Ludas Matyi, 1989 (45. évfolyam, 1-52. szám)
1989-04-12 / 15. szám
BÁNYÁSZOK - Kár ilyen fenemód örülni a sztrájkjognak, ha úgyis munkanélküliek leszünk...! ELMÉLETI VITA - Én jobban szeretek megijedni, mint félni. &A‘zl£1oWr,&*fé:T' Nyílt az ajtó és Petőfi Sándor lépett a szerkesztőségbe. Két példányban. Egyikük elegáns westernöltönyt viselt, a másik pufajkát, rubaskát, usankát. — Én Mr. Alex vagyok Daliásból, ő meg Szása Sztyepanovics Irkutszkból. Értesültünk, hogy a sírunk felkutatására létesült szervezet ketté szakadt. Ez jó dolog, mert így legalább mindkettőnk sírját felkutathatják. Almélkodásom már régen olyan volt, mint a világútlevél. Határtalan. — Hogy ... hogy Petőfi Sándornak két sírja lenne? — Csodálom, hogy csak most jöttek rá. Hiszen már a Nemzeti Dalban megírtam: „Hol sírjaink domborulnak ...” Több birtokos, több birtok. — Vagyis két Petőfi Sándor lett volna? — Szó sincs róla, öt. Nézze, egy húszperces tévéfilm után fél óráig sorolják a stáblistát. Zorkóczy Erzsébet, Zöld Zsófia, Dudás Ica ... Hát akkor hogyan alkothatta volna meg a hatalmas Petőfi-életművet egyetlen ember? Dehogyis, öten voltunk. Afféle családi kisvállalkozás. Kft. Persze, azóta szétszóródtunk. Én például az Egyesült Államokba kerültem. És nem panaszkodhatom. Johnny Cash jó country-zenét szerzett egy-két népdalomhoz, Hammerstein musicalt csinált a Zöld Marciból éss a János vitézből. Mark Green és Johnny Champion címmel... évekig futották a Broadwayn. Nem mondom, újabban akadt egy kis kellemetlenségem. Valaki lefordította az elnöknek, hogy Reszket a bokor. — Na és? — Hogyhogy na és? Tudja mit jelent angolul: bokor? — Mit jelent? — Bush. — És a többiek? — Sandro Assisi mellett él egy kolostorban. Ferences. Persze nem Münnich Ferences. Nagy sikere volt a szerelmes költeményeivel. Igaz, támadt egy sajtópere. Valami Petrarca megpróbálta ellopni tőle a Szeptember végén-t. Hiszen tudja milyenek ezek az olaszok. Alexander Bonnban él, kapkodják a borongós költeményeit. Cipruslombok Etelka sírjáról. Már az úgy van, hogy minél jobban élnek az emberek, annál jobban szeretnek borongani. Alexandru pedig megmaradt Segesváron. — És mit csinál? — Mit csinálhat egy magyar poéta Sigisoarán? Fázik. Tudja, volt az a verse: „Itt a nyilam, mibe lőjem?” Pár embernek lett volna rá ötlete, de a securitate rossznéven vette. Az usankás Petőfihez fordultam. — És ön, Szása Sztyepanovics? — Én muszka földre távoztam. Gondoltam, ott szabadon lángolhat az én forradalmi lelkem. Előálltam a legtüzesebb költeményemmel. „Akasszátok fel a királyokat!” Sajnos elkéstem. Akkor már a KB-tagoknál tartottak. — Ön üzent haza is. Ügy az ötvenes években: „Föl kell emelnünk a szobrot megint.” — Igen, az még a tervutasításos korszak volt. Ember tervezett, Moszkva utasított. De hát önök fel is emelték. Igaz, hogy valamivel később és nem bronzból... Viszont üzentem a magyar politikusoknak is. „Tudjátok-e mik vagytok ti — Az apró napi események — Múlandó pásztortüzei...” Akkor kattant valami és már csak egy Petőfi ült mellettem. Borzas hajjal, kis bajusszal, kihajtott inggel. Dühös volt. — Tudnotok kéne, hogy a haza jelen helyzetében nem Petőfi sírja a legfontosabb gondotok. És, ha két magyar emiatt mégis egymás torkának ugrik, az végzetes. Hiszen megírtam: „Azért nem győzött eddig is e hon — Mert soha sem volt egy akaratom” Térjetek hát észre, atyámfiai! Felállt és távozni készült. Elkísértem az ajtóig. — Még egy szóra Petőfi úr. Talán segíthetne rajtunk. Rég várjuk, hogy egyik magas rangú politikusunk megírja az emlékiratait. Hiába... — Nézze, kérdezzék meg tőle, amit én kérdeztem Arany János barátomtól. — Mégpedig? — „A kezedet görcs bántja, imádott Jankóm?...” Peterdi Pál