Ludas Matyi, 1980 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1980-03-27 / 13. szám

Egy icipici anyóka állt az önkiszolgáló stelázsija előtt. Egészen mindenna­pos icipici anyóka volt, amilyenből huszonnégy megy egy tucatra. A fi­gyelmemet azzal vonta magára, hogy lemondóan legyintett, majd azt mond­ta, csak úgy, bele a leve­gőbe: — Na, hát ma sem jön össze. Ez most már sosem jön össze és kész. Amúgy nem szokásom icipici anyókákat nyílt ön­­kiszolgáldák során leszólí­tani, de a kíváncsiság pil­langója felütötte bennem a fejét és az ilyesmi csik­landós. — Mi nem jön össze, icipici anyóka? — Hát a Seherezádé al­gabólé. Az a szép zölddo­­bozos odafenn. Tudja fiacskám, hetven esztende­je életem egyetlen vágya, hogy megkóstolhassam a Seherezádé algabólét. De sosem jött össze. Történel­mi sorsfordulók zúgtak el a fejem fölött vészes vij­jogással, a gyász és az öröm madarai csattogtattak mindenféle szárnyakat, de a Seherezádé algabólé ne­kem sosem jött össze. És most már nem is jön. — Hogyhogy? — mond­tam. — Miért? — Azért, mert a Sehere­zádé algabólét a világ kezdete óta mindig a ste­­lázsi tetejére rakják a boltosok. Odarakta Snéber­ger, a kreszleros, odarakta a Köztisztviselők Fogyasz­tási Szövetkezete, odarak­ja az Északkelet-nyugat­­pesti cnki. A stelázsi tete­je két méter ötven centi, és viszont nem nőttem egy harmincnál magasabb­ra. Hát ezért. Szomorú — mondtam. — De miért nem fogyaszt Szindbád borbolyaguzmit, vagy Sabu somkocsonyát? Ezek a második polcon ta­lálhatók, amely a legicipi­cibb anyókák számára is könnyűszerrel elérhető. Megvetően nézett rám. — Az ember magasra tör, fiacskám. És aki egy­szer Seherezádé algabelére emelte tekintetét, többé nem éri be Szindbád bor­­bolyaguzmival, vagy akár Sabu somkocsonyával. Erről semmit sem tud­tam. Sosem voltak ambí­cióim, mindig beértem az Aladdin bojtorjánszirup­pal, a harmadik polcról. Némi ágaskodás árán eset­leg felkapaszkodhattam volna a Perizád kórepasz­­táig a negyedikre, de Pe­­rizádot utáltam. — Elképzelheti, hogy mindent elkövettem a Se­herezádé algabólé érde­kében — folytatta az ici­pici anyóka. — Hogy mást ne mondjak, szültem egy leánygyermeket. A kis Hermina életén vörös fo­nálként húzódik át a Se­herezádé algabólé. Például kora ifjúságtól kezdve súlyemelő edzésre fog­tam. Arra gondoltam, hogy felcseperedvén, majd a vállára állhatok, s így végre elérhetem álmaim netovábbját, a legfelső pol­cot. Tizenöt esztendős ko­rára a kis Hermina úgy emelt, mint egy gőzdaru, de sosem nőtt száztíz cen­tinél magasabbra, s így minden fáradozásom kár­­­ba veszett, mert egymás hegyibe kapaszkodva sem tettünk ki többet két mé­ter negyvennél. A kis Hermina most otthon ül és olyan, mint egy kocka. Én viszont megtanultam, hogy nagy és szentséges vágyak terén az ember so­sem számíthat a gyerme­keire. De akkor még nem adtam fel. A Seherezádé algabólé iránt való áhíto­­zásom újabb erőfeszítések­re sarkallt. Szültem tehát egy fiúgyermeket. A kis Herman ... — Egy pillanatra, icipici anyóka — nyeldestem visz­­sza a könnyeimet. — Ha most azt mondja, hogy a kis Herman sosem nőtt kilencven centinél maga­sabbra, esküszöm, sikol­tozni kezdek. — Ellenkezőleg — intett az icipici anyóka. — A kis Herman erős mint a ló és legutóbb magánmérések szerint a két méter hu­szonnyolc centit is túlha­ladta. De mire akkorára cseperedett, hogy a vállá­ra kapaszkodva éppen el­értem volna a Seherezádé algabelét, tatarozni kezd­ték a boltot. Ez két évig tartott, addigra viszont a kis Hermant rég elsodorta az idők kavargása. Most éppen Tokióban turnézik, Untermann egy gálacso­portnál. — Na jó — mondtam. — Fejezzük be a történetet. Odatámasztottam a lét­rát, lekaptam egy Sehere­­zádét és az icipici anyóka kezébe nyomtam. Úgy né­zett rá, mint a kis Hermi­nára és a kis Hermanra együttvéve sem. — Istenkém ■— hüppög­­te. — Hát mégis ... Érde­mes volt élnem ... Érde­mes volt hetven évig epe­­kednem... Elömlött bennem a szív­jóság langyos teje. Szeres­sük egymást, segítsünk egymáson, emberek. Talán méltányos lenne, ha mától én is magasabbra törnék, Seherezádé algabólét fo­gyasztanék a legfelsőbbről. Az icipici anyóka átbök­te a mutatóujját a stanio­­lon, aztán csecsemő mód­jára a szájába dugta és olyan volt az arca, mint egy öreg Vénuszé. Egy tel­jes pillanatig. Mert a kö­vetkező pillanatban eltor­zult, mintha ráültek volna. — Pfuj! — krákogta. — Hiszen ez pocsék! Álmom­ban ne jöjjön elő. A Seherezádé algabólét elegáns parabolában a ci­pőmre pökte és az öklét rázva kergetett ki az üz­letből. — Gyilkos! — kiáltotta. — Ezt teszi egy idős asz­­szonnyal? Gazember! Azt hiszem maradok mégis Aladdinnál... Peterdi Pál HARC A CSÚSZÓPÉNZ ELLEN ... Az ünnepek torlódása miatt, a nyomda kívánságára, lapunk 14—15. száma összevontan jelenik meg, 32 oldal terjedelemben. HÚSVÉTI DUPLA SZÁMUNK április első napjaiban jut el az előfizetőkhöz és a hírlapárusokhoz. Ára: 5 forint 60 fillér. Nemcsak dupla ár — dupla szórakozás is! OKTATÁSI REFORM-GYEREK

Next