Ludas Matyi, 1980 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1980-08-07 / 32. szám

GOMBHOZ A KÁBÁT Gyapjú Gyuri, a nagy magyar gondolkodó, az utóbbi időiben kissé megváltozott. Már nem sokat gon­dolkozik és ha mégis, nem jut eszébe semmi. Már a hetvenhar­­madik cigarettáját sem szívja le bo­káig, ahogy szok­ta, legfeljebb csak térdig, és ha mond is egy-egy szót hetenkint, nem lehet megérteni. Valami baj van vele, nem tudom egészen s pontosan micsoda, a nyo­mozás folyik. Barátságunk is laza lett, mint a fürj. Legutóbb mégis találkoztunk és mintha visszatért volna benne valami a régi szép időkből. — Sok bajom van — kezdte és szórakozottan rágyújtott a hatvan­harmadik cigarettájára, sajnos gyu­fával, aztán eldobta a cigit és szív­ta a gyufaszálat. Szólhattam volna neki, de nem akartam zavarni, hadd szívja a gyufát, úgyis annyit hallani arról, hogy a dohányzás káros és pont az egészségre nézve. Miután gondosan összerágta a gyufaszálat, folytatta: — Itt van a Gyula. Ismered. Unokaöcsém, de ő a kedvencem a családban. Huszonkét éves, öt perc múlva kész orvos lesz, egészséges, erős, jóképű és amikor legutóbb ta­lálkoztunk, megrémültem tőle, olyan hervadt, kuszált volt. Mi a fene van veled? — érdeklődtem aggódva. — Tulajdonképpen semmi bajom nem lenne, de itt van az* Erzsi. — Hol? — Hát éppen ez az. Tulajdon­képpen sehol. Beleőrülök. Megis­merkedtünk, mert igazán gyönyörű, ezt nem lehet tőle elvenni, meg tud kedves is lenni és — mit szé­pítsem? — beleszerettem. Eleinte úgy látszott, ő is kedves, mentünk ide, oda, sőt néha amoda is, ked­ves volt, röhögős, figyelmes, aztán hirtelen, és váratlanul, minden el­képzelhető ok nélkül megváltozott. Randevúkra nem jött el, holott ő állapította meg a napot és az órát, nem is telefonált, amikor én hív­tam, azt mondta, próbált hívni, de nem volta­m otthon, m£r nem em­lékszik, miért nem jöhetett el a randevúra, biztosan valami nagyon fontos ok lehetett, ha ennyire nem jött el. Jelentették ellenségeim, hogy más fiúval látták összeteke­rődzve a Margitszigeten. Ja, igen, jó, hogy szólsz, hazudós is. De nem ez a lényeg. Nem is ambicionálja, hogy elhiggyem. Moziban voltam, mondta múltkor, de nem emléke­zett arra, mit látott, ki játszotta a főszerepet, és arra sem, hogy me­lyik mozi volt az illető. Kereszt­kérdéseimre unottan legyintett: biztosan valami film lehetett, ha egyszer moziban voltam. Két héttel ezelőtt, egy szerdai napon megemlítette, oda sem fi­gyelve, hogy megcsalt. Amikor ér­deklődtem, hogy kivel, megmond­ta. Barátom volt az illető, egy ze­nész. Megkívántam hirtelen, mond­ta nevetve. Nem kaptam levegőt. A csalásban éppen az a pláne, hogy az ember nem beszél róla, ezért is nevezik csalásnak, de ha megmond­ja, akkor mit nyomozzak? Ebből is láttam, hogy nem becsül. Egy tisz­tességes lány úgy csaljon, hogy a szeretője ne tudja meg soha. Ami­kor kioktattam, megint csak le­gyintett. A tisztesség, az alkalom hiánya — mondta nekem a redő­nyös Tibor, aki okosabb, mint bár­ki más. Nekem rögeszmém, hogy ha valami rossz, azt el kell ron­tani és nem megjavítani. Leszidtam, elég durván és kije­lentettem, látni sem akarom töb­bé. Nevetett. Oda sem figyelt. Hát az ilyesmi bosszantja az embert. Megbízhatatlan, olyan fokon, ami már nincs is. Én csakis megbízha­tó emberekkel érintkezem. A hara­gom tartott néhány napig, aztán olyan honvágyam támadt utána, hogy majd belepusztultam. Én hív­tam fel telefonon és bocsánatot kértem tőle, mert durva voltam. Álmos vagyok, mondta és letette a kagylót. Szenvedtem, de fellázad­tam. Elhatároztam, hogy minden áron szakítani fogok, rá sem nézek soha soha többé. De amikor ő ke­resett telefonon, kezem, lábam re­megett a telefonba és csak dadog­tam, hogy sürgősen, fontos ügyben látni akarom. Mit tegyek? Tanács­talan vagyok —­ fejezte be Gyula és én azt mondtam, majd átgondo­lom a dolgot és kitalálok valamit. Átgondoltam és nem találtam ki semmit. Mit mondjak neki? Ezt. — Jól figyelj, mert amit most mondok, valódi történet, úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna, holott tegnapelőtt történt. A szabóműhelyben egy ideig békés egymás mellett élésben feküdt a szabó fiókjában a mágnes és a tű. A tű sokáig tűrte, hogy a mágnes felé fordult, ő rohant hozzá, mint a tébolyodott és hozzátapadt, mint egy szerelmes lány. Ez ment egy ideig, aztán a tű fellázadt és ezt mondta: Nevetséges. A szabó éle­tében én vagyok a minden. Én, a tű. Velem varr, nélkülem nincs szabó és nincs műhely. A mágnes­nek semmi köze a szabósághoz. És mégis én vagyok a rabszolga, aki rohan. Ennek vége. Elhatároztam, hogy a mágneskisasszony hiába fordítja felém csápjait, én erős ma­radok és oda se figyelek. Mara­dok a helyemen. A mágnes: sem­mi. Szép, szép, az kétségtelen, de ugyanakkor értelmetlen is. Semmi haszna. Engem, a tűt még senki nem mert lebecsülni. Hát akkor miért ugrálok úgy, ahogy a mágnes fütyül? Ez a világ elmúlt. Meg­nyugodtam. Visszakaptam az ön­becsülésemet. Erre mi történt? Minden erőmet megfeszítettem, hogy a helyemen maradjak, de amikor a mágnes felém fordult, megint csak, mint a villám, rohan­tam hozzá és odatapadtam. Aztán lassan feladtam a harcot. Belát­tam, hogy ő az erősebb, ha haszon­talan, akkor is. Nem tudom, mi vonzott hozzá, de a tények ereje megcáfolhatatlan. Gyapjú Gyuri elgondolkozott: — Szóval, szerinted, ilyen ese­tekben nincs segítség? — Nincs. Amíg a vonzás tart. Királyhegyi Pál HÁTHA VALAKI NEM ISMERI Két szomszédasszony beszél­get: — Mondja, miért készíti eze­ket a húsgombócokat különböző nagyságúakra? — A férjem arra kért, hogy kissé változatosabban főzzek! BALATON DRÁGA AZ ÉPÍTŐANYAG 'Tú.iK*. Miből telik ennek ennyi téglája? — Úgy látszik, nem tud róla, hogy kevesebb külföldi jött, mert ugyan­olyan goromba hozzánk, mint tavaly!

Next