Ludas Matyi, 1983 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1983-05-19 / 20. szám

(Jöttmentek) Miközben a mi televíziónk kettes csa­tornáján a karmesterver­seny résztvevői tették próbára a szimfonikus ze­nekar türelmét, valahol Amerikában egy Petro­­celli nevű ügyvéd irodá­jába beállított Fieldné és azt mondta: Lecsukták a fiam emberölésért! Amikor ehhez még gyor­san hozzátette, hogy a fiam ilyet nem tett, mert én nem így neveltem, egy pillanatra azt gondoltam, talán az előző esti Kék Fény fiatal bűnözőiről ké­szült filmet vágták be vé­letlenül a krimi helyett, s csak akkor nyugodtam meg valamelyest, amikor meghallottam Petrocelli magyar hangját. Ettől kezdve úgy pereg­tek az események, mintha csak egy budapesti ügy­védi irodában lettünk volna. Miután az ügyvéd megtudta, hogy az idősö­dő Fieldnének nincs pén­ze, azonnal elvállalta a fiú védelmét, felkérte az asszonyt, ne beszéljenek többé pénzről, és ha nem esik nehezére, szólítsa csak Tonynak. Miután megbeszélték a részlete­ket, az ügyvéd felesége hazavitte Fieldnét a város szélén fekvő sátortábo­rukba, a kíváncsiskodó ki­csinyeket cukorkával kí­nálta, ím­ajd egy óvatlan pillanatban meghívta az egész nagy családot vacso­rára. A Petrocelli család azonban még nem érte be ennyi jótéteménnyel. Mi­közben újabb és újabb bi­zonyítékok szóltak a Field fiú ellen és az ügyvéd egyre inkább biztosabb lett benne, hogy Ron ár­tatlan, megjavíttatják Fiel­­dék teherautóját, s éppen ezzel egy időben kiderül, hogy nem a Field fiú ölte meg a gyógyszerészt, ha­nem a szomszédok kábító­­szeres gyermeke. Nem tudom, százával rohangászn­ak-e Ameriká­ban a Petrocelli-féle jó­szívű ügyvédek, csupán gyanítani merem, hogy nem, sőt, még azt is fel­tételezem, hogy ez az Amerikába tántorgott olasz doktor nem ügyvé­di, hanem orvosi eset. (Steinmann, a grófnő) Valami már a legelejétől kezdve zavart az Elmebaj­nokságban. Sokáig azt hit­tem, hogy csupán a más­különben igen szimpati­kusan mosolygó Egri Já­nosnak az a szokása, hogy a műsor elején mindent háromszor mond, mindent háromszor mond, mindent háromszor mond, de las­sanként ebbe is beletö­rődtem. Később arra gon­doltam, talán a fogorvosi rendelőnek álcázott elme­stúdió kelt szorongó kép­zeteket bennem, amit csak tovább erősít az időnként hallható kellemetlenül idegesítő­­zene. Már-már lemondtam ar­ról, hogy valaha is meg­oldjam e rejtély kulcsát, amikor egyszerre csak hirtelen minden megvilá­gosodott: nem a műsort igen jól jellemző kenettel­jes, modoros hangvétel zavar, hanem Steinmann. Erre akkor jöttem rá, amikor az egyik verseny­zőtől azt kérdezték: ki volt Karinthy Frigyes: Ta­nár úr kérem című köny­vében a jó tanuló. Nem dicsekedni akarok, de el kell mondanom, hogy az addig derekasan helytálló, eminens versenyzővel szemben én tudtam a vá­laszt: a jó tanulót Stein­­mannak hívták. S ekkor már azt is tud­tam, mi zavar a legjob­ban az Elmebajnokság­ban: az, hogy itt csupa Steinmann felel Fred­rich tanár úr avatott kérdé­seire, nekünk pedig, át­lagos és ros­sz tanulóknak valahogy semmi közünk az egészhez, éppen úgy, ahogyan azt Karinthy le­írja. Félszavakban beszél­nek egymással, értik egy­mást, lassanként intim dialógus alakul ki a tanár és a jó tanuló között, mi már nem is értjük, ez a kettejük dolga, két ro­­konlélek, mely itt előt­tünk egyesül a differen­ciál-egyenletek éteri lég­körében. Föld S. Péter TÉVES NÉZETAZONOSSÁG STATISZTIKA ... KISVÁLLALKOZÓ — Végre megszűnt a napi nyolc órás robot. A Dobos-koncert slágere: ISTEN HOZOTT, ÉDES ATTILÁM?? — Amikor tizenöt éve feljöttem Pestre, egyetlen tízes volt a zsebem­ben. És most öröklakásom van, ko­csim van... — Zseniális. Hát mit csinált azzal a tízessel? — Hazasürgönyöztem pénzért. H8TH3 valaki — Aztán jár-e a maguk portájára a Daily News?!

Next