „És akkor ki vigyáz rám?” Nos, ha el kell mennem hazulról a feleségem (és megfordítva, ha ő megy el, akkor én) ma is ezt kérdezi: „És akkor ki vi­gyáz rám?” A kislányomat egy szép vidéki nyaraláson annak idején a nagynéni uszodá­ba küldte a rokon gyere­kekkel, uzsonnát is csoma­golt nekik, vajaskenyeret kolbásszal. Hazatérve a társak panaszolták, hogy színét sem látták a kol­básznak. A gyanú a kis­lányra terelődött, aki ek­képpen védekezett: „Tehe­tek én róla, hogy a kolbá­szok átmásztak a kenye­remre?” Nos, manapság kétfelé töltöm a főzőből ki­folyt kávét, s a feleségem sérelmezi, hogy neki keve­sebb jutott, ugyan mi mást mondhatnék, mint azt, hogy: átmászott a kávé az én csészémbe... A családnyelv nem nagyüzemi, hanem kisker­­ti virág, de szertelenül te­rebélyesedő, szétburjánzó, egész házunk táját elborí­tó. Annak idején leültem a kiságy szélére és azt kér­deztem: „miről meséljek?” és a fiam így felelt: „Ami­ről tudsz és akarsz, csak ne legyen szomorú...” Ennek már idestova ne­gyedszázada, de azóta is e szavakkal biztatjuk me­­sélésre egymást esténként, megtérve napi dolgainkból. Különben szerény humo­rista-programnak is meg­teszi : mesélni, amiről tudsz és akarsz, s ha már nem vicces, legalább ne legyen szomorú. Novobáczky Sándor A GYENGÉBB NEM ! - Sajnos, csak szépirodalmat olvasunk, a krimit mi nem tudjuk megfizetni! - Mit törődsz te az emberekkel? Úgy sem merik megmondani a véleményüket! NAPÓLEON ÉS A SZERELEM — Látod, apád imádja a történelmet...

Next