Ludas Matyi, 1982 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1982-01-07 / 1. szám
ÚJ ÉV - ÚJ ÉLET BÉKEGALAMB 1982 — Új kölcsönt veszek fel! ÖTNAPOS MUNKAHÉT - Csak semmi pánik! Menjen szépen a központi ügyeletre. Az elegáns szaküzlet kirakatában egy karórát pillantottam meg. Már a felületes szemlélő is rögtön láthatta rajta, hogy ez egészen más, mint a többi karóra. A számlapja, mutatója, lánca, színe, szaga, íze, légköre ugyan semmiben sem különbözött a körülötte hentergő többi karóráétól, de amíg azok kétháromezer forintba kerültek, ezt — az árcédula tanúsága szerint — ötvenkétezerért mérték. Rögtön kiszámítottam, hogy csak négy változat lehetséges. Ki tud ma ötvenkétezer forintot adni egy karóráért, amely tisztára úgy fest, mintha csak kétezer forintot adtak volna érte? Fejszál ben Hepcibach, az olajsejk, Pierpont Morgan, a multimilliárdos, Jelinek Morton, a szélhámos, vagy Chase Manhattan, a bankház. Élénk meglepetésemre egy ködmenkés emberke lépett a pulthoz. Posztósipka, posztónadrág, posztócsizma, háromemeletes ételhordó. Némi megfontolt tárgyalást folytatott a szédelgő eladóval, leszámolt egy nagyobb ,téted bankót és az ötvenkétezres órát aztán betette az ételhordó legfelső emeletére. Az az ételhordó most akár egy kisebb korlátolt felelősségű társaság alaptőkéjét is képezhette volna, ötvenkétezer tizennégy forint értékben, földszintjén a savanyú tojáslevessel, első emeletén a parajszószfeltéttel, második emeletén a piskótatekercsöntettel, harmadik emeletén a szuperórával. Dobogó szívvel léptem a ködmenkés emberkéhez, mert — mit csináljak? — folyton dobog. — Bocsásson meg — mondtam —, kérdeznék valamit. Ha nem akar, ne válaszoljon. — Ennek semmi értelme — mondta a ködmenkés emberke. — Ha akarja, hogy ne válaszoljak, ne kérdezzen. — Rendben van — bólintottam, mert ez a változat sosem jutott volna eszembe. — Akkor térjünk a tárgyra. Miért vásárol ön ötvenkétezer forintos órát? — Természetesen, hogy tudjam mennyi az idő. A feleségem néha lágytojást főz, legyen mivel lemérnem a három percet. Utálom, amikor a fehérje olyan nyúlós marad. — Pontosabban fogalmazok ... — Bánom is én. — A fenti célokra egy kétezer forintos óra is megtette volna. Miért vásárolt mégis ötvenkétezer forintosat? — Nagyúri szeszélyből. Azt mondják, ez itt a dolgozók országa. Én világéletemben becsülettel dolgoztam, tehát az uralkodó osztály tagja vagyok. Gondoltam, miért ne legyen nekem egy ötvenkétezer forintos órám? — Igaz. De honnét szerezte rá a pénzt? Örökölt talán? — Minthogy a nyolcvankét esztendős apámat én tartom el, ez kevéssé valószínű. — Lehet, hogy a fia küldte Detroitból? — Miután a fiam lány, négyéves és Soroksáron él, ennek még a lehetősége sem merülhet fel. — Lottó? Totó? — Kinek futja ilyen költséges passziókra? — Bocsásson meg ... netán törvénytelen úton jutott hozzá? — Megkérem, hogy várjon egy percre. Kiveszem az órát a felső lábasból, aztán majd jól fejbevágom ezzel az ételhordóval. — Ha féltérdre ereszkedve esdekelnék, elmesélné végre, hogyan gyűjtött össze ötvenkétezer forintot egy órára, amely nem mutat többet egyrészt a pontos időnél, másrészt kétezer forintnál? — összehúztuk magunkat, kérem. Kuporgattam. Én ugyebár gyalus vagyok a Tolókürtnél. Keresek átlag négy és felet, a rezsim havonta ötezer. — De hát akkor... — Várjon. Hogy a fenntartási költségeket kipótoljam s az óra árát összegyűjtsem, kitanultam az esztergályos szakmát és elszegődtem a Légiékhez havi négyezerötszázért. Persze az előző helyemet sem adtam fel, s így összkeresetem már havi kilencezerre rúgott. — Szép! — A négyezerötszázhoz képest. Az ötvenkétezerhez még igencsak csúnyácska. Ezért emberfeletti szorgalommal kitanultam a marósságot és a hengerészséget is. Egyikkel elszegődtem a Főzsaráthoz, másikkal a Budasróthoz. Így már négy munkám volt tizennyolcezerrel és miután egy teljes esztendeig ciberelevesen éltünk odahaza, végre megengedhettem magamnak ezt az órát. — Bocsássson meg, de négy műszak, az napi harminckét óra . .. — Igaz, de én nem egymás után csinálom, hanem egyszerre. — Ez ... ez ... Hogyan lehetséges ez? — Látja, ez az, amit én sem értek. Tiszta rejtély az egész. Néha csak ülök és nézek magam elé, de képtelen vagyok megfejteni. Attól félek, hogy ez most már örök titok marad a számomra. Majdnem akkora, mint az, hogy miként lehet ötvenkétezer forintot elkérni egy nyamvadt óráért. Peterdi Pál TÉLI DIVAT Paplankabát vánkossapkával 3