Ludas Matyi, 1980 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1980-03-20 / 12. szám
A DIVAT AZ DIVAT Tegnap kumlit ettünk fasírttal, utána meg bogácsát. Kumli, bogácsa — nem sajtóhiba, nem is tájszólás. Családnyelv. Minden családnak, a miénknek is, van egy elkülönült, rejtjeles nyelve. Nálunk például a krumpli (pityóka, burgonya) kumli, a pogácsa meg bogácsa. A családnyelv eredete a messzi múlt ködébe vész. Sokszor magunk sem emlékszünk melyik gyerek mondta a krumplit kumlinnak. A fiunk? A lányunk? Az unokánk? Vagy tán én magam mondtam pöttömnyi koromban, aztán a szüleim felidézgették, maguk is így mondták és megy tovább a családban? Lehet. A családnyelv szavai nemzedékről nemzedékre öröklődnek. Mi például sohasem mondjuk azt, hogy a körtérre megyünk. Mi a körtetérre megyünk. Melyik gyerek csinálmánya a körtetér, ki tudja? Mi már csak így mondjuk. Ez persze mindenki más számára értetlen hülyeség, de a mi családi tolvajnyelvünkben zamata, hangulata, meseudvara van, meg nem válnánk tőle, amint Kosztolányi (Karinthy Ferenc szerint) mondta, nem tudna élni ama idegen országban, ahol ő lehetne ugyan beteg, de nem lehetne beteg. Kumli, bogácsa, szemüge — ezek csupán félrehallásból eredő gyermeki tévejtések, fűszálak a családnyelv kertjében. Bokrosabbak, mélyebb titkokat őrzők a duplafedelű aranyköpések, amiknek úgyszintén nincs értelmük a józan földi halandó számára, de a családon belül kedves ereklyék. Mi nem azt kérdjük egymástól, mit csinálsz, hanem azt: mit művelsz? Réges-régen valamelyik gyerektől kérdeztük, azt hívén, hogy rossz fát tett a tűzre: mit művelsz itt? Elpityeredett: nem művelek semmit. Ha valakinek ugyanazon hétre, vagy hónapra esik a születésnapja, meg a nevenapja is, annak miszerintünk „két dicsősége” van. Lehet, hogy ez Önök számára időtlenség, pedig ezzel a ragyogó szellemességgel e sorok írója kápráztatta el a családot 6 éves korában. A lányom (fiam? magam? a feleségem?)ötéves lehetett, amikor a szülők egy délután tudtára adták, hogy moziba mennek nélküle. A gyerek aggódva nézett rájuk: „És akkor ki vigyáz rám?” Nos, ha el kell mennem hazulról a feleségem (és megfordítva, ha ő megy el, akkor én) ma is ezt kérdezi: „És akkor ki vigyáz rám?” A kislányomat egy szép vidéki nyaraláson annak idején a nagynéni uszodába küldte a rokon gyerekekkel, uzsonnát is csomagolt nekik, vajaskenyeret kolbásszal. Hazatérve a társak panaszolták, hogy színét sem látták a kolbásznak. A gyanú a kislányra terelődött, aki ekképpen védekezett: „Tehetek én róla, hogy a kolbászok átmásztak a kenyeremre?” Nos, manapság kétfelé töltöm a főzőből kifolyt kávét, s a feleségem sérelmezi, hogy neki kevesebb jutott, ugyan mi mást mondhatnék, mint azt, hogy: átmászott a kávé az én csészémbe... A családnyelv nem nagyüzemi, hanem kiskerti virág, de szertelenül terebélyesedő, szétburjánzó, egész házunk táját elborító. Annak idején leültem a kiságy szélére és azt kérdeztem: „miről meséljek?” és a fiam így felelt: „Amiről tudsz és akarsz, csak ne legyen szomorú...” Ennek már idestova negyedszázada, de azóta is e szavakkal biztatjuk mesélésre egymást esténként, megtérve napi dolgainkból. Különben szerény humorista-programnak is megteszi : mesélni, amiről tudsz és akarsz, s ha már nem vicces, legalább ne legyen szomorú. Novobáczky Sándor A GYENGÉBB NEM ! - Sajnos, csak szépirodalmat olvasunk, a krimit mi nem tudjuk megfizetni! - Mit törődsz te az emberekkel? Úgy sem merik megmondani a véleményüket! NAPÓLEON ÉS A SZERELEM — Látod, apád imádja a történelmet...