Ludas Matyi, 1980 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1980-08-07 / 32. szám
GOMBHOZ A KÁBÁT Gyapjú Gyuri, a nagy magyar gondolkodó, az utóbbi időiben kissé megváltozott. Már nem sokat gondolkozik és ha mégis, nem jut eszébe semmi. Már a hetvenharmadik cigarettáját sem szívja le bokáig, ahogy szokta, legfeljebb csak térdig, és ha mond is egy-egy szót hetenkint, nem lehet megérteni. Valami baj van vele, nem tudom egészen s pontosan micsoda, a nyomozás folyik. Barátságunk is laza lett, mint a fürj. Legutóbb mégis találkoztunk és mintha visszatért volna benne valami a régi szép időkből. — Sok bajom van — kezdte és szórakozottan rágyújtott a hatvanharmadik cigarettájára, sajnos gyufával, aztán eldobta a cigit és szívta a gyufaszálat. Szólhattam volna neki, de nem akartam zavarni, hadd szívja a gyufát, úgyis annyit hallani arról, hogy a dohányzás káros és pont az egészségre nézve. Miután gondosan összerágta a gyufaszálat, folytatta: — Itt van a Gyula. Ismered. Unokaöcsém, de ő a kedvencem a családban. Huszonkét éves, öt perc múlva kész orvos lesz, egészséges, erős, jóképű és amikor legutóbb találkoztunk, megrémültem tőle, olyan hervadt, kuszált volt. Mi a fene van veled? — érdeklődtem aggódva. — Tulajdonképpen semmi bajom nem lenne, de itt van az* Erzsi. — Hol? — Hát éppen ez az. Tulajdonképpen sehol. Beleőrülök. Megismerkedtünk, mert igazán gyönyörű, ezt nem lehet tőle elvenni, meg tud kedves is lenni és — mit szépítsem? — beleszerettem. Eleinte úgy látszott, ő is kedves, mentünk ide, oda, sőt néha amoda is, kedves volt, röhögős, figyelmes, aztán hirtelen, és váratlanul, minden elképzelhető ok nélkül megváltozott. Randevúkra nem jött el, holott ő állapította meg a napot és az órát, nem is telefonált, amikor én hívtam, azt mondta, próbált hívni, de nem voltam otthon, m£r nem emlékszik, miért nem jöhetett el a randevúra, biztosan valami nagyon fontos ok lehetett, ha ennyire nem jött el. Jelentették ellenségeim, hogy más fiúval látták összetekerődzve a Margitszigeten. Ja, igen, jó, hogy szólsz, hazudós is. De nem ez a lényeg. Nem is ambicionálja, hogy elhiggyem. Moziban voltam, mondta múltkor, de nem emlékezett arra, mit látott, ki játszotta a főszerepet, és arra sem, hogy melyik mozi volt az illető. Keresztkérdéseimre unottan legyintett: biztosan valami film lehetett, ha egyszer moziban voltam. Két héttel ezelőtt, egy szerdai napon megemlítette, oda sem figyelve, hogy megcsalt. Amikor érdeklődtem, hogy kivel, megmondta. Barátom volt az illető, egy zenész. Megkívántam hirtelen, mondta nevetve. Nem kaptam levegőt. A csalásban éppen az a pláne, hogy az ember nem beszél róla, ezért is nevezik csalásnak, de ha megmondja, akkor mit nyomozzak? Ebből is láttam, hogy nem becsül. Egy tisztességes lány úgy csaljon, hogy a szeretője ne tudja meg soha. Amikor kioktattam, megint csak legyintett. A tisztesség, az alkalom hiánya — mondta nekem a redőnyös Tibor, aki okosabb, mint bárki más. Nekem rögeszmém, hogy ha valami rossz, azt el kell rontani és nem megjavítani. Leszidtam, elég durván és kijelentettem, látni sem akarom többé. Nevetett. Oda sem figyelt. Hát az ilyesmi bosszantja az embert. Megbízhatatlan, olyan fokon, ami már nincs is. Én csakis megbízható emberekkel érintkezem. A haragom tartott néhány napig, aztán olyan honvágyam támadt utána, hogy majd belepusztultam. Én hívtam fel telefonon és bocsánatot kértem tőle, mert durva voltam. Álmos vagyok, mondta és letette a kagylót. Szenvedtem, de fellázadtam. Elhatároztam, hogy minden áron szakítani fogok, rá sem nézek soha soha többé. De amikor ő keresett telefonon, kezem, lábam remegett a telefonba és csak dadogtam, hogy sürgősen, fontos ügyben látni akarom. Mit tegyek? Tanácstalan vagyok — fejezte be Gyula és én azt mondtam, majd átgondolom a dolgot és kitalálok valamit. Átgondoltam és nem találtam ki semmit. Mit mondjak neki? Ezt. — Jól figyelj, mert amit most mondok, valódi történet, úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna, holott tegnapelőtt történt. A szabóműhelyben egy ideig békés egymás mellett élésben feküdt a szabó fiókjában a mágnes és a tű. A tű sokáig tűrte, hogy a mágnes felé fordult, ő rohant hozzá, mint a tébolyodott és hozzátapadt, mint egy szerelmes lány. Ez ment egy ideig, aztán a tű fellázadt és ezt mondta: Nevetséges. A szabó életében én vagyok a minden. Én, a tű. Velem varr, nélkülem nincs szabó és nincs műhely. A mágnesnek semmi köze a szabósághoz. És mégis én vagyok a rabszolga, aki rohan. Ennek vége. Elhatároztam, hogy a mágneskisasszony hiába fordítja felém csápjait, én erős maradok és oda se figyelek. Maradok a helyemen. A mágnes: semmi. Szép, szép, az kétségtelen, de ugyanakkor értelmetlen is. Semmi haszna. Engem, a tűt még senki nem mert lebecsülni. Hát akkor miért ugrálok úgy, ahogy a mágnes fütyül? Ez a világ elmúlt. Megnyugodtam. Visszakaptam az önbecsülésemet. Erre mi történt? Minden erőmet megfeszítettem, hogy a helyemen maradjak, de amikor a mágnes felém fordult, megint csak, mint a villám, rohantam hozzá és odatapadtam. Aztán lassan feladtam a harcot. Beláttam, hogy ő az erősebb, ha haszontalan, akkor is. Nem tudom, mi vonzott hozzá, de a tények ereje megcáfolhatatlan. Gyapjú Gyuri elgondolkozott: — Szóval, szerinted, ilyen esetekben nincs segítség? — Nincs. Amíg a vonzás tart. Királyhegyi Pál HÁTHA VALAKI NEM ISMERI Két szomszédasszony beszélget: — Mondja, miért készíti ezeket a húsgombócokat különböző nagyságúakra? — A férjem arra kért, hogy kissé változatosabban főzzek! BALATON DRÁGA AZ ÉPÍTŐANYAG 'Tú.iK*. Miből telik ennek ennyi téglája? — Úgy látszik, nem tud róla, hogy kevesebb külföldi jött, mert ugyanolyan goromba hozzánk, mint tavaly!